KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. december 30., vasárnap

A nyomorúság rabjai


Dara csendesen sírdogálva várta őket a tűz mellett, gyerekei mélyen aludtak.

Így van ez, ha az ember fiatal, nincs az a gond, ami ébren tartaná, ha fáradt. Az én gondom olyan nehézsúllyal nyomja a vállam, hogy képtelen vagyok kialudni magam. Érzem, a halál itt ólálkodik mögöttem, vinne már, de nem készültem még fel az utolsó útra. Még lenne tennivalóm itt a földön. Itt ez csöppnyi, nevelésre váró lányka, még nem kaphatta meg az útravalóját, amivel talán, valahogy képes lesz leélni ezt a nehéz életet. A fiúk is közel vannak még a szoknyámhoz, a hiányom letaglózná őket is még. Keyvannak, az én drága társamnak, eddig is nagy teher nyomta a vállát, nélkülem összeroppanna alatta. Add Istenem, hogy haza jöjjenek, mert ha ők is elvesznek velem együtt, mi lesz ezekkel a szegény anyátlan apátlan árvákkal ezen a pusztuló világon? Add uram, hogy hazatérjenek! Ne büntesd még jobban ezeket a jámbor lelkeket, hisz az itt élők, már évszázadok óta vezekelnek, az életünk nem ér többet a kivert kutya életénél.

Dara, a föléje hajló kislány, ébresztgetésére nyitotta ki a szemét. Képtelen volt lábra állni, szédült, fájt a feje, és hányinger is gyötörte. Igyekezett palástolni a rosszullétét a lányka előtt, de nagyon nehezére esett. Esőcsepp egyedül ment el tojást gyűjteni, Dara nem örült neki, féltette, hiszen csak nyolc éves, kicsi még, de a lányka nem hallgatott rá, elszaladt a kosarával, és csilingelő hangon kiáltott vissza: „Egy óra és itt vagyok!”

Nem elég a bajom, most még miatta is aggódhatok. Istenem miért büntetsz ennyire! Mit vétettem!

Dara lecsukta a szemét, a fény is bántotta, a feje egyre erősebben fájt. Az ágy szélére hajolva hányt, de nem étel jött belőle, csak nyák és epeváladék. Szomjas lett, a gyengeség az ágyhoz ragasztotta, többször próbálkozott, de mindannyiszor visszazuhant. Minden összezavarodott körülötte, úgy tűnt, azt érezte, hogy könnyedén lebeg a barlang szájánál, a világ elváltozott, könnyű szél viszi valahová, nagyon messze, nem tehet ellene semmit, már a barlang nagy fekete száját sem látja. Nem látott mást csak vakító fényességet, kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, érezte, lezuhan valahova, alatta irdatlan mélység, kapaszkodott, de hiába, csak zuhant és zuhant a mélybe.

Az ágy előtt térdelve találta a hazatérő Esőcsepp, letette a tojásokat és újra ébresztgetni kezdte az anyját, de hiába. Dara élettelenül feküdt, nem lélegzett.

Keyvan és Gáspar a fiuk előtt ért haza, Esőcsepp nagy örömmel rohant feléjük, de a szeme könnyes volt.

- Mi történt kislányom! Anyád?

- Alszik, nem tudom felébreszteni.

Keyvan minden eldobva rohant be a barlangba. Lerogyott Dara mellé és megfogta annak hideg kezét. Döbbenten nézte az arcát, sárga volt a bőre, ijedt szeme tágra nyitva, a szeme fehérje elsárgult. Az epéje ölhette meg, ezért hányt annyit. Csak ült, fogta a hideg kezet, képtelen volt felfogni, hogy nincs többé. Ő volt a társa, a barátja, akire mindig számíthatott, a szerelme, aki miatt nem ment el szerencsét próbálni, akivel úgy érezte, hogy van még értelme az életnek, aki megszülte a gyermekeiket. Dara is egyedül maradt, szülei, leány testvérei mind meghaltak a járványban, bátyai elmentek Európába, lehet, hogy már nem is élnek. Nem akart még meghalni, hiszen Esőcsepp csak nyolc éves. A fiúkat sem szívesen engedte volna el, mert azzal tisztában volt, hogy soha nem jönnek vissza.

