KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. május 31., csütörtök

Elkésett bocsánat


Mária csendesen tett vett még egy kicsit, elpakolt a fürdőszobában és elrakta a konyhaasztalról a vacsora maradékát. Bevette a gyógyszereit. Végzett az esti feladataival, ura pedig már az igazak álmát aludta a fürdetés után.

Fájt a dereka, bizony estére már mindene fájt. Nem neki való már a betegápolás. Hiába na, megöregedett, tűnődött el maga elé meredve. Nehéz teher, gondolta, de akár én is járhattam volna így. Jobb ez, hogy én ápolom és nem ő engem. Álmaik, hogy a nyugdíjas éveikben bejárják az országot, már hat éve szertefoszlottak. A bezártság, a mindennapok egyhangúsága, etetés, öltöztetés, takarítás, az egész ház gondja, minden más tennivaló ami rászakadt, nyomta súlyával, és néha úgy érezte agyon is nyomja. Nem is a munka, hanem a kilátástalanság, az keserítette napjait.
A férjem már örökre béna marad, ki tudja mennyi van hátra az életéből és nekem ezt végig kell néznem - gondolta elkenődve. Istenem, csak a fiam élne! Minden könnyebb lenne! Csak ez a kikapcsolódás maradt számomra, és fáradtan belezuhant a fotelbe, bekapcsolta tévét.

A telefon éles csörrenésére talpra ugrott, - ki a fene az ilyen késői órán? - mormogta. Ám a telefonba nem szólt bele senki, egy darabig hallózott, azután letette. Már több hete folyik ez a zaklatás. Először arra gondolt, hogy tolvajok ellenőrzik, van e lakásban valaki, később telefonbetyár szórakozásának tudta be ezeket a hívásokat, és várta, hogy elunja. Visszaült, de már fel is állt, mert a telefon ismét megcsörrent.


Még bele sem bírt szólni a kagylóba, egy nő halkan beszélni kezdett: - Bocsáss meg nekem Mária, elkéstem tudom a bocsánattal, már évek óta készülök megtenni, de féltem.

- Halló, kivel beszélek?
- Nem ismered meg a hangom ugye, Éva vagyok, az első férjed felesége. Ne haragudj a késői telefonért, de én már olyan régóta szerettem volna megtenni. Az én fiam is meghalt autóbalesetben, a te fiad temetése után egy évvel. Ezt Isten büntetésének éreztem. Bocsáss meg nekem. A férjem, a te volt férjed, sem él már, nem sokkal a fiad halála után elvitte a szívinfarktus - mondta könnyek között.

- Én már rég nem haragszom Éva, és megbocsátok, ám egyetlen kérdés nem hagy nyugodni, hogy a válásunk után miért nem akarta soha többet látni a saját fiát?

- Nem merte keresni, mert nem tudott volna szembe nézni vele - felelte szipogva az asszony. - Köszönöm Mária, hogy megbocsátottál, de én mégis nyomorultnak, és minden baj okozójának érzem magam. Nem bír a lelkem megnyugodni, elrontottam az életem, a tiédet is- zokogta.
- Ne sírj, én már rég nem haragszom, értsd már meg! Megbocsátottam, ne sírj!

- Köszönöm, nagyon köszönöm! Már nyugodtabb vagyok, és ne haragudj a késői telefonért. Jó éjszakát! - és letette a kagylót.


Mária csak állt megdermedve, a kezében a telefonkagylóval. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer felhívja és bocsánatért könyörög az-az asszony, aki sok-sok évvel ezelőtt elvette tőle a férjét és a fiától az apát.


