Estimese

Fecsketörténet

A fészket, ahol megláttam ezt a csodálatos világot, egy disznóól kifutójának védett sarkába, az eresz alá építették a szüleim. Nagy volt az öröm, ahogy egymásután előbújtunk a tojásokból.  Anyácskánk gondosan összetörte a kis tojáshéjakat, igaz már mi is segítettünk, annyit tipegtünk. Ez volt az első ebédünk, amit kis csőrünkbe dugdosott anyácskánk. Kezdetben nagyon féltünk, és minden disznóröffenésre összebújtunk, de később már csak a reggeli és esti visításkor rezzentünk össze. Bár tudtuk, ha gazda megjelenik a moslékos vödörrel, és besuhintja nekik az ennivalót, egyszerre elhallgatnak, csak az elégedett csámcsogás hallatszik. Mi fecskék soha nem eszünk ilyen gusztustalanul, nem fröcsögtetjük szét az ennivalót, és nem habzsolunk. Anyácska és a papa folyton úton voltak, szép kövér kukacokat hoztak, rugdalózó legyeket és más finomságokat, mi pedig kitátott csőrrel vártuk őket. Csodálatos napok voltak ezek a fészekbe, de hamarosan már alig fértem el a három testvéremmel benne, főleg ha a szüleim is bebújtak esténként aludni.

Anyácska egy este bejelentette, hogy holnap véget ér a rabság, mert szépen kitollasodtunk, és mind a négyen kirepülünk a fészekből, iskolába fogunk járni. A papa fog bennünket edzeni a repüléshez, majd mindketten megmutatják, hogyan kell ügyesen vadászni, hogy ne haljunk éhen. Alig bírtunk aludni, nagyon vártuk azt a kirepülést. Csodálatos napfényes reggelre ébredtünk, anyácskánk és apánk, már úton voltak a reggelivel, jól megtömtük a begyünket és vártuk a jelet a kirepüléshez. Szerencsére a disznók is teletömték a bendőjüket és befeküdtek az ólba hűsölni.  Anyácska és apa a kifutó szélére repültek, nem volt messze, és ott vártak bennünket. A lelkünkre kötötték, hogy ügyesen csapkodjunk a szárnyunkkal, mert ha leesünk, megesznek a disznók. Rettenetesen féltünk, de már nagyon vártam a repülést és nekilódultam, épphogy elértem a kifutó kerítését. Egy szempillantás alatt ott termett mind a három tesóm is. A szüleim tovább mutatták az utat, felrepültek a meggyfára. Ott egy kicsit megpihentünk, és már kapkodni is akartuk a legyeket, de egyetlen egyet sem sikerült bekapnunk.

Ekkor apánk megmutatta a trükköt, hogyan kell röptében elkapni őket. Sok napon át gyakoroltuk, nem volt egy könnyű vacsoraszerzés.  A kukacokkal sokkal  egyszerűbb dolgunk volt, ők nem tudtak repülni, a szúnyogok pedig lassúak voltak, de kicsik, szaporán kellett őkelméket levadászni.

A gazda és a felesége délutánonként kint ültek az udvaron és minket nézegettek, sőt mutogattak az unokáiknak, mi meg parádéztunk, had örüljenek. Egyébként is edzeni kellett magunkat a nagy vándorlásra. Anyácska mondta, hogy nem maradhatunk itt örökre, mert jön a hó és mi megfagyunk. Az egész csapat, az összes rokon elrepül messzire, oda ahol soha nem hull a hó.

Nyár végére már mind a négyen kitartóan és ügyesen tudtunk repülni, jól megerősödtünk a sok finomságtól. Szinte reggeltől estig a levegőben kergettük a legyeket. Ekkor már naponta tartottak gyűléseket az öreg fecskék, fent a drótokon. Az indulás napján vitatkoztak, a legöregebb fecskeanyó szerint meg kell várni az esős napokat, és akkor az első napos reggel indulhatunk a hosszú útra. Nagyon szomorú voltam, nem akartam innen elrepülni, de anyácskánk megvigasztalt bennünket, hogy mindig visszatérünk a fészkünkbe, és ehhez az öreg házhoz, mert ez a mi szülőhelyünk.

Csúnya esős, szeles és hideg este volt, amikor a szüleink bejelentették, hogy holnap indulunk. Fáztunk, jól összebujtunk, de csak bóbiskoltunk azon az éjszakán. Reggelre kelve kisütött a nap, a szél sem fújt, és mi anyácskát követve körbe –körbe repülve a házat elbúcsúztunk. A gazda és felesége kint álltak és szomorúan integettek.  Egymástól kérdezgették: - vajon visszatérnek tavasszal? Vajon visszatalálnak? –

Hatalmas fecskesereglet indult el egyszerre a drótokról, velük mentünk mi is. Igyekeztünk együtt repülni a szüleinkkel.  Az út nagyon hosszú, és viszontagságos volt. Hatalmas viharba kerültünk, elszakadtam a családomtól, de csak repültünk és repültünk fáradhatatlanul, éjjel és nappal. Mikor a nagy víz felett suhantunk, láttam, hogy egyre több fecsketársam zuhan alá, és elnyelik a habok őket. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elérjem a többiekkel a partot. Csak álltam a remegő lábaimon, teljesen elcsigázva, éhesen, szomjasan, és elkeseredve, mert sem a szüleimet, sem a testvéreimet nem találtam.

A parti hegyek közé repültünk, és találtunk egy kis patakot, ahol a friss édesvíztől erőre kaptam, és megtömtem a bögyömet legyekkel.  Nem hagytam fel a családom keresésével, de hiába volt a fáradozás, nem találtam meg őket. A patak felett kapkodtam a szúnyogokat, amikor egy csinos kis fecskelány nézegette magát a víztükörben. Odarepültem hozzá, és azután mindig csak együtt repültünk, mert neki sem volt már családja. Megkértem, hogy a nagy hazarepülésnél, legyen a társam, mert engem egy nagyon jó kis otthon vár, jó gazdával. Így is lett!

A visszarepülés már sokkal rövidebbnek tűnt, és nem fáradtunk ki olyan mérhetetlenül. Amikor végre ismerős tájat láttam magam alatt, lelassítottunk, és izgatottan kerestem a szülőházam, és amint megláttam, boldogan köröztem a ház felett, velem örült a társam, a kis fecskelányka. A gazdáim boldogan nézték örömünket, ők is ujjongtak jöttünknek. Bár egy kis szomorúság azért volt a szívemben, mert sem a szüleim, sem a testvéreim nem érkeztek meg. Elfoglaltuk a régi fészket, de egy kicsit ki kellett pofozni, megtépázta a szeles idő. Egy boldog nyár volt előttem, és még követte több is, mert a családommal minden tavasszal visszajöttem ehhez a házhoz, ahol ennyire szerettek minket.