Az aratás
Az őseim mind parasztok
voltak, így hát az én ereimben is csak paraszti vér folyhat, amit az bizonyít a
legjobban, hogy ha elérkeznek azok langyos tavaszi szelek kikeletkor, bennem
valami furcsa bizsergés támad, mehetnékem van a kertbe, nem bírok a házban
maradni. A meleg tavaszi napsugártól új erőre kapok, mint a fák a téli
szunnyadás után. A magvásárlás a gazdaboltban olyan örömmel tölt el, mintha egy
szép ruhát vettem volna. Az ültetést szeretem a legjobban, mindegy az nekem,
hogy az mag, netán hagyma vagy palánta. Ha pirul a föld teteje, már kapom is a
gereblyét és simítom, a kapával húzom az ágyás oldalát, tervezem a helyét a
veteményeknek. Metszem a szőlőt és a gyümölcsfákat. Ha az idő engedi, már
hordom is föl a pincéből a dézsás növényeket. Ilyenkor a szerencse fiának érzem
magam, hogy kertes házban élhetek.
Az aratás az év legjelesebb
ideje volt nagyapáméknál, számunkra is ezek a napok voltak a legizgalmasabbak.
Vártuk is a július elejét. Nagyapámmal többször kimentünk a búzamezőkre. Ő ilyenkor
letépett egy kalászt, morzsolgatta ujjai között a magot, szájába vette,
megrágta. Mi nagy, elkerekedett szemmel néztük, azt hittük, hogy az ízét
kóstolgatja, hogy érett-e már. Megkérdezni csak a Nagyanyánktól mertük, aki,
hallva naivságunkat, a hasát fogta a nevetéstől, és szépen elmagyarázta, hogy a
búzaszem keménységét ellenőrzi a Papa. Ha elérkezettnek ítélte meg az időt, a
többi tanyagazdával megbeszélték az aratás menetét. Kalákában végezték el ezt a
nehéz munkát, mert igyekezni kellett, sürgette őket az időjárás, a
szemveszteség veszélye. Úgy, négy-öt tanya fogott össze erre a munkára. A
kovácsműhely hangos volt az emberektől, a kaszák hangjától. Mi meg boldog
izgalommal futkostunk közöttük.
Mindenki a termésről, a munka
menetéről beszélt. Nagybátyám vagy a Nagyapám az üllőn kalapálták a kasza
pengéjének az élét vékonyra. Egy nap aztán hoztak egy fiatal birkát, és
levágták. Hú, én ilyenkor bebújtam a szekrénybe, mert nem bírtam hallgatni az
állat sírását. Ez nem csirkekergetés volt ám! Öcsénk kint maradt, nem is mert
volna elbújni, mert hát ez olyan férfias dolog volt. A fújtatón főtt meg este
nagy kondérban a másnapi birkapörkölt, az aratási ebéd. Este Nagyapánk lement a
pincébe, majd egy nagy demizson borral, és egy butykos pálinkával baktatott
fölfelé.
Kora reggelre ébredve nagy
kutyaugatásra nyitottuk ki a szemünket. Jöttek az aratók, Ica nénénk a
férjével, a szomszéd tanyákról az emberek, öreg és fiatal, Asszonyi nevetéssel
telt meg az udvar. Nagy nap volt ez és hosszú, igyekeztek könnyíteni rajta
vidámsággal. Jól teleraktuk a hasunkat. A reggeli ilyenkor mindig szalonna,
hagyma és csöves paprika (hegyes, erős zöldpaprika) volt; aki nem bírta megenni
a szalonnát, annak zsíros vagy vajas kenyeret kent Nagyanyánk. Nagyapámék az
aratópálinkás butykost adták kézről kézre, majd mentünk ki aratni. Az asszonyok
vitték a vizes kantákat. Mi, a gyors lábú gyerekek meg beszaladtunk vele, ha
kiürült, és vittük a frisset. A búzatáblához érve az aratók sorba álltak, és az
első kaszás, a Nagyapám, meglendítette a kaszát:
– No, Isten nevébe’! –
mondta, és elkezdődött az aratás.
Mi csak segítettünk, hol itt,
hol ott. A kicsik vizet vittek a szomjasaknak, a férfiaknak vizezett bort
adtunk. Ezen nem is csodálkoztam, mert a víz itt az Alföldön nem volt jóízű,
egy hétbe is beletelt mire megszoktam és oltotta a szomjam. A vizezett bor
legalább savanykás ízű volt, mert ugye csak megkóstoltam. Egész aratás alatt
fontam a kötelet, sőt szedtem a markot is. Megmutatták, hogyan kössem meg a
kévét. Raktam a kereszteket. Mindezt mezítláb, egy gatyában és egy fehér
fiútrikóban a tarlón. Megtanítottak bennünket rajta lábat csúsztatva járni,
mert különben nagyon bökte volna a talpunkat. Az aratás hangjai ma is fülembe
csengenek: a férfiak kurjantása, a nők nevetése, a kasza suhogása, fenésének
sikoltó hangja.
Délben szaladtam a tehénért,
Nagyanyám meg teríteni a nagy eperfák árnyékában, a hosszú asztalon, oldalán a
padokkal, két végében egy-egy székkel. Fehér abrosz lengedezett az enyhe
fuvallatban, és a birkapörkölt ínycsiklandozó illatát vitte szerteszét. Innen
tudta minden arra járó, hogy ma van nálunk az aratás.
Bejöttek a mezőről az aratók,
és a gémeskútnál öntögették egymásra a vizet, mosták le a port. Szó nélkül
falatozott mindenki, törték a kenyeret, vagy mertek a főtt köményes krumpliból
a hús mellé, nagy savanyú uborkás üvegből szedte ki a Mama az uborkát, amit mi
csak úgy magában is nagyon szerettünk. Ebéd végeztével a férfiak az istálló
mögötti árnyékos szérűskertbe leheveredtek, cigarettáztak, beszélgettek, mi és
az asszonyok segítettünk a Mamának gyorsan elmosogatni, így ő is pihent egy
kicsit.
Egy órás pihenés után estig
folyt az aratás. Este is meleg vacsorát ettünk. A hordóban lefürödtünk, de
olyan ordítást csaptunk, mert a tarló és a szalma összeböködte a karunk a lábunk,
és a víz meg a szappan kegyetlenül csípte. Úgy rogyott mindenki be az ágyba és
egy szempillantás alatt mély álomba merültünk.
Több napig tartott a nagy
munka. Az ebéd mindig hús volt. A zsírban lesütött disznóoldalas igencsak
megfogyott. Jó volt itt az étvágy a nehéz munkától. Aratás után mi, gyerekek
gereblyéztük a tarlót, mennél kevesebb menjen kárba, legyen a madaraké vagy a
pockoké. Az aratás ma is nagy munka, látom, mert a szomszédom sok hektár földön
gazdálkodik, de aratógéppel, amelynek fülkéjében enyhet adó klíma van. Ez a gép
mindjárt ki is csépeli, és a traktorra kerül a mag, majd másnap a
gabonatárolókba leadják. Ha ezt ma látná a Nagyapám, igencsak elcsodálkozna, és
biztosan azt mondaná, hogy ez már csak úri traktorozás, nem is aratás.
Azokban a régi időkben
viszont, mikor befejezték az aratást a többi tanyán is, jött még a cséplés
nehéz munkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése