KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. február 22., szerda

Kerekecske, gombocska, hová fut a nyulacska ?



Ez a történet még a hatvanas évek derekán esett meg velem. Akkoriban, mint fiatal lány pincérnőként dolgoztam egy kisváros legöregebb kávéházában, a falunktól tíz kilométerre. Régen igen kevés vonat járt, a vasútállomás is messze volt, buszjárat vidékre még nem létezett. Így hát, ha dolgozni akartam, kénytelen voltam biciklizni. Nappal ez semmi gondot nem okozott, hiszen fiatal voltam, az országúton kevés autó járt, kamion meg alig. A környező falvakból az emberek kerékpárral jártak dolgozni a városba. Egyébként is nagy divat volt, és divat ma is, errefelé a kerékpár. A gyárakhoz hatalmas biciklitárolókat építettek, mert a város kertváros lévén nagyon nagy területen feküdt, és akkoriban egyetlen busz járt benne, ami végigment a gyáraktól az állomásig, ez is megvolt vagy hat kilométer.

Hát én is biciklivel tettem azt a tizenkét kilométert, ami a házunktól a cukrászdáig tartott, amely nagy forgalmú volt, és a munkaidő végére, alig éreztem a lábam. Abban az időben, nem érték egymást a kocsmák, büfék, cukrászdák, mint manapság. Itt a fagyira várók sora, akkortájt, nyaranta az utcán kígyózott. .A délutános műszak délután kettőtől este tizenegyig tartott, de mire elszámoltunk, elütötte az éjfélt is az óra. Akkoriban jött divatba az orkánkabát, egy barna műanyag, nem volt más, csak egy egyszerű esőkabát, ami, egy nagyobb esőben jól át is ázott. Ezt hordta boldog boldogtalan, ha esősre, szelesre fordult az idő. A hűvös éjszakában védett egy kicsit a széltől is a bicajon. A munka végeztével felpattantam a kerékpárra és indulás ki az országútra. Ha szerencsém volt találkoztam valamelyik falum bélivel, aki szintén hazafelé tartott, de ilyen késői órán, a gyáriak már rég hazaértek. Egy fiatal zenésszel néha találkoztam, de ő többnyire még később tekert hazafelé. A második falu volt a miénk, a közben lévő falu mellett csak elhaladt az országút, itt álltak a határőrök és mindenkit megállítva leellenőriztek, mert a határövezetben álló falvakba, csak engedéllyel lehetett bejutni. Az ilyen határsávi engedélyt mindig magunkkal kellett hordani, mert különben a katonai őrsön kötöttünk ki.

Fekete, holdtalan éjszaka volt aznap, amint elhagytam a várost, úgy éreztem, hogy egy sötét zsákban tekerek. A szememet meresztettem arra a kis fényre, amit a biciklilámpám adott, épp csak annyira volt elegendő, hogy le ne menjek az útról. Mint mindig, fújt a szembe szél. A biciklim halk surrogása mellett ütemes csattogást hallottam, és olybá tűnt, mintha valaki tekerne mögöttem. Reménykedtem, hogy a zenész fiú, és lassítottam, hogy utolérjen. A csattogás is lassult.

Ki a fene lehet?

Miért nem ér utol, ha egyenes a szándéka?

Egyre gyorsabban tekertem, ő is gyorsított. Úgy éreztem kiszakad a mellem a zihálástól, olyan gyorsan hajtottam, és alig vártam, hogy a katonákhoz érjek. Ám a katonák sem jöttek ki mindig ellenőrizni mindenkit, mert ha felismerték az emberfiát, eszük ágában sem volt felállni, szerintem néha jókat is aludtak az erdősávban. Hát most sem köröztek a lámpájukkal, ez megijesztett, és arra gondoltam, hogy most leszállok, és bekiabálok nekik. Azután meggondoltam magam, mert valahogy röstelltem az egész szituációt, és tekertem tovább, ő is. Később már megbántam, arra gondoltam, hogy mindig később gondolkodik az ember, legalább ha ott hátranézek, és ha meglátom az idegent, akkor kiálthattam volna a katonáknak. Ezen egy pillanatra megakadtam, ha idegen, a katonák kijönnek, de lehet, hogy mind a ketten elaludtak, hiszen emberek ők is. Még jobban megszaporáztam, már hangosan ziháltam, és habos volt a hátam az izzadtságtól.

Az első falu szélén nem volt lámpa, de hiába is lett volna, mert én nem mertem hátranézni. Aznap éjjel még határról jövő autók forgalma is nagyon gyér volt, alig egynéhány autó jött szembe, kifelé haladó még kevesebb. Akkorra már a rajtam eluralkodó félsz szélsebes tempót diktált. Egyre gyorsabban, mint az űzött nyúl, repültem hazafelé, és a csattogás is egyre gyorsabb lett. Végre már láttam a mi falunk lámpáit pislákolni a messzeségben, a hátamról a fejemről egyre csak patakzott az izzadság. Még száz méter és a fénybe érek, zakatolta az agyam. És beértem, abbahagytam a tekerést, csak gurultam, és rettegve, de azért már hátra sandítottam. Egy árva lélek sem tekert mögöttem, de a lassuló csattogás még mindig kísért. Ekkor fogtam gyanút, hogy a félelem űzött velem rossz tréfát. Jól meghajtott a gyávaságom. Az orkán kabátom alja, ahogy a nyeregbe ültem ütemesen nekicsapódott a kerékpár vázának a szembe szél miatt. Az örökké mért sebességi rekordjaimat a kabát segítségével alaposan megdöntöttem, soha ilyen gyorsan nem értem még haza szembe szélben.

4 megjegyzés:

  1. Szia Jega! Eddig csendesen, de annál lelkesebben olvastam mindkét blogodat, az előző helyen. Nagyon szomorú voltam, amikor törölted őket, most viszont nagyon-nagyon örülök, hogy újra Rád találtam.

    VálaszTörlés
  2. Szia Hajni örülök, hogy ismét az olvasómmá lettél. Sajnos nem önszántamból szüntettem meg az nlc-n a blogjaimat. Új blogolási rendszert vezettek be, de még kiforratlan és nehézkes, és úgy gondoltam , hogy átmegyek máshova, ahol jobb helyet találok. Igyekeztem közzétenni a változtatást. Puszi Ibolya

    VálaszTörlés
  3. Szia Jega!
    Örülök, hogy egymásra találtunk újra!
    Kívánom, hogy itt nehézség mentes legyen blogolásod, mert nem volna jó, ha ez miatt nem jelenne meg írásod. Amit örömmel és érdeklődéssel olvasok mindig.
    Minden jót Neked! Üdvözlet:Ágnes

    VálaszTörlés
  4. Szia Ibolya! Én mint olvasó látogattam az nlc blogoldalát, volt jó pár szeretett blogom, és a blog által ismeretlenül is szeretett ember, de sajnos az új rendszerrel a többségüket elvesztettem. Vannak páran, akiket véletlenül megtaláltam, mint ahogy Téged is, de sokan eltűntek. Olvastam, hogy minden képetek, zenétek, videótok, minden amit hosszú ideig gyűjtögettetek elveszett. Jó-jó az újítás, a változás, de szerintem nem minden áron. Jól tetted, hogy változtattál, és én nagyon örülök, hogy továbbra is olvashatlak. Puszi: Hajni

    VálaszTörlés

Kedvenceim