Régi történet
Már nem emlékszem kitől hallottam ezt a megtörtént esetet, de az biztos, hogy igencsak régen. A főhőse egy középkorú nő, aki, ebben az egyszerű kis történetben, híven mutatja be az asszonyi, anyai sorsot.
Már lázasan ért haza a munkából, a gyerekek tanultak. Kutatgatott, és szerencsére talált egy szem lázcsillapítót, az is a gyerekeké volt. Kevés nekem, de estére állott vízbe ülök, gondolta. Gyorsan elmosta a tegnap esti és a reggeli koszos poharakat, gondolván, ki tudja holnap mennyi ereje lesz, ne maradjon annyi mosogatnivaló hátra. Főznöm is kellene valami gyorsat, de laktatót. Jó lesz a paprikás krumpli, van egy kis kolbász itthon, teszek bele nokedlit. Hajrá mielőtt rosszabbul leszek, már pucolom is a hagymát. de előtte be kellene raknom a szennyest a gépbe, kell reggelre a tornadressz is. Leverte a víz, zihálva leült, nagyon fájt a háta. A gyerekek éhesen kijöttek a konyhába. Most az egyszer rájuk parancsolt, készítsenek maguknak harapnivalót.
- Nem vagy jól? Bevettél valamit a fejfájásodra? – kérdezte a férje a konyhaajtónak támaszkodva.
- Nem csak a fejem fáj, a mellem a hátam is és lázas vagyok – felelte.
- Feküdj le. A munka megvár.
- Az biztos, az mindig engem vár – morogta kedvetlenül.
- Jól van, na! Azért a kis nátháért ne csinálj magadból mártírt – mondta és becsukta a konyhaajtót.
Nagy nehezen felállt, kiszedte a ruhákat a mosógépből, kiteregetett, majd leült és nézett maga elé. Megöregedtem, régebben soha nem betegedtem meg. Egy mondat járt az agyában, nem tudta hol, kitől hallotta, de megragadt benne, mert annyira igaz: „Amikor kitöröljük a szemünkből az ifjúság tündérporát, tisztán látjuk az élet könyörtelen valóságát”.
Ki kellene hívnom az ügyeletet, a gyerekekhez is hívtam már, akkor legalább kérhetek tőle lázcsillapítót. Fogta a telefont, kikereste a számot és tárcsázott. Gyorsan vették fel, egy női hang kérdezte a nevét, a panaszát, és a címet.
- Azt nem tudom mikor ér ki önökhöz a doktor úr, de hamarosan ott lesz csicseregte a női hang.
A paprikás krumplit gyorsan odakészítette főni, majd körülnézett, mindent rendben talált. Köhögési roham leverte a lábáról, ledőlt a nappali kanapéjára, és várt. A ház elcsendesedett, mindenki elaludt, a férje a tv előtt. Szédült egy kicsit, de összeszedte magát és táskába bedobált egy pizsamát, törölközőt, fogkefét, papucsot, - mindenre felkészülve - de ezt nem gondolta lehetségesnek, náthával nem küldhetik kórházba.
Csengetésre riadt fel, az orvos jött és a beteget kereste.
- Én vagyok doktor úr a beteg, már tegnap kezdődött, mára már be is lázasodtam, de nincs lázcsillapítóm se - hadarta el egy szuszra.
- Azt látom a szemén, hogy lázas, mennyi? Mérjük meg most.
- Hát ez komoly, majdnem negyven fok. Meghallgatom, és benézek a torkába is.
- Rendben - mondta és lehúzta a blúzát.
Az orvos sokáig hallgatta, már alig tudott ülni is, alig várta, hogy elmenjen és lefekhessen. Az orvos hümmögött, előkészített egy lázcsillapító injekciót.
- Be kell feküdnie a kórházba, súlyos tüdőgyulladása van, most csillapítom a lázát és mentőt hívok. Van itthon hozzátartozója? - kérdezte az orvos.
- Igen van, hívom – bekiáltott a hálóba.
A férfi ásítva lépett ki a nappaliba, szólni akart, ámultan nézett az orvosra, aki elmondta a diagnózist, és a tennivalókat. A férj csak állt, megkövülve, nem bírta felfogni, hogy a felesége ilyen beteg lett, még soha nem látta betegen.
- Összekészítem a holmid – dadogta.
- Ne fáradj, ott a táska az ajtónál, mindent beraktam. Vegyél ki holnapra szabadságot, de jobb lenne három napra, a gyerekek miatt. Remélem, hamar hazaengednek.
A kép Katalin Patai Szabó festménye
