Rendhagyó gondolataim a nőnapon

Családom férfitagjai mind köszöntöttek, mint mindig, ma is, a nőnapon. Nem vagyok harcos feminista, és férfigyűlölő sem. Nem is szeretnék azzá lenni, férjem van, fiam és három fiú unokám. Csak egy egyszerű nagymama vagyok, aki a saját tapasztalataira épít, miközben a világ történéseit figyeli kíváncsi, de inkább aggódó tekintettel, és néha dühösen. Ha körülnézek a környezetemben, örömmel konstatálom, hogy kishazánkban, de nyugodt lélekkel mondhatom, egész Európában, a férfiak a nőre, nem, mint háztartási robotgépre tekintenek. Elfogadják, hogy a nő velük egyenrangú ember, nem fehércseléd, a szó pejoratív értelmében. A házastársak egymás véleményét kikérik, e szerint cselekszenek, a munkát megosztják, így mindketten kiegyensúlyozottabb, pihentebb, jobb kedvű társat kapnak, ez pozitívan hat az egész családra.

Be kell azért vallani, hogy még hazánkban is sok a tennivaló a női jogokért. A törvényeink már biztosítják azokat, egész Európában, de a gyakorlat még nem követi maradéktalanul azt. Nálunk sem valósult meg teljes egészében az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. A törvényhozásban bizony alig látni nőt. Vallom, hogy a világunk jobb és élhetőbb lenne, ha legalább felerészben a nők irányítanák azt.  Ha a történelmünkre visszatekintünk, az bizony nem más, mint a háborúk története.

Magamról nem mondhatom el, hogy hátrányt szenvedtem el a női mivoltom miatt, de a környezetemben, a világban sok millió nő lesz nemi erőszak, családon belüli bántalmazás, munkahelyi diszkrimináció áldozata, és hányan élnek le egy egész életet házicselédként. A világban hány nő lesz még ma is a női körülmetélés elszenvedője, és hány nőt köveznek halálra, számunkra érthetetlen okokból. Indiában a leánygyermekek értéke azonos a felesleges macskakölyökével, az ENSZ jelentése szerint évi kétszázezer leánycsecsemőt ölnek meg, olykor a saját szülei.

Ásne Seierstad norvég újságírónő, aki 2001 után három hónapot töltött Kabulban, könyvében a Kabuli könyvárus-ban hitelesen mutatja be az afgán nők sanyarú életét, a kiszolgáltatottságukat. A férjeik, apáik, uruk és parancsolójuk, az életük felett is rendelkeznek. Az ország, ahol a férfiak a tejhatalmú urak, bizony a nép, törzsi háborúkban és nyomorban él. Malalai Joya 1978-ban született fiatal afgán nőt tartják Afganisztán legbátrabb asszonyának, mert folytonos menekülésben van. Nem tesz mást, csak harcol a nők jogaiért. Híres mondása, mely a pályájával kapcsolatos: "Engem egyszer meg fognak ölni, de a hangomat nem lehet elnémítani, mivel az én hangom minden afgán nő hangja is. Le tudják tépni a virágot, de a tavaszt akkor sem tudják megállítani. "

Virgina Wolf múlt századi angol írónő, feminista, írta a Három adomány című esszéjében, melyben bírálta a nők elnyomását, hogy a háborúk is mind a férfiak által irányított, hatalomvágy által fűtött rendszerrel okolhatók.

Azt mondják, azért van külön nőnap, mert a többi 364 nap úgyis a férfiaké. Ez ugyan vicc, de hiszem, hogy egykoron, valamikor, elérjük a teljes női emancipációt. Remélem az unokáim idejében. Hogy az egész világon? Azért ennyire optimista nem vagyok!

Egy csokor hóvirág

Nagy a hőség. A hűs teraszon is pihegek, vasárnapi kora délutáni csend van a tóparton. A kutyám a déli fürdéstől lehűlve, megnyugodva fekszik előttem a hideg kövön. Ő is az utcát, pontosabban a partot bámulja, melyről azt hiszi, hogy az is az ő területe, mert ha bárki megjelenik ott, ugatva lerohan a kerítéshez. Nézem az öreg tuják fakózöld ágait, tele sárgult levelekkel, megváltozott az időjárás, éget a nap, nem bírják a növények sem. Este sem hűl meg a levegő, a lakásban csak úgy ontják a falak a nappal eltárolt forróságot. Gyereksereg rohan nagy zsivajjal az úton át, le a parton, le a vízhez. A kutya ugat, a gyerekek viháncolnak, tombol a nyár. Egy kis szeplős, sovány, vörös hajú kislány felrohan és elbújik az utcai tuják mögé. Nézem, nem tudom levenni a szemem róla.

Látom a gyermekkori magamat, ahogy a társaimmal ipiapacsos bújócskát játszunk, rohanunk a nyári melegben, kipirulva, boldogan. Brigi, az osztálytársam, aki a nagy gödör partján, fent a dombon lakott, nem tudott szaladni. Pontosabban, ha szaladt, kifulladt, akkor zihálva megállt, lerogyott a földre, elsápadt. Lángvörös haja rátapadt a fejére, arcán a szeplők elsötétedtek, tekintete ijedté vált, mint egy rongybábúnak, olyan erőtlenül lógott a karja.  Néha, hogy ne lássuk, elbújt valami mögé, s amikor kilihegte magát, erőre kapva játszott tovább. Később már nem szaladt velünk, akkor babáztunk a bombagödrök mélyén, a hűvösben. A part alatt kiásták az agyagot, mi elfoglaltuk, az lett a házunk, köveket cipeltem be, lett székünk, asztalunk. Hozz virágot, kérlelt. Loptam a kerítésekre hajló rózsákból, vittem szép csokor kék katángot, piros pipacsot. Boldog volt, belenyomkodta a csokrokat az agyagba és boldog mosollyal leült elébük. Tudod, a mi kertünkben csak krumpli van, meg gaz – mondta.

Mikor a negyedik osztályt kezdtük, már az évnyitóra sem jött. Naponta átgyalogoltam a nagy gödrön, a kertjükön át, lerövidítve az utat, vittem a leckét. Népes család volt Brigié, hangosak, és vidámak. Brigi apja, nagydarab vörös hajú, örökké borostás ember, már messziről üdvözölt, ha meglátott a kertjük alatt. Édesanyja sem volt éppen csendes természetű, a fakanál mellől utasítgatta, szidta, vagy dicsérte az örökkön civódó lármás gyerekeit. Sokszor gondoltam arra, lehet, hogy ebben a nyüzsgésben sohasem tud meggyógyulni szegény Brigi. Senki nem volt rá tekintettel.

Ha kérdeztem mi a baja, mindig azt felelte, elfáradtam, mert megfáztam. Ezt el is fogadtam, hiszen, ha fájt a torkom, én is elfáradtam. Később már láttam, hogy nagy a baj, mert többnyire az ágyban fekve várt rám. Már nem a lecke volt fontos, mindketten tudtuk, hogy nem azért megyek át. Kirepítettem az ágy rabságából, az iskoláról meséltem, a kinti életről, vidám dolgokról. Álmodoztunk, hogy mi mindent játszunk majd, ha újra eljön a nyár. Meséket olvastam neki, és nagyokat kacarásztunk minden apróságon. Az Ezeregy éjszaka meséit ott is hagytam neki, ne unatkozzon annyit, de fárasztotta az olvasás is.

Karácsony után nem találtam otthon, szokatlanul csend volt a házban, édesanyja csak annyit mondott, a kórházba van, nemsokára hazahozzák. Már csöpögött az eresz alja, mikor megjött, boldogan rohantam, mert azt hittem, hogy a kórházban végre meggyógyították, de keserű csalódás ért, mikor az ágya előtt álltam. Alig ismertem rá, szeplős kerek arca megvékonyodott, sápadt, fáradt tekintettel nézett rám, nem mosolygott. A nyárról csacsogtam, hogy mit fogunk játszani, hogy van egy új rongybabám, igazi porcelán fejjel, azzal ő játszhat, ha kimegyünk a bombagödrökhöz.

- Elárulok egy titkot, de ne mond senkinek - suttogta a fülembe. Én már nem megyek ki a bombagödrökhöz, a kórházban hallottam, amikor az ajtóban a nővér azt mondta anyunak – „nem éri meg a nyarat ez a kislány, attól félek, nem sokáig bírja a szíve”. Azt hitték, alszom, pedig csak becsuktam a szemem. A mellettem fekvő nagylány mesélt a mennyországról, mert ő is oda készült, az mondta az gyönyörű hely, és a gyerekek mind oda kerülnek. Már várom nagyon. Megkérnélek, hozz nekem hóvirágot mielőtt elmegyek innen, mert csak a mesekönyvben láttam, igazit még nem.

Anyámtól kérdezgettem, merre van ilyenkor hóvirág, szednék a Briginek. Nagy a sár ilyenkor az erdőben, várd meg, míg egy kicsit szárad – mondta.  A ligetben, a kanális túlsó felén biztosan van már, a hétvégén szedsz majd neki. Nem vártam, már másnap az iskola után kiszaladtam a ligetbe, át a kanális hídján, a kiserdőbe. Fehérlett az erdőalja a sok kis virágharangtól. Egy szép csokorral rohantam hozzájuk, de már a kapuban tudtam, hogy nagy a baj, mert bentről kihallatszott a zokogás. Visszasomfordáltam, féltem bemenni, leoldalogtam a bombagödrökhöz, a nyári játszóhelyünkre, betettem a kis csokrot. Brigi biztosan meglátja fentről gondoltam szomorúan.

Kacsaúsztató

- Megint merre bujkálsz? Vidd már ki a libákat a vízre! - hallom anyám hangját.

Ha egyszer végre felnövök, saját lakásom lesz a városban, ott egész nap olvasni fogok, és nem tartok se libát, se kacsát, se disznót, és nem lesz egyetlen tyúkom se. Főként nem lesz egy ilyen elátkozott kakasom, amelyiktől alig lehet kimenni az udvarra, csak bottal, és most még el is árul az átkozott férge. Amint kiléptem az udvari budiból, ahol nyugodtan olvashattam, máris rikácsol, ebből anyám egyből tudja, merre vagyok.

- A kacsákat is levigyem?

- Le hát, de külön.

Amint kinyitottam az ócska, összetákolt deszkakaput, a libák szinte futottak az anyjuk, és a gúnár után, szép libasorban a hosszú keskeny kijáraton át. Siettem utánuk, a tó felé terelni őket, mert szívesebben fordultak az ellenkező irányba, az utca végén lévő csábító kukoricaföldek felé. Áthajtottam őket a Benitschék kertje végén, a nagy gödrön, a libák ekkor már repültek a víz felé. Ez a kis tó, inkább kacsaúsztató, fekete iszapja büdös szagot árasztott, főleg ha kevés eső esett. Benitsch tónak hívtuk, mert csak az út választotta el a házuktól. A tó másik partján fűzfák álltak, késő tavasszal a lelógó ágaikon fürtökben lógtak a csimbókok, dunsztos üvegekbe szedtük a cserebogarakat. A kacsák szerették. Ők is büdösek voltak, mint a tó, és sárgás lett tőlük a kezünk. Egyszer valamelyik gyerek bedobott egy marékkal a hátul a gallérom alá, egy darabig mentem, majd hangtalanul összerogytam, annyira irtóztam a kaparászásuktól.

Lassan megyünk az autóval a régi utcán, már minden megváltozott, alig ismerek rá, egészen más képet őrzök az emlékezetemben. Az öreg kút az utca közepén, az jelzi, hogy jó helyen járok. A kacsaúsztató helyén új házak épültek, ahogy a dombon álló titokzatos Nyessei kert helyén is. A régi utcánk házainak többségét átépítették, előttük autók állnak, gyermekkoromban az is nagy szó volt, ha valaki motoron járt dolgozni. Az is a hatvanas években fordult elő csak. A mi öreg házunkat anyámék eladták, még a nyolcvanas években. Nézegetem, de úgy tűnik most üresen áll, vagy inkább rogyadozik. Az utcai ablak vénséges, megfeketedett faredőnyét örökre lehúzták. Bekukucskálok a téglafal felett, a gang ablakai néhol kitörve. Csend honol a ház körül, úgy tűnik, tényleg nem lakják. A két szomszéd házat is átépítették az új lakók, nem ismerem már őket. Balról a leánykori barátnőmék népes családja lakott hajdan. Közös kútból húztuk a vizet, mely felett átláttunk egymás udvarára. Szinte látom magam előtt a csendes szavú édesanyjuk sovány alakját, számomra ő maga volt a jóság. Jobbról laktak a Kató néniék, gyermektelen idős pár. Ő volt az én igazi tanítóm, mert ő nyitotta ki a világ ajtaját számomra, megadta mindazt a tudást, amire már bizton építhettem. Elültette bennem a megismerés vágyát, és jó tanítóként táplálta a kíváncsiságom lángját. Már régen elköltöztek, a földi világból is.

Elérek az utca első házához, ezt a házat sem a régiek lakják. Szinte hallom Mariska néni hangját, ahogy veszekszik valamelyik gyerekével. Nagyon szerettük, szívesen mentem át hozzájuk. Gyerekkorom fiatal Mariska nénije szép volt és energikus, örökké dolgozott, ha nem a vasúton, akkor otthon, nem tudom mikor aludt. A mosóteknő mindig ott állt a kútnál, többnyire tele volt áztatott ruhával. Ha nem mosott, akkor főzött, vagy a kertben dolgozott. Sokat sütött a gyerekeivel, imádtuk a sütijeit.  Abban a nehéz világban egyedül nevelte fel a gyermekeit, mind a hatot, példamutatóan. Anyámmal, kölcsönösen segítették egymást, mi gyerekek sokat játszottunk együtt.

A büdös tóba soha nem merészkedtünk bele, csak télen, ha befagyott, akkor csúszkáltunk a jegén. A libák kacsák ismerték a gazdáik hangját, és hívásukra kijöttek a tóból, de ha már alkonyodott, hazataláltak egyedül is. Egy alkalommal, forró nyári délelőttön, az öcsém és Benitschék Lackója belemerészkedtek a tóba, úgy hat évesek lehettek. Természetesen majd nyakig merültek a büdös fekete iszapba. Én már csak a visítást hallottam és Mariska néni hangos korholását. amint locsolja a két gyereket a kútnál, a frissen felhúzott dermesztően hideg vízzel.

Elgondolkodva állok a vén házunk előtt, nézem a szembe szomszédék teljesen újjáépített házát. Itt laktak a Halászék, az öregasszony, akit nem szerettünk mi gyerekek, mert mogorván és ellenségesen viselkedett velünk, gyerekekkel, sváb volt, mint a falu lakosainak a fele. Ha kereste anyánkat, átkiabált nekem – „Te Ibhi, van otthon mutti”.  Mi gyerekek gurultunk a röhögéstől.

Itt találkoztam először a családon belüli erőszakkal, bár akkoriban ezt csak úgy hívták, hogy asszonyverés. Egy délután a Halászék udvaráról éktelen visítás, sírás és jajgatás hallatszott ki az utcára, mi gyerekek ledöbbenve megálltunk. A húgommal berohantunk az anyánknak szólni, de ő csak legyintett. Nem lehet beleszólni, mondta, a Halászék fia csépeli a feleségét. Attól kezdve, ha megláttuk a férfit, befutottunk a házba, úgy féltünk tőle.

Az utcán járók megbámultak, mint idegent, én sem ismertem őket, Átmentünk a Szolnoki utca felöli kijárathoz, a kert végébe, de nem láttunk mást csak a pusztulást. Az öreg ház a végét járja, a számtalan renoválás hosszú életet adott neki. A mennyezeti gerendában talán még látszik a beégetett építési dátum: 1884.