A nyomorúság rabjai

2. fejezet

A kis karaván napkeltekor indult a hosszú útra. Sietve mentek, amíg a nap heve nem perzselt erősen, mindannyian kipihenten és frissen szedték a lábukat. Ismerték a legrövidebb utat a hegyekig, de tudták, hogy így is sokszor fog a nap lenyugodni mire odaérnek. Keyvan csak azért imádkozott, hogy kitartson a vizük, ne pusztuljanak el a kecskék, és szerencsésen elérjenek a legközelebbi vizes barlangba, jobb esetben haza.

Mire eljött az este már mindannyian, ember és állat egyaránt, fáradtan állt meg. Először az állatokat etették, majd jött az itatás, és mire a gidák befejezték a szopást, lement a nap. Lobogó tábortűz világította be a tábort. Keyvan és a két fiú felváltva őrködtek, a többiek mély álomba merültek. Egy éjszakára nem húzták fel a sátrat, csak kiterítették a homokra a kecskebőröket, betakaróztak és már aludtak is. Hajnalra, az éppen őrködő, felszította a tüzet, teavizet forraltak, ettek egy kis sajtot egy darabka lepénnyel. Az állatok itatása után, már indultak is.

A harmadik reggelen a távolban már felsejlettek a hegyek, Esőcsepp táncra perdült a boldogságtól, tudta, már csak egyet alszanak a sivatagban, és elérik a hegyeket. Megfogyott az élelmük, a vizük is, egyre jobban lassultak az állatok, de az emberek se bírták már az iramot tartani. Esőcsepp lába kisebesedett, egyre többször ült fel a teve hátára, a már megfogyott eleség helyére.

Az utolsó sivatagban töltött éjszaka után, már éppen indulásra készen álltak, amikor hatalmas morajlás hallatszott mögöttük Úgy száz méterre egy hatalmas szikla állt magányosan.

- A szikla mögé! Rohanás! – ordította el magát Keyvan.

Az állatok elöl, ők utánuk. A fiúk gyorsan a kecskék elé kerültek, így sikerült csak megállítani őket, a szikla tövében. Mindannyian lekuporodtak arcukat eltakarva összegömbölyödtek. Esőcsepp az anyja szoknyája alá bújt. Az állatok ösztönösen összebújtak é lehajtották a fejüket. Teljes sötétség borult a tájra. Orkánszerű szél hordta irdatlan magasságba a homokot, órákig tombolt fülsiketítő hanggal. Mire csendesedett, és világosodni kezdett, már dél is elmúlt. A napot nem lehetett látni, csak sejlett a poron át. Amikor végre csend lett mindannyian felálltak és porolták magukat, csak Estella nem mozdult. Esőcsepp és Dara ijedten rázták az élettelenül fekvő nőt, de az nem mozdult. Keyván és Dara hanyatt fektették, és ekkor látták meg a feldagadt feketedő bokáját. Keyvan felordított – kígyó! Mindenki a homokot vizsgálta, de már nem láttak semmit.

- Valószínű, hogy a szikla alján egy repedésben hűsölt, és vissza is menekült oda – mondta csendesen Keyvan.

- Keressük meg! Meg kell büntetni apa – sikoltozta Esőcsepp és Estella kezét szorongatta.

- El kell temetnünk ide a sziklához. Nagy a meleg – mondta csendesen Dara.

- Elvisszük a barlangba, ott temetjük el – felelte Keyvan , takaróba csavarta a húga testét, és felkötötte az egyik tevére.

Esőcsepp sikoltozva kiabált – Keressétek meg! Büntessétek meg! Nem megyek tovább, amíg nem találjuk meg! Zokogott, a hajából hulló homokot elmaszatolta az arcán.

folyt következik