Nagyon régi történet, bár az emlékek nem halványultak el. Fiatalok voltak és boldogok a kisfiuk születésekor. A férje rengeteget dolgozott. Éva, a férje munkatársa, fiatalon megözvegyült, és egyedül tengette életét a
kisfiával. Jóindulatból, talán szánalomból, sokszor meghívták magukhoz őket vendégségbe, és ekkor kezdődött. Már mindenki suttogta a faluban, de Mária utolsóként tudta meg a titkos viszonyt. Férjét választás elé állította, ő nem tagadott és azt felelte, hogy Éva mellett marad, mert szereti. Megpróbált vele már többször is szakítani, de nem ment. - Nem tudok nélküle élni - mondta. A válás csendben zajlott le, nem volt pohártörés, de még hangos szó sem, csak mérhetetlen szomorúság. Kimondásával egy időben, már meg is született, a volt férje és Éva, titkolt szerelmének a gyümölcse, egy kislány. A bíróságon megegyeztek a fia láthatásában is, de abban maradtak, hogy akkor jön amikor csak akar. A kisfiát joga van látnia mindenkor, hiszen tőle nem vált el, és a gyereknek is szüksége van az apjára, gondolta akkor.
Mária elköltözött a faluból, új munkahelye is lett. Teltek az évek, ám az apa, soha nem kereste többet a fiát. Mária a gyerek kérdésére, hogy az ő apja mért nem jön el soha, csak ennyit felelt: messze költöztek. Ám a gyerek is tudta, hogy ez nem lehet komoly akadály, és van telefon is, de magában tartotta. Amikor elmúlt tizennyolc, elhatározta megkeresi az apját. Addig nyomozott, amíg, csak megtudta merre lakik. Sőt azt is, hogy van már egy húga és egy mostoha bátyja, akikről az anyja nem szólt soha. Nagy izgalommal készülődött a találkozóra, bár az apja viselkedése nagyon bántotta, de azért ő már nagyon szerette volna látni. De nem látta viszont az apját és a húgát se ismerte meg soha, mert egy szörnyű autóbaleset elvette az életét.

Az apja már csak a temetésen a koporsóban láthatta meg ismét, az időközben felnőtté cseperedett fiát.


Mária mélységes gyászban élt, a gyermekhalál egy anya számára kiheverhetetlen fájdalom, örökké tátongó seb marad. Sok évvel a tragédia után ismerte meg a mostani férjét, aki bánatból kiemelte, és szerető társa lett. Csendes boldogságban, szeretetben éltek, ám a kegyetlen sorsnak nem volt elég ennyi csapás, bénasággal sújtotta az embert, akivel együtt egymást segítve szerettek volna megöregedni.

Csak ült, teljesen belesüppedve a fotelba, és sírt. Rázta a zokogás. A lelkének sebei, melyeket az idő úgy ahogy begyógyított, újra felszakadtak, és sajogtak.
Tekintete a semmibe révedt, potyogtak a könnyei, a kezén szétfolyt a langyos sós áradat, kint halkan dobolt az őszi eső. Szomorú gondolataiban csak ezek a kérdések cikáztak: Miért súlyt engem a Teremtő? Lelkem ordító fájdalmában, rettenetes magányában, kérdezlek, miért adtál ennyi gyötrelmet, mi a bűnöm, mi a célod velem…
A kérdés, kérdés maradt

2012. május 27., vasárnap

Lelkem színei, színeim világa



Ha a vakságra gondolok, végtelen szomorúságot érzek, a legnagyobb csapás, ezt gondolom róla. Ha kihunynak a fények, és eltűnnek a formák, a színek, a világ szürke köddé válik, csak a hangok és az érzékek mutatnak utat a sötétségben. Az egykor látó, örökre őrzi emlékeiben, mint féltett kincset, a fény ajándékait, a színeket, melyek többet jelentenek, mint a festő palettája

A lélek vidító sárgát, mely számomra a jókedv, az öröm és a napfény ragyogása. A szélben ringó búzamező, a kelő napban fürdő repceföldek végtelen sárgája. A gyermekeim lenhaján aranylón csillanó fény. A házaink okkerje, az otthonaink meleg szobáinak biztonságot nyújtó tojáshéj színei. A kezünkben megbúvó pihe puha kiscsirke csipogása. A kincsek aranyának bronzos csillogása. Kertem virágainak sokféle sárgája, a napraforgó földek fény felé fordulása.

A nyugtató tavaszi rét üde zöldjét, a hajladozó fák sokszínű lombjának békés nyugalmát adja. A zöld számomra az újrakezdés, az élet színe. Idilli kép csillan meg előttem, a forró nyári napon rezzenéstelen békalencsés kis tó zöld vize felett apró kék szitakötők táncolnak. Lelkünknek fenséges áhítatot nyújt a köröttünk elterülő táj smaragdzöld szépsége.

A tisztaság színét, a szűzi fehéret, mely nekem a bágyadt téli napokon a friss hóval borított vidék hideg csendjét jelenti. A kórházi szobák fehérje, a kiszolgáltatottság félelmét sugallja. Emlékeim fehérjeiben az elsőáldozó, majd a leány menyasszonyi ruháját látom és pólya fehérségét. Boldog gyermekkorom játékai villannak elő, mikor a domboldalon hanyatt fekve bámultuk a hófehér bárányfelhőket, és megpróbáltuk kitalálni vajon mire is hasonlítanak. A tavaszi estéket belengő madonnaliliom ,jázmin bódító illata, és apám fehér haja, kicsi lányom lábán az első hófehér kiscipő, és a halottasház fehér szemfedője, ezeket őrzi számomra a fehér emléke.

