A nyomorúság rabjai

A hajnal égető napsugarai ébresztették őket, és Ali-dad forró teája, amit a friss vajas lepények mellé kínált nekik. Keyván nem győzött hálálkodni, nem szokott hozzá az efféle önzetlenséghez. Kérte, ha egyszer a Zagrosz völgyeiben jár, feltétlenül keresse őket, hogy meghálálhassa a jóságát. Igyekezett pontosan leírni Ali-dadnak az állandó lakhelyüket, de nem volt benne biztos, hogy sikerült is. Felmálházták a tevét és útnak indultak. A fiúknál továbbra is ott volt a bot, és a kés, de Keyvan vállán, már az új puskán csillant a nap fénye, tudták, hogy így megrakva áruval, még veszélyesebbé vált számukra az út a hegyekig.

Keyvan szíve egész úton örvendezett, sajnálta a fiúkat, hiszen reményüket vesztették, de ő boldog volt, hogy maga előtt látta mindkettőt. Rettegett elengedni őket, annyira fiatalok, tapasztalatlanok, és a világ kegyetlen. A fiúk szomorúan lehajtott fejjel bandukoltak, ők sokkal boldogabbnak érezték volna magukat, ha a hajóról bámulnák a távolodó partokat. Vajon mennyit kell még várniuk a nagy utazásra?

A visszaút rövidebbnek tűnt, hamarabb értek a szurdokba. Esőcsepp, mikor meglátta őket, egy kis kecskével a karján táncra perdült a boldogságtól. Hát még, amikor megtudta, hogy a bátyjai nem mennek el a messzi világba. Dara is boldogan üdvözölte őket, de a puska láttán elkomorult, fegyvertelenül nagyobb biztonságban érezte magát- A fegyver soha nem jó ómen, veszedelmes –gondolta, de nem szólt.

Maradtak még néhány napig, amíg az állatok és ők maguk is megerősödtek, de ennyi állat hamar lelegelte az összes zöldet, vissza kellett térni a Zagrosz hegy völgyeibe, az állandó lakhelyükre. Fájó szívvel, de elindultak, a víztartóikat megtöltötték, a teve hátára kötötték a kecskék szárított eleségét, ami nem tűnt soknak, csak annyi, hogy éhen ne pusztuljanak.

Esőcsepp morcosan lehajtotta a fejét, nem akart innen elmenni. Gyűlölt a köves forró sivatagon járni, sebesre törte a lábát, a forróság elgyengítette, a hegyeket várta, ott szeretett élni, vándorolni.

folytatás köv.