KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. október 30., szerda

Halottak napja 2013



Mécses lángol,
Cseppnyi fény,
Bús táncot rop,
Az elveszett remény.

Tréfát űz velünk az ősz, nyarat idéz a szentek ünnepén. A langyos esti szél rozsdabarna leveleket hint szerteszét. A kertemet rendezgetve, meglepve látom, hogy a télizöld tavaszt idéző kék virágai virítanak mindenfelé. Poros avarban taposom a temető útjait, de volt sok év, hogy havas hidegben dideregtünk, és hasztalan igyekezettel próbálgattuk a metsző szélben a gyertyagyújtást.
Sok ideje már, hogy e napon a sírod előtt állok, nézem a táncoló gyertyalángot, már összemosódnak az emlékek. Éveim elrepültek, a sírjaim megszaporodtak. A temetői ragyogás mesevilágot idéz a koraestén, ezernyi mécses hajlong a gyenge szélben. Színes csokrokkal lerótt kegyelet virágos kerté varázsolja a temetőt. Rég látott rokonok ölelkeznek, és e napon róluk, a túlpartra jutókról mesélnek, régi emlékeket idéznek. Emlékszem még, hajdan mennyire elvarázsolta gyermekeimet cseppnyi korukban a halottak napi temető ünnepi fénye, igaz minket felnőtteket sem hagyott érintetlenül. Az orromban érzem a jellegzetes, a gyertya füstjével keveredett kesernyés krizantém illatot.
Szüleim sírja előtt állva meglep az eliramlott idő, hihetetlen, mintha nemrég hallottam volna a hangjuk, de előttem áll kőbe vésve az igazság. Emlékeim képernyőjén, még ott szalad anyám, látom az örökké tevékeny öcsém, és apámat, a felém intő kezét. Minden halott az életem egy kis részét eleveníti meg.
Mind elmaradtak, egykor oly fontos szereplői életemnek. Egyre több a sír, és én egyre lassabban járom őket.

