Fél lábbal a túlvilágon

 

Hatalmas hullám dobott partra, fuldokoltam, teljes erőmmel szívtam be az éltető levegőt, félelmet és megkönnyebbülést éreztem. Megnyugodva feküdtem a hasamon, szinte belesüllyedtem a nedves homokba, és a helyet bámultam, az előttem tornyosuló sziklás, bozótos partot. Egyre csak azon törtem a fejem, honnan jöttem, hol vagyok, és mi lesz itt velem? Igen, a múlt, jelen és jövő, ezek mozgatják életünket, de az én agyamban csak a jelen van, minden más kiesett. Azt rögtön láttam, hogy egy szigetre lökött ki a partot ostromló hullámok egyike. Egyszóval, hajótörött vagyok. Hol a hajó? Elsüllyedt? Gyenge lábaimon próbáltam feljebb, pontosabban beljebb jutni ezen a csöppnyi szigeten, közben azon járt az agyam, mit kerestem én egy hajón? Csak fiatal koromban ültem csónakban, egyszer, egyetlen egyszer egy hajón, az is egy nagy tavon ment át a túlsó partra.

Hátam a sziklának támasztottam, néztem a víz ütemes hullámzását, monoton hangja nyugalmat árasztott. Lehet, hogy meghaltam, ez a túlvilág! Majd kiderül. Ha az éhség és a szomjúság gyötörni kezd, akkor a való életben vagyok, de most egyiket sem éreztem, csak fáztam, ez is az élet jele. Nem vagyok halott! A szikla, melynek nekidőlve pihentem, magasnak tűnt, nagyon meredeknek, szóval számomra megmászhatatlan — állapítottam meg elkeseredve. Ha megerősödök, megpróbálok feljutni, legalább körülnézhetek, hova is jutottam.

Hirtelen elborult az ég, a part felé irdatlan nagy hullámok indultak meg, próbáltam feljebb kapaszkodni, de folyton visszacsúsztam, a víz betakart, megint fuldokoltam, majd hirtelen, ahogy jött, olyan gyorsan húzódott is vissza. Ismét kaptam levegőt, mohón szívtam tele a tüdőmet. Szomjúságot éreztem, megnyugodtam, életben vagyok, nem a túlvilágon. Hirtelen zuhogni kezdett az eső, tenyerembe gyűjtöttem, és egyetlen nagy hörpintéssel ittam ki. Jobban éreztem magam, felálltam, és elindultam a parton. Bármerre néztem, csak a nagy kékség uralt mindent, se földnek, se hajónak nyomát nem láttam. A sziget, egyetlen hatalmas, megmászhatatlan szikla, rajta néhol bokrok. Azt hiszem, én itt éhen halok, vagy szomjan, ha nem esik az eső, és abban a pillanatban megint jött a part felé egy irdatlan nagy hullám, és én csak kapaszkodtam a víz alá került bokrok ágaiba. Ismét fuldokoltam. Teljesen kimerülten azon járt az agyam, hogy bármi lesz, megpróbálok a magaslatra feljutni. Minden reményem ebben rejlett, ez egy kis erőt nyújtott. Vánszorogtam körbe a parton, a sziklát vizsgálva, egy kis rést, lankát kutatva, ahol megpróbálhatnám.  Egy kis magaslatot találtam, nagy nehezen felkapaszkodtam, erőm elfogyott, maradtam, remélve, hogy a hullámok támadása nem ér ide fel. Hirtelen este lett, megszűnt a világ zaja, a lágy semmiben lebegtem, azt hiszem elaludtam.

Hatalmas madárrikácsolásra riadtam, fölöttem két hatalmas madár körözött, mellettem egy hevenyészett fészekben három tojás. Csak ámultam, elképzelni sem tudtam, miként kerültem a szikla tetejére. A hely félelmetesnek tűnt, alig egy négyzetméternyi lapos sziklatetőn ültem, körülöttem a mélységben lent a hullámzó tenger. Tudtam, hogy a madarak ellenségnek tekintenek, le akarnak lökni innen. Hiába tiltakoztam, ígértem, hogy nem bántom a tojásokat, nem értettek engem. A tenger örökös morajlása, a nap vakító fénye, a felettem rikácsoló madarak az őrületbe kergettek, sírtam, átkozódtam tehetetlenségemben.

Hirtelen csend lett, és sötét, eltűnt a sziget, egy nagy semmi közepén lebegtem.

—Lélegezzen! Lélegezzen! —rikoltotta egy férfihang felettem.

Nagy igyekezettel szívtam be a levegőt, éles fájdalom hasított bele a tüdőmbe, nem érdekelt, boldog voltam, most már biztosan életben vagyok.

— Évának hívják? Ha nem tud felelni, bólintson a fejével. Nagy nehezen egy igent leheltem.

— Csak egy pillanatra nyissa ki e szemét, és nézzen rám! Lát engem?

— Igen — suttogtam ismét.

— Még figyeljék, azt hiszem a nehezén túl jutottunk. Örülök, a hölgy a szerencse lánya – mondta az orvos a mellette álló két nővérnek.