1976 január 7 szomorú emlékére
Hajnali két óra tíz perckor megállt az órád. E perctől változott meg az életem gyökerestől. Mentem az úton, körülöttem, emberek siettek, autók suhantak, mégis úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, mint akit egy lakatlan szigetre kilöktek, a semmibe, már nem tartozom senkihez. Az érzés idegen, mondhatnám ijesztőnek tűnt. Negyvenhét év telt el azóta, emléked az ifjúsággal együtt a megszépítő távolság ködébe veszik. Eltűnődtem többször, ha közös életünket nem szakítja szét az az átkozott kór, és megérhetted volna az unokáid születését, vajon milyen élet várt volna ránk? Balga gondolat, sorsunk könyvébe ezt írta meg a teremtő, nincs ha. Amíg életem fonala el nem szakad, e napon kisírom a bánatomat.
Régen ringó csónak
Csillagforgató hangtalan éjszakában,
egy távoli emlék riadt fátyla lebeg,
suhan az égen, titkot takaró felhő,
borúsan fedi, nyílni nem vágyó szemem.
Hömpölygő fantázia, mint futó folyam,
sodorja, ami hulló évekből marad,
makacsul maradnak vágyak a szívemben,
régen ringó csónak, sötét árnyként halad.
Hullámok törött tükrén fennakad a fény,
széllel száll, sötét könnyek szárnyas ajtaján,
alvó elmém rázzák nyugtalan idegek,
konok, kemény jég zúz, fakó gátak falán.
Éveimet húzza a fodros szélű mély,
méla, lassú tánc már ifjúságom múltán,
felkelő Nap világít díszes ravatalt,
rozsdás lélek kattan, ahogy int a múlt rám.
Kardos M Zsöte verse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése