Halottak napján 2017

Hol a holtak birodalmának kapuja nyílik, ott lenyugszik a fénylő nap, ott a hold kel sötét árnyaival. Gyertyák fénye táncol, az élők szemében a régmúlt emléke fel-felvillan. Nyirkos őszi ködök permetezik a hulló leveleket. hideg szelek kergetik az utak mentén gyűlő avart. Színes virágok, szomorú koszorúk, az emlékezés bús fényei mutatják az élőknek a holtak útját. Ki egykor nevetve szaladtál, az utolsó utadon, megcsendesülve ülted meg Szent Mihály lovát Hajdani létezésed beleégetted szeretteid emlékezetébe. Míg ők élnek, te addig létezel.

Lenke néni

Különös embereket sodor néha az élet elénk, ilyen fura szerzetnek tűnt számomra az öreg Lenke, mert mindenki Lenkézte, pedig kijárt volna neki a néni is, vén volt a lelkem, akár az országút. Anyósom régről ismerte, de szerinte Lenke soha nem volt fiatal, ő is csak, mint mindenki, csak a vén Lenkét ismerte. Sovány, hajlott alakjával, teljesen ősz, csapzottan repdeső hajával, napszítta ruhájával, és a hajlott orra felett szelíden szemlélődő kék szemével a belvárosi emberek többsége nap, mint nap találkozott az utcán. Télen-nyáron ugyanabban a régimódi, hosszú ujjú, szürke szövetruhában, egy köténnyel az elején járt, talán, télen a nagy hidegben egy mellény is volt rajta. Cipője egy fekete hosszú szárú bőrcipő, hőségben, fagyban ugyanaz. Járása gyors, a lelke szelíd, és jóságos. A földszinten a kapu alatt lakó családnak segített be sok-sok éven át. Régen az asszonynak gyerekeire vigyázott, most bevásárolt neki, naponta begyújtott télen, mind a három szenes kályhájába. A férj halála után felhagytak a zöldség kereskedéssel, egyedül élt, a fiai is felnőttek, de Lenke néni úgy maradt ott, mint egy régi bútor. Ők voltak a családja. A fiúkat felnőttként is gyereknek tartotta, kényeztette és teljesen kiszolgálta őket. Hozzátartozott a mindennapjukhoz.

A ház lakói, akik a társadalom mindenféle rétegét képviselték - mert lakott itt tisztviselő, katonatiszt, kereskedő, postás, egyszerű munkás, és még apáca is - mind úgy érezték, mintha Lenke néni a ház része lenne. Nem volt vallásos, és soha nem beszélt a családjáról - úgy hitte mindenki, hogy nincs is már - de a városban történt eseményekről ő értesült legelébb. Jól értesültségének egyszerű oka volt, bejáratos volt minden boltba, mert naponta begyűjtötte tőlük a papírhulladékot, pontosabban a feleslegessé vált dobozokat, de felszedte az kidobott könyveket is, amiket otthon, esténként olvasgatott.

Merre lakott?  A ház lakói közül nem sokan tudták, csak annyit talán, hogy a belváros öreg házai egyikében, a vén omladozó mozi mögött, valahol. Szűk, keskeny sikátorok földszintes, patkányok lakta kis házainak egyikében volt egy kis szobája, dolgát a sötét udvar végében álló tábori vécék valamelyikében végezte, a legnagyobb hidegben is. Szerette a macskákat, megosztotta velük szerény hajlékát, cserébe azok elpusztították a betolakodókat, egeret, patkányt. Lehet, hogy csak az utóbbit, mert az apósom mondta mindig, ahol patkány van, ott nincs egér.

Egy meleg nyári napon a szokásosnál csapzottabban, sápadtan nyitotta a nagykaput, megkérdeztem tőle - mi történt Lenke néni, csak nem beteg?

- Ne is mond lányom, majdnem elvitt a fosás. Találtam egy jó kis ponyvát, nem tettem le, amíg ki nem olvastam, közben megettem egy kis vödör „fosószílvát”, észre sem vettem, kiürült a vödör, az úgy meghajtott, azt hittem belepusztulok. Jó könyv, majd elhozom neked.

Lenke néni öreg gyomra pedig nagyon szívós volt, nem ártott neki még a romlott étel sem. Ezt onnan tudom, mert az anyósom odaadott neki egy alkalommal két tál megrepedt, romló félbe lévő kocsonyát a macskáinak. Másnap jön, már messziről kiált - hoztam a tálakat! Nagyon finom volt az a kocsonya, nem volt azoknak kutya baja sem.