Gaspar Esőcsepp kezét fogva ment Keyvan után, már messziről látta, hogy nagy a baj. A kislány kitépte a kezét a kezéből, és zokogva ráborult az anyjára. Hagyták, sírja ki magát. Este, mikor a fiúk hazatértek, Esőcsepp rekedt sírásából tudták, hogy szeretett anyjuk nincs többé ezen a keserves világon.

A temetés után döbbenten hallgattak, Gaspar vigasztalta a folyton sírva fakadó kislányt, úgy érezte, hogy neki kell pótolnia az anyját. Keyvan csak ült, és bámult maga elé. A fiuk is itthon maradtak néhány napig, képtelenek voltak legeltetni.

Gaspar, a temetést követő harmadik nap délutánján oda ment az öccséhez, és így szólt - tudom, hogy mély a gyászod, de itt vannak a gyerekeid, meg kell beszélnünk, miként lesz ezután. Az állatokat ki kell vinni, ételt kell tennünk az asztalra. Nagy űrt hagyott maga után Dara, de nekünk pótolni kell őt, maga is ezt szeretné látni. Keyvan csak nézett rá, majd némán bólintott.

Minden megváltozott Dara halálával, önállóságra kényszerültek a gyerekek, még a nyolcéves Esőcsepp is. Ő sütötte a lepénykenyereket, segített apjának a sajtkészítésben. Gaspar intézte a takarítást, a mosást, és ő tanította a fiatalságot. Minden hétvégéjüket a tanulás töltötte ki, felkészültek a nagy utazásra, még Esőcsepp is. Minden esemény nélkül, egyhangúan telt az életük. A napok úgy hullottak egymásra, mint a megunt könyv lapjai. Így ment ez éveken át. Apjuk és Gaspar titkon örültek, mert a gyerekek még velük vannak, rettegték az elválást. Úgy érezték, ha a fiúk elmennek, akkor már nem is lesz értelme az életüknek, a sok munkának. Mindketten tudták, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni. Gaspar minden tudását, tapasztalatát szerette volna átadni nekik, lelkiismereti kérdést csinált ebből, minduntalan vizsgáztatta őket, folyton új problémával hozakodott elő, amit feltétlenül meg kell oldaniuk. Kevesellte a nyelvtudásukat, főként a fiúkét. A fiatalok azonban a változásra vártak, gyűlölték ezt a reménytelen életet.
folyt. köv.

2018. december 22., szombat

Selma Lagerlöf: A szent éjszaka


Mikor ötéves voltam, nagy bánat ért. Nem is hiszem, hogy volt azóta nagyobb bánatom.
Úgy történt, hogy meghalt a nagyanyám. Azelőtt mindennap ott üldögélt a sarokdíványon és mesélt nekünk. Úgy emlékszem, mintha nagyanya mindig csak ott ült volna és mindig csak mesélt volna, reggeltől estig, mi gyermekek pedig körülötte ültünk és úgy hallgattuk. De szép napok voltak ezek! Egy gyermeknek sem volt olyan jó dolga, mint nekünk. Már nem nagyon emlékszem, milyen is volt a nagyanyám. Arra azért visszaemlékszem, hogy szép, hófehér haja volt és mindig előre hajolva ment és hogy többnyire üldögélt és harisnyát kötögetett. Arra is emlékszem még, hogy amint elmondott egy mesét, akkor a fejemre tette a kezét és így szólt:
- És ez mind-mind igaz, akár csak, hogy én most téged látlak és te látsz engem.
Arra is emlékszem, hogy olykor énekelni is szokott, de ezt nem mindennap tette. Az egyik ilyen ének a lovagról meg a hableányról szólott és ez volt minden vers refrénje: «A tenger felett zúg, zúg a hideg szél.» Azután emlékszem még arra a gyermekimádságra, meg egy zsoltárversre, amire ő tanított meg. A mesékre, melyeket elmondott, csak nagyon homályosan, alig hogy vissza tudok emlékezni. Egyetlen egyre azonban olyan világosan emlékszem, hogy most is el tudnám mesélni. Jézus születéséről szólt ez a mese. Ennyi az egész, ami nagyanyámra emlékeztet, persze azon a nagy szomorúságon kívül; bizony erre emlékszem a legjobban, hogy már nincsen köztünk.
Oly világosan emlékszem vissza arra a reggelre, midőn a sarokdívány üresen állott és sehogysem tudtam megérteni, hogy mikor is lesz vége ennek a napnak. Bizony erre jól emlékszem és ezt sohasem fogom elfelejteni. Arra is emlékszem, hogy minket gyermekeket bevezettek hozzá, hogy megcsókoljuk a halott kezét. És mi úgy féltünk, de valaki azt mondta, hogy most utoljára van alkalmunk megköszönni nagyanyának azt a sok örömöt, amivel minket megajándékozott. És visszaemlékszem arra is, hogyan vitték ki az udvarról azokat a meséket és dalokat, hosszú fekete koporsóban és hogy azok nem tértek soha többé vissza. Úgy éreztem, hogy valami kiszakadt az életemből. Mintha egy szép elvarázsolt világ kapuja zárult volna be előttem, ahova ezelőtt szabadon járhattam ki és be. Most már nem volt senki sem, aki ki tudta volna nyitni előttem ezt az ajtót. Azután emlékszem, hogy lassanként megtanultunk mi is játszani bábukkal és játékokkal, mint a többi gyermekek és ekkor talán úgy látszott, hogy nem is hiányzik többé a nagyanya vagy talán meg is feledkeztünk róla. De még ma, negyven év múlva is, mikor itt ülök és a Krisztusról szóló legendákat gyűjtögetem össze, melyeket keleten hallottam, felújul előttem az a kis mese Jézus születéséről, melyet a nagyanyám szokott elmesélni. És így kedvem támad, hogy még egyszer elmondjam, hogy ez is bele kerüljön a gyűjteményembe.
*
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.
Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.
- Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek.
A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával. Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?
- Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.
Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.
De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket. Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!

Minden kedves erre járónak boldog békés ünnepeket kívánok! 

2018. december 16., vasárnap

A nyomorúság rabjai


4. fejezet

Hűvösre fordult az idő, a völgyek mélyén néha fagyott is, a hegyeket olykor fehér lepellel borította be a havazás. A hegyoldalakat, a völgyeket most smaragdzöldre festette az esősebb idő. Néha napokig tombolt az ítéletidő, se ember se állat nem dugta ki az orrát a védett barlangból. Ilyenkor folyt a tanítás, a terefere, sőt játékra is jutott idő. Gaspar angolra oktatta a fiúkat, már amennyit ő tudott. Esőcsepp mindig velük tanult, ő lett az élen járó tanuló, Gaspar nem győzte dicsérni.
Dara ismét betegeskedett, estére többször belázasodott, sokat köhögött, és gyenge volt. Keyvan vette át Dara feladatait, kímélte, rettegett az elvesztésétől. Itt nincs mód a gyógyulásra, nincs orvos, nincs semmi, ha valakinek komoly baja esik, csak a szerencséjében bízhat, és az erős szervezetében.
Esőcsepp sem mozdult az anyja mellől, ha a gyengeség ledöntötte a lábáról. Leste minden óhaját, ő is rettegett, még élénken élt emlékezetében Estella halála. Dara az egész telet végig betegeskedte, a jobb idővel, mintha kedve és az ereje is visszatért volna. Mindenki örült, és reménykedett, hogy nem esik vissza.  A fiúk Gasparral napokig távol voltak legeltetni, Keyvan maradt a lányokkal, neki otthon is sok munkája akadt.
Keyvan úgy látta, hogy Dara gyógyulóban van, visszanyerte életkedvét, bár még gyenge, de az is múlik majd idővel – gondolta reménykedve. Már ideje lenne lemenni a völgyek mélyén csordogáló patakokhoz egy kis kincskeresésre. A fiúknak nagy szükségük lenne rá, az utazáshoz, még az is előfordulhat, hogy aranyat is talál. Este meg is beszéli Gáspárral, hogy másnap induljanak útnak, talán Dara elbír a napi munkával, és ott lesz mellette a kislány is. Vacsorára elég lesz majd a lepény, ma dupla adagot sütöttek, és egy kis sajt, nem kell fáradnia a főzéssel
Gaspar nagyon megörült a kincskeresésnek, gyerekkorában sokszor ment az apjával a hegyekbe hegyi kristályt keresni, de a völgyek mélyén rohanó kis patakok hordalékában találtak értékes rubin és zafír köveket is. Egy alkalommal lemerészkedve egy elhagyott bányába, ott még aranyat is találtak, igaz nagyon keveset, de ha lett volna bátorságuk, talán többre is ráleltek volna, de örültek, hogy ép bőrrel kijöttek onnan.
Reggel mindenki ment a maga dolgára, Keyván megnyugtatta Darát – estére itthon leszünk – mondta.
- Az jó lesz, ki tudja, mit hoz a holnap, lehet, hogy délután már jártányi erőm sem lesz – felet rá szomorkásan Dara.
Ketten maradtak Cseppel, aki kérdőn állt mellette. – Ma mit fogunk csinálni? – kérdezte.
Még reggel van, frissnek érzem magamat, menjünk el tojást keresgélni, neked jó a szemed, messziről meglátod a vadtyúk fészkét. A tojás erőt ad, pont az kell nekem, a többiek is szeretik nagyon.
- Húú! De jó! Nagyon szeretek tojást keresgélni! – örvendezett a lányka.
- Lassan megyek, hogy el ne fáradjak, te keresgélsz, én viszem a kosárkát.
Elsétáltak a barlang mögötti, csenevész bokrokkal tarkított, hatalmas, sík területre, a kotlók itt a földön rejtik el a fészkeiket, de ha kikelnek a csibék, erdősebb területre viszik őket, és ha megtollasodnak, csapatostól éjszakáznak a fákon, ott nem kell félni a ragadozóktól, pontosabban a vadkutyáktól, mert errefelé a rókán és a sakálon kívül nincs nagyobb ragadozó náluk. Esőcsepp olyan gyorsan szaladgált, Dara alig tudta követni, többnyire csak a szemével figyelte, talál e tojást. Amikor a kis kosár megtelt sok kis szeplős tojással, haza indultak, de még betértek a kertbe egy kis hagymát keresgélni. Dara szomorúan látta, hogy Keyvan nem ültetett még semmit, sok a dolga, gondolta. A gazban azért még találtak néhány tavalyi vöröshagymát. már ki is hajtottak. Dara nagyon megfáradt, ledőlt egy kicsit, majd Cseppel lesétáltak a barlang mélyére és megforgatták az érlelődő sajtokat. Kettőt fel is hoztak a vacsorához. Nagy erőfeszítéssel és a kislány segítségével friss lepényt gyúrtak, Esőcsepp sütötte ki, Dara csak irányította. Mondogatta a gyerek, hogy maradt lepény, de nem erősködött, boldog volt a felnőttes munkától. Nagyon büszke volt magára, úgy érezte, már ő is hasznos, nagylány lett. Estére csak a fiúk jöttek haza az állatokkal, Keyvanéknak híre hamva sem volt. 
folyt. köv.

Kedvenceim