Vágy tárja szárnyamat
Ott fenn a kéken fénylő égen
a Nap útja felfelé halad,
szemedben vált barnára a rét,
rengő szíved rombol zárt falat.
Perc halmoz elúszó éveket,
tüzek lobbannak fel és hunynak,
vajúdó visszhangzó félelmek
felszálló füstté váltan múlnak.
Hazák égtek, hulltak darabra,
holtak között remény ténfergett,
gyűlölet vérszínű hatalma
szíveket tört föld alatt, s felett.
Nem vagy már velem, hallgat az est,
helyünk üres a lombok alatt,
bús Hold arcomra árnyakat fest,
a Vágytól koldulok szárnyakat.
Kardos M. Zsöte verse