A hűvös kéket, mely egyet jelent számomra a tenger hullámaival, az azúr kék horizonttal, és a homokos tengerparttal, gimnazistaként hordott kék csíkos, sötétkék matrózgalléros, könnyű nyári egyenruhájával, és magam előtt látom az idő messzeségében, kicsi gyerekeim tiszta kék tekintetét.

A szomorú barnát. Emlékeimben anyám jelenik meg, fiatalon, gesztenye barna hajával, és meleg barna szemével simogat. Karom érdes barna fatörzset ölel, ujjaim között puha barna föld pereg. Aranyló rozsdabarna elmúlást hordja már az őszi szél. Számomra a barna már az öregség.

Harsány pirosat, mely nem jelent mást csak kacagást, gyermekkori önfeledt viháncolást, pörgős piros szoknyácskát, apró táncos topánkát, a kiserkenő vér színét, bíborszínű égalját. A lázas ifjúság boldog éveit.

A komor feketét, a gyász színét, nem szeretem, mert életem sötét emlékeit idézi, mely lehetne elfeledhető. Iskolatáblák, koporsók, gyászruhák, temetések feketéje mélyen elrejtett emlékek.

Az egyhangú szürkét, mely a boldogtalan, örömtelen élet jelképe számomra. Ködös őszi hajnalok ridegsége. Ez szín maga a pusztulás, maga a vakság.


2012. május 26., szombat

Egy kis pihenő


Magam vagyok. Körülölel a létezés puha csendje. Lelkem belesüpped a nyugalom lágy párnájába. Vagyok. A világ zaja már csak távolról morajlik. Becsukott lelkem kizárja hangjait.

Mögöttem felcsattan egy madártrilla, megpihen a vállamon, finoman körbetáncol, majd könnyedén tovasuhan. Agyam kiejti a mindennapok gubancos gondjait. Nincs köröttem már semmi zavaró, egy kis béke röppent le mögém, mint könnyedén szálló pillangó. Ez a pillanat most az enyém, lelket simogató. Egész lényem ráhangolódik e szépséges csendre, a gondok rabságának láncszemei szerteszét gurulnak. Átlépek rajtuk, a lelkem szabadon szárnyal, mosolyog a világ körbe, körbe.

Kérdőn magamba nézek, miért e játékos kis pihenő? Visszanézve tisztán látom a mögöttem szerteszét heverő, testet-lelket lebéklyózó terheket. Átlépve őket, frissen, szinte ifjan, indulok egy új nap felé.

2012. május 22., kedd

Bóvli az egész világ...



A mi forintunk csak magunknak érték, a világban már nem sokat adnak érte. Válság van, ebben a században az első, de biztosan nem az utolsó. A túltermelés, az eladósodás, a kapitalizmus csődje miatt van a mostani nagy gazdasági recesszió. A kilábalás lassú fájdalmas út lesz, mennél szegényebb egy ország, annál fájdalmasabb.

A meggazdagodás, a vágyott profit elérése arra sarkallja a gyártókat, hogy a termékeibe betervezzék az elavulást. Ez már odáig fajult, hogy minden használati tárgyunkba beépítették. Nem érdemes tartós, értékálló kerékpárt, mosógépet, telefont, televíziót stb gyártani. Arra vesznek rá minket, vásárlókat, hogy ne javíttassunk, a rossz helyett vegyünk újat.

Például én már csak eldobható vasalót ismerek, de a cipőinkkel sem jobb a helyzet. Ha elromlik a szemüvegkeret, akkor új szemüveget kell csináltatni, pedig az üvegnek kutya baja sincs. Nemrég olvastam, hogy a villanykörte valamikor majdnem örökös üzemidővel rendelkezett, de hamar rájöttek, hogy nem lehet ilyen csodával fenntartani a gyártást, hát megállapodtak, hogy romló áruvá teszik, és ma már minden égő csak egy általuk meghatározott ideig világít, és akkor egy csett, máris cserélhetjük.

Termelik a világ gyárai a mérhetetlen mennyiségű eldobható árut, a tengernyi csomagoló anyagot, és a szemétkupacok csak nőnek, egyre magasodnak. Mi pedig vásárolunk, csak vásárolunk, és egyre sűrűbben lomtalanítunk

Kedvenceim