KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2015. február 24., kedd

Csend


Járni kéne egyet, mielőtt lemegy a nap, a sok üléstől elgémberedtem. Már jön a kikelet, a cinegék egymással versenyre kelve hívják a tavaszt.  A pacsirta dala is ide hallik a mezőről, a gerlék topogva búgnak. Kimozdulok egy kicsit, hosszú az este, még hosszabb az éjszaka. Becsukom a tyúkokat, már biztosan beültek, megsimogatom a Kócos fejét és behívom a cilákat vacsorázni – motyorogta.

Ezzel szép lassan felállt az ablak elé tolt kis hokedliről és a botra támaszkodva kibotorkált a kihalt udvarra. A tyúkok elültek, Kócos az ólja mélyén szundikált, a macskák, ki tudja merre kóricáltak el. Lassan, hajlott hátát bottal megtámasztva megállt az udvar közepén, körbetekintett ezen az elhagyatott portán. Régóta nem voltak már szomszédjai, kihaltak. Ide nem költözik senki, eldugott csepp kis falu ez, messze a vasúttól, egyáltalán minden úttól, itt csak a sár van már otthon, elveszi a gyaloglástól a kedvét az emberlányának. Háború idején még az oroszok is elkerülték, olyan eldugott, rá sem leltek. Kócos boldogan táncolt gazdaasszonya előtt, kicsikarva egy - egy simogatást, vakarászást. Ő is unatkozott, a macskák nem álltak vele szóba. Elvánszorgott a tyúkólig és betette az ajtót. Nézte a károgó varjúkat, na, amíg ezek itt vannak, addig nem lesz tavasz – gondolta. Elcsoszogott a fáskamráig, és egy kis kosarat megrakott fával, ez kell a reggeli begyújtáshoz. Reggelre úgy berozsdásodik a vállam, a lábam, nehezebb akkor mozogni – motyogta maga elé.

Az ajtó előtt békésen ültek a macskák, őt várták, és persze a vacsorát. Beérve a konyhába kihúzta az asztal alól a tányérjukat, egy kis sovány tejbe áztatott kenyérhéjat öntött bele. Maga is leült, keresztet vetett, majd nekilátott a vacsorának, kenyér bele egy bögre sovány tejjel, kivétel nélkül, minden este. Már nem is emlékszik arra, mikor evett mást. Ilyenkor mindig megjelent előtte a régmúlt hangos konyhája, a gőzölgő ételek a tűzhelyen, sült hurka illata, nevetések, hangos gyerekkacaj, a férje hangját is hallja ilyenkor. Nem volt kihalt a falu. A téli disznóvágások nyüzsgő hajnala, orrában érezte a pörzsöléstől égett bőrke szagát. A nyár, az aratás, a cséplés nehéz munkája, mégis boldog érzés melege önti el, ha rágondol. Karácsonynak éjjelén a szomszéd falu templomába mentek családostól az éjféli misére. De szép volt. Most csak itthon imádkozik, minden este, már nem magáért, azért a sok fiatalért, akik előtt még ott az élet. Magáért már minek, a Jóisten elfelejtette, itt hagyta, pedig már nem öröm az élet, csak van ebben a világban, néhány állatnak van csak hasznára. A zajos világ folyása messze került tőle, csak magában él, rózsafüzét morzsolva, a halált várva, ül a kis hokedlin az ablak előtt, itt az emlékei között, elfeledve egy elhagyott kis falucskában. 

Fotó: Mohos Zsófia 

2015. február 7., szombat

Az ember a legokosabb állat!



„Gyorsabban halad az ember, többet tud... De a vadállat csak vadállat marad, és hiába találnak ki még tökéletesebb gépeket, mögöttük csak megmarad a vadállat.”  Emile Zola Állat az emberben
Már Zola is megmondta: „Az okoskodásból sosem lesz gyilkosság; gyilkos ösztön kell hozzá, hogy rávesse magát az áldozatra, éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja.” , emberben, állatban, ez bizony mindkettőben megtalálható, de nem egyforma módon.
Az ember, agyában különbözik az állattól, de attól még állat marad, csak a legokosabb állat. A vadon élő emlősök egész életükben mást sem tesznek, mint szerzik, bővítik, és védik a territóriumaikat, harcolnak a nőstényekért, elpusztítják más hímek utódait, hogy a magukét örökíthessék.  Folytonosan küzdenek a jobb vadászterületekért, a zöldebb legelőkért vándorútra kelnek. Az ember a legnagyobb ellenségük, mert elveszi az élőhelyeiket, vadássza őket, és fajaikat kihalásra is ítéli. Némely állatnak sokkal nagyobb az agya, de mivel ez nem jár együtt a gondolkodás képességével, nem tudnak összefogni ellenünk, de nem is kell, mert az ember, a saját maga ellensége, bár még korlátlanul szaporodik, de a vesztére. Néha egy-egy elkeseredett elefántcsorda rommá tapossa az ember élőhelyeit, de ez minden ellenállás részükről velünk szemben.
A civilizált ember a történelme során mást se csinált, mint territóriumot szerzett, falkát, bocsánat, emberi közösségeket alapított. A nemzetek - mert mi az egy nyelvet beszélő közösségeinket így hívjuk – védték a megszerzett territóriumukat, elnézést, országaikat. A történelmünk nem más, mint a háborúink története. Az állatok harca egyszerű, lényegre törő, bosszú nélküli. A miénk manipulált, gyűlölettől szított, mert mi azzal a szuper kognitív agyunkkal gondolkodunk, és cselekszünk, ölünk, és rombolunk - miután építettünk.
Olvasom a mai hírekben, hogy a hírhedt Iszlám Állam elégetett három iraki kémet. Már nem lefejezik nyilvánosan, és világgá kürtölik megfélemlítésként, fitogtatva a hatalmukat, elevenen égetnek, mert az brutálisabb.
Csak az ember képes, azzal a fenemód kiművelt agyával arra, hogy vallási indíttatásból, vagy a más kultúrába élők ellen háborút viseljen, sőt terrorcselekményeket elkövetve öljön ártatlanokat.
Hová jut majd az emberiség, ha a Földön fogy az élhető terület, nő az elsivatagosodott országok száma, és az élhetőbb területekért megindul a háború.
Most is háború dúl nálunk, nemrég lett vége a Balkánon. Ukrajnában lőnek, pusztulnak, és menekülnek. Mindegy, hogy az orosz, vagy ukrán, eddig békében voltak, most átrendezik a határokat, mondják az ott lakók érdekei szerint, de ezt csak puskával és emberáldozattal teszi az okos EMBER.
Most úgy tűnik, vége számunkra a békésnek hitt világ, mert a nyomorúság elől menekülők áradata jön mindenfelől.
Az ember agya a legfejlettebb az élőlények között, hát úgy is kellene használnunk, okosan a saját javunkra, de ez illúzió, mert az ember végül is csak egy állat, a legokosabb állat.

Kedvenceim