Álmok regénye ( negyedik rész)

A bejárat alacsony volt és teljesen eltakarta a növényzet.  Nem lakhatott benne medve, mert a bejárat előtt nem látszott állatnak nyoma. Az öreg gyógyító jónak találta, és mindannyian bemásztunk egy égő faággal a kezünkben. A barlang két részből állt, a kicsi külső részt egy keskeny bejáraton át követte egy meglehetősen nagy terem. Kövek és homok volt bent és valamilyen állat csontjai, nem ismertük fel.  Egymást ölelgetve örültünk, azon nyomban nekiláttunk a kitakarításának, és a fekhelyek készítésének. Végre letehettem a babámat egy biztonságos helyre. Nem kell már többé fáznunk éjszaka. A külső részben raktuk ki kövekből a tűz helyét. Belül a fekhelyek voltak. Miután elrendezkedtünk, minden holminkat bevittük a barlangba, átvittük a parazsat az új tűzhelyhez, boldogan ültük körül, de a gyomrunk korgott.  A tűz közel volt a bejárathoz, a füst kifelé szállt, és lángok védtek a betolakodóktól. Hosszú idő óta ma aludtunk a legbékésebben. A belső barlangban kellemes volt a hőmérséklet, végre nem vacogtunk a reggeli ébredést követően, de nehéz volt megszokni az állandó félhomályt.

Kora hajnalban ébredtünk, épphogy pirkadt. Éhesek voltunk és szomjasak. Elindultunk hárman Huával és Irával vizet keresni, Oda a fiával, Kuttal, és az öreg gyógyítóval fent maradtak a barlangban. Nem mentünk sokat, csak le a völgybe és már meg is találtuk a legközelebbi vízmosást, egy csordogáló patakot. Eső után hatalmasra duzzadt, ezt megtapasztaltuk egyszer, mert nem tudtunk rajta átkelni. Ugrándoztunk örömünkben, mert így már reménykedhettünk az életben maradásban.

Huával nagyon nehezen vittük fel a vizet egy hatalmas mamutgyomorban, de így legalább volt tartalékunk, és nem kellett gyakran elhagynunk a biztonságos sziklaszirtet. Végre megmosakodhattunk mind a ketten, hideg volt ugyan, de alig vártuk ezt az érzést. A többiek is lementek fürdeni, mert a hosszú tél alatt megkoszosodtunk, és állandóan vakaróztunk.

A kicsi gyermek folyton aludt, nagyon gyenge volt, már alig szopott, éreztem, hogy nem fog sokáig élni. Una azt mondta haldoklik, hideg volt a keze lába, hiába takargattam, csak aludt, nem akart enni. Egy reggel nem tudtam felébreszteni, halott volt. Mindannyian nagyon szomorúak voltunk, az öreg gyógyító azt mondta, hogy hideg volt az úton, nem csecsemőknek való az örökös vándorlás.  A hegyoldalba hantoltuk el, nagy sziklákkal fedtük be a kicsi testét. Lehangolt lettem, de a szomorkodásra nem sok időm volt.

Hamar beletanultunk a vadászatba, igaz nem férfi módra, dárdákkal, hanem szikladarabokkal, és a kecskegidákat vettük célba. Nem éheztünk. Mégis mindennap reménykedve néztünk le a völgybe, hátha felbukkan egy idegen horda, és végre igazi biztonságban érezhetjük ismét magunkat, de csalódottan indultunk lefelé hol vízért, hol vadászni. Életünk nyugalomban telt, régen éreztük ilyen jónak az életet, közeledett a nyár, hosszabbodtak és melegedtek a napok. A nap egész délután a hegyoldalt sütötte, szívesen üldögéltünk a barlang előtt. Az öreg gyógyító naponta mutatott be áldozatot, és könyörgött egy hordáért, de hiába. Vele barangoltam a hegyek között, gyógyító füveket gyűjteni, éles szememmel hiába kutattam a távolt. Nehezen akarózott itt hagyni ezt a biztonságos barlangot, de arra gondoltunk, hogy így soha nem találunk magunknak egy új hordát. Nagyon egyedül voltunk.

Egy hajnalon vészjósló szuszogásra ébredtünk, riadtan kaptunk fel egy szikladarabot. Mindannyian tudtuk, hogy a hús szaga hozta fel ide a medvét, és egykönnyen nem is tágít. Csendben vártunk, Ira kidobta a csontokat a szirtre, abban reménykedve, hogy így nem jön be, de csalódtunk. Máris megjelent a feje a bejáratnál és testével eltakarta a beszűrődő gyenge fényt. Hatalmas ordítással kezdtük dobálni minden kezünk ügyébe kerülő szikladarabbal. A medve bömbölve hátrált egészen a szirt széléig, mi kirohantunk mindannyian és tovább ordítottunk. Ekkor két lábra állva nekünk rontott, nem tudott menekülni, így hát támadott szorultságában. Ira és Kut testét felszaggatta hatalmas karmaival és lelökte őket a szirtről. Mi következtünk, a gyomromban éreztem a szorítást, és tudtam, hogy ez az utolsó néhány percem az életemből, de előtte végig kellett néznem a társaim halálát, majd elsötétült minden, éles fájdalmat éreztem a hátamban, zuhantam lefelé, és fejjel nekicsapódtam egy sziklának.

Hatalmas rúgással ébredtem fel, patakban folyt rólam a veríték, torkom elszorult, alig kaptam levegőt. Ilyenkor egy zuhanyozással nyugtattam le magamat.

Orvos kezét az ölében tartva várt, hogy Miriam megnyugodjon, ami csak néhány perc eltelte után látszott az arcán. Érdekes és elgondolkodtató volt hallgatni önt – mondta, Miriamra sem nézve.  Azután pár percig hallgatott.

– Meg vagyok győződve, hogy ön a mostani életében is az erőszakos haláltól fél.  Azt gondolom, hogy az előző életeinek erőszakos vége, nem jelenti azt, hogy a mostaninak is úgy kell végződnie. A terápiában elmeséli mindet, megbeszéljük, és reménykedünk, hogy így megszűnnek. Természetesen nem kell elfelejteni őket, csak el kell érni, hogyne zaklassák többé az éjszakáit. Ennek érdekében megkérném, hogy ne hajnalokig írjon, próbáljon éjfél előtt ágyba bújni – fejezte be az orvos.