2013. október 20., vasárnap

Hőség idején



Norman a kihalt játszótéren lógatta a lábát egy hintán, bámulta az autók tömegétől forgalmas utat. Tilos volt ilyentájt kint tartózkodni a szabadban, az erős UV sugárzás miatt, ha egy környezetvédelmi járőr meglátja, figyelmezteti őt és a szüleit is.  Szeme megakadt egy légyen. Elszaporodtak ezek is, és más bogarak is, - állapította meg -, és elkapott egyet. A légy belecsípett a tenyerébe, és a fiú káromkodva kinyitotta a markát. Anya szerint azért csípnek, mert szomjasak. Ezen elgondolkodott.
Hát víz az nincs, meg kell várniuk a hajnali harmatot, azt felszívhatják. Nincs már pusztítójuk, a madarak lassan mind eltűnnek, kipusztulnak, mert bármerre repülnek, csak sivatagot találnak, de édes vizet alig. Lehet, hogy mind északra repült?
 Mit fogunk enni, ha nem lesznek növények, se állatok? Majd biztosan kitalálnak helyette valamit. Már most sem eszünk gyümölcsöt soha, csak tablettákat. Van még narancs a szupermarketben, de drága, jegyre nem is adnak. Minden ennivalót élelmiszer kártyával veszünk, persze vizet is. Kártya nélkül az ivóvíz drága, mert messziről jön, a tengerek sótalanítóiból. Szülinapomra banánt fogok kérni.
Elindult haza, égette a déli forróság. Lehet vagy ötven fok itt ebben a betondzsungelben, otthon jobb a klíma, itt csak az épített árnyékoló falak alatt lehet kibírni a hőséget. A déli forróságban csillogtak, villogtak a házak napelem tetői. Utálta őket, valahogy riasztónak találta ezt a hideg csillogást.. Milyen jó lenne, ha lehetnének, kémények, piros cseréptetős házak, árnyas parkok, és erdők, mint a régi természet filmeken.
Anya megígérte, hogy északra költözünk, de én nem hiszek benne, nincs annyi pénzünk, és már nem is lesz, mert apa már nincs többé, belepusztult a hőgutába, a 2110-s rekordhőség idején. Ha nem száll ki az autóból hányni, talán még ma is élne. Hiába vitték be a kórházba, késő volt. Az iskolában is csak arról beszélnek a gyerekek, hogy milyen jó északon élni, nincs akkora hőség, mint itt, és vannak erdők, és a folyókban folyik a víz. Nálunk már csak száraz folyómedrek vannak, amelyekben csak akkor folyik a víz, ha özönvizet hozó ítéletidő tombol. Mégis éhező tömegek próbálnak bejutni hozzánk, de a határok szigorúan őrzöttek. Anya szerint, egyszer úgyis beengedik őket, hiszen nálunk már alig van munkáskéz. Kevés a gyerek. Anya mesélte, hogy amikor születtem, 2100-ban, egyedül volt a szülészeten, mert azon héten nem volt több szülés. Nem is jó ez nekünk, gyerekeknek, mert minden lépésünket vigyázzák, nem lehet szabadon csinálni semmit. Ha sokan lennénk, sokkal jobb dolgunk lenne, ja és ha nem tombolna az év háromnegyed részében ez a hőség.
Norman érezte a telefonja rezgését, anyja dühös arca jelent meg a kijelzőn.
- Szia Viki!
- Az anyád vagyok kisfiam és neked nem Viki. Gyere sürgősen haza és ne kószálj a forróságban odakinn, még valami bajod lesz. Itthon egy örömteli hír vár.
- Mondd most!
- Csak ha hazaértél.
- Egy perc és otthon is vagyok.
A kezén lévő személyazonosítóval kinyitotta a bejárati ajtót, és ledobálta a cipőit.
Anyja széles mosollyal várta. Tudta, hogy valami nagyon jó fog most elhangzani.
- Kirándulni megyünk északra, az egész hétvégét ott töltjük. A cég ajándéka. Örülsz kisfiam?
- Kirándulni? Utoljára apuval voltunk, de már alig emlékszem, kicsi voltam.
- Péntek hajnalban repülünk.
Norman csak ámult és bámult. Fákat látott és erdőket, ahogy szállt lefelé a gép. Csodálatos öröm töltötte el, már most fájó érzés volt a hazautazás gondolata. Nem akarok visszamenni – csak ez járt a fejében.
- Mi lenne anya, ha itt maradnánk?
- Visszatoloncolnak.
- Kár.
Tudod fiam mostanában nagy a baj a világban. Milliók éhen, még többen szomjan halnak. A határaink körül az éhezők tömegei táboroznak. Azt suttogják, hogy egyszer valahol biztosan betörnek és beáramlik az éhezők tömege, és akkor elszabadul a pokol. Káosz uralkodik el a rend felett, elfogy az élelem, a víz. Kitör a nyomor háborúja, az emberek egymást fogják ölni egy pohár vízért.
- Ezt honnan tudod?
- Ezt valamikor, úgy száz évvel ezelőtt már megjósolta az ükanyám is. Azt hiszem, most jött el az az idő.
- Mi lesz velünk? Maradjunk itt.
- Ide is eljön a háború. Sok az éhező, kevés az élhető hely. A háború sokáig fog tartani, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, de az életben maradáshoz szerencse is kell. Most körülnézünk itt, és keresünk egy olyan helyet, ahova majd megpróbálunk eljutni baj esetén. Vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre mi felkészülünk, és mindig indulásra készek leszünk. Senkinek ne beszélj erről, már nagyfiú vagy, tudnod kell titkot tartani.
- Ilyen dolgokról senki nem beszélt eddig, a gyerekek sem, a tanárok sem. Miért?
- Egyrészt, mert gyerekek vagytok és a felnőttek nem akartak félelemben tartani benneteket, másrészt nem is akarták ezt elhinni, bíztak az itteni biztonságos életben, és a határvédelemben. Ezekben reménykedem én is, de tudom, hogy ez az állapot nem tart az idők végezetéig. A felnőttek is tudják, mindenki készül rá.
- Ha hazamegyünk, mi is felkészülünk?
- Én már rég felkészültem, te észre sem vetted. A nagyiékkal is mindent megbeszéltem, együtt indulunk majd. A betyárbútor össze van készítve, nekünk csak be kell ülni az autóba, ha kitör a baj, és ha nem zárják le gyorsan az északi területek határait hermetikusan, átjutunk, de az még nem jelenti azt, hogy meg is menekültünk.
- Ez olyan szörnyű anya. Ha sikerül élve megúsznunk a háborút, előbb-utóbb megöl bennünket a hőség, mert a sivatag egyre terjed.
- Ez igaz, de azért maradnak életben emberek, és az időjárás is változhat. Reménykedjünk, valami majd csak lesz. Eleget beszéltünk, most inkább érezzük jól magunkat, elmegyünk egy botanikus kertbe. Nem fogod megbánni a sétát.

