KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2018. szeptember 16., vasárnap

A nyomorúság rabjai


- Azért hívtalak ide benneteket, mert a fegyvert itt adom át, nem kell azt látni mindenkinek. Ha nem tudod használni, megmutatom szívesen. A másik dologban is eljártam, annyit tudtam csak meg, hogy egyetlen kis halászhajó van a kikötőben, embereket visz Egyiptomba, onnan új hajóra kell szállni, de ott már dollárral kell fizetni, vagy arannyal. Itt fejenként hat kecskéért elviszik a fiúkat, de sietni kell, mert sokan várnak az útra. Gondoljátok meg. Én jártam Európába, nem sietnék oda annyira a helyetekben.
- Dolgoztál is, be is jutottál? – kérdezték egyszerre a fiúk.
- Nem. Be sem jutottam, évekig kint éltem a menekült táborokban. Borzalmak idejét éltem akkor, nem kívánom senkinek – felelte maga elé bámulva.
- Hogy jutottál haza? – kérdezte Keyvan.
- Ez nem az én hazám, az enyém a hajdani Egyiptom, ott születtem. Egy csempész hajóra szegődtem el dolgozni, azzal a szándékkal, hogy hazatérek majd, ha úgy adódik. Ott ismerkedtem meg egy szaudi mérnökkel, aki a lepárló telepre jött a napelemeket felszerelni, majd maradt, mint karbantartó, vele tartottam, azóta itt élek. Jó barátok lettünk, segítjük egymást, itt kell egy jó barát.
- Nem ismerem az egyiptomiakat, gondolom ők is arabok, talán mások, mint errefelé. A mi őseink se arabok, se perzsák nem voltak. Elődeink a hegyekben vándorló nomád muszlimok voltak, annak is a siíta ágához tartoztak Valójában nem sokat imádkoztak, ma már csak néhány szertartást őrizünk, például a temetést. Animistáknak tartjuk magunkat, akik jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a koránt – mondta egyre halkabban Keyvan.
Ali-dad még sokáig mesélt a tábori életről, a kalandos hazajutásáról, a fiúk el-elbóbiskoltak. Későre járt, a telehold földöntúlinak mutatta a tájat, a szél keverte a sárga homokot a szürke hamuval, csend honolt az elhagyatott házak között. Mindannyian hallgattak, nézték a fel-felparázsló tüzet – nincs menekvés, oda a remény – erre gondoltak mind a hárman.
- A világunk megérett a pusztulásra – szólalt meg Ali-dad. Mi voltunk a Föld urai, mindent elértünk. Allah, a mindenható megadta nekünk azt, amivel gondtalanul élhettünk, de mi emberek mindig többet akartunk, Isteni hatalmat kívántunk! Bűnhődünk, elvette tőlünk az élet lehetőségeit, pusztulunk.
- Csak mi vagyunk bűnösök?  Az európaiak, az oroszok, az amerikaiak nem azok! Ők miért élhetnek jólétben? – kérdezte ingerülten Keyvan.

- Az ő büntetésük is eljön, hidd el. Sivataggá válik az ő földjük is, de nekik akkor már nem lesz hely, ahova mehetnek, ott pusztulnak, ahol élnek.
- Remélem úgy lesz. Itt alhatunk az udvarodban, reggel visszamegyünk a hegyekbe – kérdezte Keyvan.
- Itt alhattok. Nem egyezel meg a kapitánnyal?
- Nem, nincs dollárunk, se aranyunk, csak egy kevéske hegyi kristályunk, a többit elköltöttük, vizet vettünk, lisztet, sót, cukrot meg néhány lepényt tőled. Köszönjük a történeteidet – azzal Keyvan leterítette a kecskebőrt és elfeküdt.
folytatás köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum