KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2018. július 19., csütörtök

Mögöttem a halál


Mostanában a halál olykor már mögém áll, mint a minap is, jól meglökött. Igaz eszében sem volt még magával rántani a megsemmisülésbe, csak figyelmeztetett, hogy ne ficánkoljak olyan vidáman, mert ő már a nyomomban van, már egészen közel. – Nem érzed? – lihegte a nyakamba.
Nem feleltem semmit. Csendben meghúztam magam szó nélkül, végül is félem ő kegyességét, de ki nem fél tőle? Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a számomra adott ajándék idő – az élet, melyet kitölthettem a saját játékaimmal - egyszer letelik. Rövidre kopott fonalam jelzi ennek az arctalan fekete gúnyásnak, hogy itt az idő, és ekkor elveszi játékaimat, minden birtokomat, mert ugye az élet nem más, mint a birtoklás maga, még ha ez olyan természetes is számunkra. Az elszakadás mindig fáj, siratjuk is magunkat, és páni félelemmel tölt el bennünket a halálnak még a gondolata is.
Az évezredek alatt sokféle teóriát alkottunk félelmünkben a halál utáni életről, remélve, hogy megkapjuk mindazt ott, ami itt nem adatott meg, vagy nem szerezhettünk meg az ajándék életünkben. A vallások ezzel a reménnyel, ígéretekkel kecsegtetve, az általuk meghatározott bűnök méltó büntetésével, népek millióit tartották kordában, Utólag már senki sem reklamálhatott. A jóság a mennybe, a gonoszság a pokolra, a butaság a földi kárhozatra juttatott, de lehet, hogy akkor ez volt a legjobb.
Azzal mindenki tisztában van, hogy aki él, az hal is. Ezért aztán igyekszik is mindent, mi számára elérhető, el is érni. Ez sem igaz mindenkire, mert szerencsére, ahány ember, annyi fajta. Van, aki csak beleszületik ebbe az ajándék világba, majd belőle olyan észrevétlen is tűnik el, mint ahogy élt. A többségünk próbál értelmet, célt adni a földi létének, ettől jobban érezzük magunkat benne, elégedetten halunk. Ki-ki nyomot hagy maga mögött, az emberiség javára éli életét, jutalma az öröklét, mármint az emberiség emlékezetében. Ez a kevesek plusz jutalma, a többségnek, mint például nekem, csak annyi a feladatom, az ajándék életemért cserébe, mint az öreg barackfánknak, virágozni, termést adni, magot hozni.
Mit tudunk mi a halálról, a világmindenségről, létünk okáról, csak teóriáink vannak, semmi konkrétum. Mindent megismerünk, amit megismerhetünk, de a létezésünk titka számunkra megfejthetetlen. Honnan jöttünk, hová tartunk, dilemmát örök homály fedi. Egy ismerősöm írta, régebben, lehet, hogy egy irdatlan nagy fekete lyuk esemény horizontjában keringünk, gondolom az egész univerzumunk. Hihetetlen sebességgel tágulva tűnünk majd el, mikor beszippantja sötét feneketlen gyomra a mindenséget, az lesz a tökéletes halál. Megsemmisül a világunk mennyországostul, poklostul, kiveszik az emberiség írmagja is, anélkül, hogy valaha is megtudná, amire létében oly kíváncsi volt, vajon egyedül voltunk-e ebben a fenenagy világegyetemben.
Megfigyeltem, ha az embernek sikerült megöregedni, s eleget élt, vagy már elege van az öregség nyűgjeiből, várja kaszást. Az biztos, hogy nem felejtkezik el rólunk, benne bízhatunk.  Öreg testünk az enyészeté, atomjainkra hullva visszakerülünk oda, ahonnan jöttünk. Hogy a lelkünkkel mi lesz? Nem tudom. Néhány gondolatunk itt marad a gyerekeinkben, unokáinkban, talán….

Kedvenceim

Blogarchívum