2013. október 12., szombat

Őszi ködök





Világosodik. Puhán áttetsző szürkéskék köd gomolyog a tó felett, elhagyatottság érzését kelti bennem. Az ablakon át, titkon a függöny mögül meglesem az ősz sejtelmes sompolygását, amint szép lassan beszökik a fák lombjába, komótosan levetkőzteti őket, finom ködöt permetez a rozsdabarna, sárguló levelekre, és elrejti a napot az élők elől. A madarak tollukat borzolják, elbújnak megcsendesedve egy oltalmat adó kis zugba. Sünök mocorognak, avarpaplan alá bújnak, érzik a közelítő hideg tél leheletét. A tó rezzenéstelen, halai már rég beásták magukat az iszapjában. A reggel zaját elnyeli a köd, gyerekek hátán táska, őket még nem érinti meg az ősz szomorúsága. Kertemben az elmúlás virágai virítanak csak, utolsóként, mielőtt ők is színüket vesztenék egy kora hajnali fagyban. A parton hömpölyög a köd, mintha kelta szellem tündérek sejtelmes táncot járnának szürke köpenyegeikben, megvillantva fakózöld ruhájuk.  Kiáltásuk halált hozó. Finom permetet hullajt a ködpaplan, mindent belep a nyirkos eső, nyakunkat behúzzuk, borongós a táj és a gondolat. Világosodik, de fénytelen már a nap.
Ülök a kert legcsendesebb zugában és figyelem a vénséges barackfa zizzenve táncoló sárga leveleit. Tegnap megszületett az ötödik unokám, egy pufók kicsi lányka. Mindszent havának tizedik napján, az év kettőszáz-nyolcvanharmadik reggelén. A nap a mérleg jegyében jár, szerencsés jegy, meggondoltságot, és biztos jövőt jósol a számára. Ezen a napon született Verdi, Kittenberger Kálmán, és még biztosan sok neves ember is, de ez nem számít, csak az ő ígéretes élete. Ha a teremtő szívós szervezettel, és vasegészséggel áldotta meg, megérheti a kétezer-egyszázadik esztendőt, mely számomra már a misztikus távolságba veszik. Kívánom, hogy az ő generációja, szakítva elődeik begyöpösödött gondolkodásával, hozza meg önmaguk számára a gyökeres változást. Boldog, napfényes, békésebb és szebb jövőt szeretnék álmodni a számukra. Adja Isten, hogy így legyen!
Csendes délelőtt van, csalfa ősz, meleg. A nap felszívta a lustán hömpölygő ködpamacsokat. Elindulok a kapáért, kiirtom a nagyra nőtt gazt a kert sarkában. Vajon ez a csepp lányka megéri ezt a boldogságot, az ötödik unokája születését?

Kedvenceim