Örök életűnek hittük, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy nap ne jöjjön a házba, de bizony az a nap is eljött.  Pár napja nem láttuk, az egész fogadott családja elment megnézni mi történt vele, de az ajtaját zárva találták, a fiúk kénytelen kellett berúgták.  Amint kinyílt az ajtó, vagy öt macska ugrott ki. A macskabűz, az áporodott dohos levegő mellbe csapta őket. Lenke feküdt az ágyában ruhástól, mint aki mélyen alszik, mozdulatlanul, csak a fakó sárga arcbőre árulta el, hogy már régóta kiszállt belőle a lélek. A temetés után a fiúk alapos takarítást rendeztek. Keresték az elrejtett pénzt, mert Lenke, mindig azt mondogatta nekik, hogy ha meghal, rájuk hagyja a megtakarított pénzét, de hiába nézték át a sok száz dobozt, nem találtak semmit.

Mindennapi gondolatok

“Rendkívül érdekes módon sok ember elfogadja, hogy az egész világegyetemet törvények irányítják, de amikor a saját életükről, sikereikről és bukásaikról van szó, akkor sorsról, szerencséről, “szerencsés véletlenekről” beszélnek. Pedig te is a világegyetem része vagy, és a te életed is teljesen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeknek a Hold, a csillagok és a kertedben növő gaz. És te vagy annak az oka, ami az életedben történik. Te okozod a gondolataiddal.”(Andrew Matthews – Élj Vidáman)

Gyermekként nem ismerve a világot, abban a boldog hitben éltem, hogy a körülöttem lévő világmindenségben mindenki úgy él, ahogy én látom azt magam körül. Ma már megöregedve szomorúan veszem tudomásul, hogy a világunkban mindig eluralkodott az egyenlőtlenségek bábeli zűrzavara. Ez jó is, és egyben rossz is - gondolom. Kezdeném a gazdasági egyenlőtlenségekkel. A világ kétharmadában a gazdaság elmaradott, van olyan afrikai ország, ahol nem is létezik gazdaság, se kivitel, se behozatal nincs, a nyomor alsó szintjén és politikai anarchiában tengődnek az emberek. Dél-amerikai országok sincsenek jó helyzetben.

A legfejlettebb országok fogyasztói társadalma teszi ki a világ 20 százalékát, ám ők is élik fel a világ termelésének 80 százalékát, egyenlőtlenségek egy része innen ered. Vajon ezt a gondolatainkkal alakítottuk így? A fejlett világban egy újabb ipari forradalom zajlik mostanság, automatizálás, robotok, mesterséges intelligencia, okos telefonok és a sharing  economy terjedése miatt. Mindezek miatt nálunk is nő, a jóléti országokon belül is, a társadalmi egyenlőtlenség. Nagyobb verseny, nagyobb egyenlőtlenség. Ami majd oda vezet, hogy az emberi faj egy kis létszámú „istenségekből” fog állni, és mindenki másból, akiket ők, az „istenségek” láthatatlanul fognak minden téren irányítani. Vajon ezt is gondolatainkkal tesszük majd ilyenné, vagy ez az emberi fejlődés természetes útja? Nem lesz más lehetőségünk a világ nagy problémáinak - mint a környezet károsítása, globális felmelegedés, a terrorizmus elterjedése, a túlnépesedés – megoldására?

Emberi élet egyenlőtlenségei, ma már, a médiának köszönhetően, mindenki számára nyilvánvalóak. A gazdag országokban például gyermekkultusz dívik, míg a legszegényebbekben, főleg a túlnépesedett, nagy társadalmi különbségek államaiban, mint India, a gyermek többnyire egy újabb dolgos kezet jelent a családban, már ha van családja, mert aki az utcán jött a világra ott is hal meg. Nem is beszélve a nők, leánygyermekek elnyomásáról. A női egyenjogúsággal globális szinten van baj. A gazdag országokban sincs még teljes egyenlőség, csak jogilag, a gyakorlat mást mutat. Mennél szegényebb egy ország annál kevesebb a nő a politikai életben, törvényhozásban, és a gazdaság irányításában.  A fizetésekben sincs meg mindenhol az egyenlő munka, egyenlő bér elvének megléte. A harmadik világban a nők helyzete fényévekre van elmaradva, de vannak gazdag országok is, ahol nem tekintenek emberként a nőkre, a férfiaknál alacsonyabb rendűnek gondolják, a vallásuk, és a kultúrájuk is ezt erősítik meg számukra.

Nem tudom milyen gondolatokkal érte ezt el az ember. Egy biztos, valóban az univerzum gyermekei vagyunk, életünket a mindenség törvényei irányítják, de a gondolataink teremtő erejűek, amivel úgy tűnik nem bántunk jó gazda módjára, mert mióta világ a világ, az egyenlőtlenségek bábeli zűrzavara uralja létünket.