KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2018. október 25., csütörtök

A nyomorúság rabjai


3. fejezet
Gaspar, Keyvan bátya, csontig soványodva, lerongyolódva érte el Shiraz  szinte kihalt városát. Egy romos ház belső udvarán tüzet rakott, és a maradék babot megfőzte egy kis vízbe, amihez még egy kis sót sem tudott adni, szinte minden élelme elfogyott. Na, ezentúl gyökereket, és faleveleket kell ennem, hogy éhen ne haljak. Már nem vagyok messze Keyvan völgyétől, talán még életben vannak. Ette íztelen vacsoráját, közben anyja árpalevesére, rizses gombócára gondolt. Édességre vágyott, édesen pirosló gránátalma szirupra, friss dióra. Eddigi útján, mindig talált elvadult gyümölcsfát, leginkább fügebokrokat, aprócska terméssel, de az is több volt a semminél. A hosszú út során nem talált egyetlen barackfát, és diófát sem, azon már nem is csodálkozott, hogy csak kiszáradt citrom és narancsfákat látott. Már csak néhány nap és beér Zagrosz zöldellő völgyeibe, ott biztosan talál vadon termő ehető növényeket, gyümölcsöt. Talán sikerül megfogni egy kígyót, megsütve finom a húsa. Vigyázni is kell, mert errefelé, sok a halálkígyó, aljas egy állat. a farkával csalja oda magához a madarakat, már azt a keveset, amik még erre repdesnek. Addig rezgeti a farka végét, hogy a madár kukacnak nézi, és ez lesz a veszte, a másodperc töredéke alatt oda is vág, a mérge az embernek is sok, nem a madárnak. Baj ezzel a kígyóval az, hogy jól rejtőzik a hőség miatt, ha az ember a farkát látja, az kevés, mert sose lehet tudni, merre van a feje. Elálmosodott, feje felett a csillagos ég, az idő hidegre fordult, minden gúnyáját magára húzta.
Reggel korán hajnalban, még alig pirkadt útnak indult, csak remélte, hogy az a néhány liter vize elég lesz Keyvanék völgyéig. Lába a köves sivatagban kisebesedett, de nem törődött a fájdalommal, tudta, ha megáll, az egyenlő a halállal, a szomjúság gyorsan öl. Amikor beért a völgyek közé, az út már ismerős volt. Nem érezte a fájdalmat, csak ment, és ment, mint egy robot. A szája a talpa, kisebesedett, a bőre durva volt a portól, a haja, szakálla megnőtt, nem ismert volna rá az anyja sem. Ekkor látta meg a barlang bejáratát, tudta, hogy hazaért. Beljebb ment, de senki sem üdvözölte, a barlang üres volt. Gaspar lement a mélyére, le a forráshoz, belefeküdt a patakba, és úgy ivott. Élvezte a víz hűvösségét. Frissnek, tisztának érezte magát. Lassan felbotorkált a bejárathoz a napra, leült, a hátát egy kőnek támasztotta, és perceken belül mély álomba merült.
Dara már megszokta, hogy Esőcsepp a gidájával, elől táncol, futkározik. Már majdnem hazaértek, amikor a kislány sikítva rohan vissza, alig bírja elmondani, hogy a barlangnál egy ember ül.  Keyvan előre sietett, puskával a kezében, a fiait hátra intette. Dara, a kislányt maga mögé rántva, lassan ment a családfő után. Közelebb érve, ámulva látták, hogy a két ember ölelkezik. Megdöbbenve, a csodálkozástól, némán bámulták apjukat, egyikük sem ismerte az idegent, csak Dara sejtette, hogy Keyvan bátya lehet a férfi.
Keyvan megfogta Dara kezét, és az ismeretlen férfi elé húzta.
- Ő a bátyám, Gáspar – majd a férfi felé fordulva bemutatta a feleségét. Majd hívta a gyerekeit, akik egyenként meghajolva bemutatkoztak.
- Estella? Férjhez ment?
Esőcsepp szinte sikoltva felelt. Meghalt! Megölte egy kígyó! Eltemettük – mondta zokogva.
kép: Balázs Anna Vándor
folyt. köv.

2018. október 16., kedd

A nyomorúság rabjai


Kis gidája izgatottan fészkelődni kezdett az ölében, már teljesen besötétedett, megriadt, anyja tette a vállára a kezét. Szelíd szóval hívta vacsorázni, mert utána Estellát temetik el az őseik sírkertjében. A hold fényénél, a bátyai már megásták a sírt.

- De este van Mama! Nem látunk semmit. – zokogta csendesen.

- Annyi fény van még, mint itt, és viszünk fáklyákat is, fogunk látni.

Mire felértek, mind Estella teste mellett álltak. Dara egy vízzel telt edényt tett le a test mellé, és szép lassan végigmosta Estellát, mindvégig megőrizve szemérmét, betakarta, majd a fiúk felemelték a könnyű testet és elindultak a sírkert felé. Csendben vonultak, a fáklyák fényénél, csak Esőcsepp zokogása törte meg a mélységes csendet. A sírgödörnél Keyvan zengő hangon imádkozni kezdett, hangja betöltötte a kihalt völgyet. Az imát, messziről jövő, vadkutya vonítás kísérte. Dara alig hallotta az imát, gondolatai messze jártak, Estella boldogtalan életére gondolt, egyetlen öröme az unokahúga volt, akit csecsemő kora óta pesztrált. - Reménye sem lehetett saját családra, de nem mutatta ki elkeseredettségét, tette a dolgát úgy, mintha az lenne a legfontosabb számára. Milyen törékeny az életünk, elég egy kígyóharapás, és vége mindennek. Itt ez a kislány, akinek az élete még tőlünk függ, de nem tudhatjuk, hogy az Isten engedi e felnevelni. Ha a fiúk elmennek, az olyan lesz, mintha eltemetné őket, soha nem jönnek vissza, ha mégis, lehet, hogy bennünket nem találnak már az élők között.

 Esőcsepp különösnek, mesésnek érezte a temetést, tágra nyílt szemmel bámulta a tejút messzi csillagainak villódzását az égen. Arra fogok menni, amerre a tejút vége mutat – gondolta.

Dara hozta vissza a jelenbe, amikor arra kérte, hogy együtt szórjanak homokot a sírba. A fiúk betemették a sírt, csak egy halom homok, semmi más nem jelezte lakóját. Mindenki nyugovóra tért, a fárasztóan hosszúra nyúlt nap után. Esőcsepp még sírdogált egy kicsit, de azután ő is mély álomba merült.
folyt. köv.

2018. október 13., szombat

Őszi falevél meséje



Csend honol még a sírkertben, kapuja zárva, csak a vénséges vén gesztenyefák hullatják zöldessárga leveleiket halk zizzenéssel a földre. Nem hallja azt senki más csak a vén fa. Néha felsóhajt – végre itt a pihenés ideje! Ekkor levelek megindulnak, és tucatjával libbennek alá. Én, anyám ki tudja hányadik levele, egy sírkő tetején landolok – de kár, hogy múlik a nyár, jön a rút ősz, rám a halál vár- kiálltok sírva fel.
A vén fa felkacag, korholón szól rám - ne bőgj már, hiszen minden tavaszon újra születsz, ismét rád vár a nyár! Tavasztól őszig tiéd a világ, fentről csodálhatod az egész temetőt, a jövő menő embereket, az öreg halottaskocsit, az emlékezés milliónyi virágát, a fejfákat, a díszes köveket, az esti szellőben táncoló gyertyafényeket – immár negyven éve. Az igazi halált még nem ismered, az nem ilyen.  Az egy hang, mikor felsikít az a hang, egy éles motorfűrész hangja, akkor jő számunkra az igazi halál. Én az anyád, az után már nem hullajtok több termést, nem nyitom ki többé a virágbimbóimat, nem nevelem többé erre a világra a szépséges kis levél lányaimat. Ha a fűrész sikolyát meghallod, akkor sirathatod negyven boldog nyaradat leányom. Mi, a sírkerti fák, nem dőlhetünk csak úgy el halálunkkor, mint az erdei testvéreink, összetörnénk körülöttünk a sírköveket. Minket kivágnak, sikoltó fűrész szép lassan öl meg bennünket, először levágja karjainkat, majd csak ez után vet véget életünknek.
Kicsit hüppögve, ijedten nézek fel rá, enyhe szellő az út porába lebbent, egy utolsó szomorkás mosolyt küldök még anyámnak. Majd tavasszal találkozunk! – kiáltom, és tovasuhanok a temetőn végigtáncoló szél szárnyán.  Borús a reggel, az őszi eső csendesen szemerkélni kezd. A nagykaput hangos döngéssel kitárja a sánta temetőőr. Öreg nénike ballag be rajta, karján kis öntözőkanna, kezében színes virágcsokor. Fekszem a lucskos úton, jövő menő emberek talpa tapos bele az út sarába.

Kedvenceim

Blogarchívum