KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. október 29., hétfő

Kegyelet ünnepére

Mécses lángol,
cseppnyi fény,
bús táncot rop
az elveszett remény.



Éveim szaladnak, sírjaim egyre csak szaporodnak. Máskor oly csendes temetők hangossá válnak, színes virágerdő és táncoló gyertyafények díszítik. Esős nyirkos az idei ünnep
 Hajdan gyermekeim kezét fogtam az esti temetői ragyogásban, elámulva bandukoltunk a virágözönben remegő gyertyafényben. Akkoron csak néhány sír felett rendezgettük a temető illatú krizantémjainkat, gyújtottuk bús lángú mécseseinket. Mára már a hantok megszaporodtak, sírról sírra járva lobbantom lángra az emlékezés kis tüzeit. Messzi távolból sejlik már csak fel a hajdani kedves, egykoron oly boldog életünk is ködös emlékké szelídül. Még hallom a távolból drága apám hangját, és látom emlékeim útján szaladó kicsi anyám. A messzeségből örökké vidám öcsém egyre távolodó nevetése cseng fülembe. Mind elmaradtak, egykor oly fontos szereplői életemnek. Egyre több a sír, és én egyre lassabban járom őket.

2012. október 25., csütörtök

Őszi ködök



Világosodik. Puhán áttetsző szürkéskék köd gomolyog a tó felett, elhagyatottság érzését kelti bennem. Az ablakon át, titkon a függöny mögül meglesem az ősz sejtelmes sompolygását, amint szép lassan beszökik a fák lombjába, komótosan levetkőzteti őket, finom ködöt permetez a rozsdabarna, sárguló levelekre, és elrejti a napot az élők elől. A madarak tollukat borzolják, elbújnak megcsendesedve egy oltalmat adó kis zugba. Sünök mocorognak, avarpaplan alá bújnak, érzik a közelítő hideg tél leheletét. A tó rezzenéstelen, halai már rég beásták magukat az iszapjában. A reggel zaját elnyeli a köd, gyerekek hátán táska, őket még nem érinti meg az ősz szomorúsága. Kertemben az elmúlás virágai virítanak csak, utolsóként, mielőtt ők is színüket vesztenék egy kora hajnali fagyban. A parton hömpölyög a köd, mintha kelta szellem tündérek sejtelmes táncot járnának szürke köpenyegeikben, megvillantva fakózöld ruhájuk.  Kiáltásuk halált hozó. Finom permetet hullajt a ködpaplan, mindent belep a nyirkos eső, nyakunkat behúzzuk, borongós a táj és a gondolat. Világosodik, de fénytelen a nap.

2012. október 21., vasárnap

Mandarin illatú '56


Fotó: Ata Kando (Niederlands Fotomuseum)

Ekkor én már kilenc éves, negyedik osztályos nagylány voltam, és már sok minden megmaradt ebből az időből az emlékezetemben. Azon az őszön folyton esett, hideg nyugati szelek fújtak, és a kiscsizmáink mindig sarat dagasztottak. Akkoriban a közeli gazdasági tanya egyik, a dolgozói számára újonnan épült házába költöztünk. Mi gyerekek nagyon szerettünk kint játszani a nagy mezőgazdasági gépek között, amelyek a gazdasági épületek mögött álltak, kint a házak végén. Ám anyánk megtiltotta a sok mászkáló idegen és a baleset miatt, mert az öcsénk fennakadt az állánál fogva a kultivátoron. Nagyobb baja is eshetett volna, ám ekkor ő még a Mária kötényében volt. Erre a csúnya időjárásra ezért emlékszem ilyen élesen, mert a négy kilométerre lévő iskolából sokszor hazagyalogoltam, és majdnem lefagyott a lábam a gumicsizmában, a kezem meg folyton vörös volt a hidegtől. Gyerekként még nem sokat tudtam a világ folyásáról, de az elejtett mondatokból, a feszült ideges hangulatból megéreztem, hogy nagy a baj. A szüleim rendszeresen hallgatták a rádiót, összesúgtak, pusmogtak, előttünk titkolózva beszéltek. Emlékszem egy este Nagy Imre beszélt a néphez a rádión keresztül, semmit nem értettem belőle, de unalmamban én is hallgattam. Apámék idegesek lettek, már nem is sutyorogtak, hangosan taglalták a helyzetet. Azt fontolgatva, hogy ők is felpakolnak és elindulunk a nagyvilágba, de négy kisgyerek terhével és a nyelvtudás hiányával nem mertek nekivágni az ismeretlennek.
 Esténként mindig jól bezárkóztunk. Apánk behordta délután a tűzifát, hogy este már ne kelljen kimennie. Éjszakánként puskalövésekre ébredtünk meg, anyánk megnyugtatott bennünket, mondogatta, biztosan itt vannak az oroszok. Rengeteg idegen járt a tanyaközpont körül, mert közel volt az osztrák határ, úgy egy kilométerre. Volt olyan nap, hogy szinte sorokban mentek át a határon, mi meg csak bámultuk a sok embert. Esténként bekopogtak a házakhoz éjjeli menedékért, de a szüleim nem mertek beengedni senkit. Sok ember aludt a tanyaközpont konyhájának ebédlőjében, és a környék szénakazlaiban, és bizony az is előfordult, hogy újszülöttet, vagy még csecsszopót hagytak hátra. Ilyen esetben az egész tanya felháborodott, az asszonyok gondozták az ártatlanokat, míg el nem vitték őket. Ezen az őszön nem sütött a nap és nagy nélkülözésre emlékszem, nem volt cukor, gyufa, és liszt sem a boltban. Nálunk négy gyerek éhes gyomra idegesítette anyánkat. Apám nem pénzben kapta meg a járandóságát, hanem gabonában, nem kis gondot okozva. Főtt a fejük, hogy lesz ebből ennivaló? A határ tárva nyitva, mint az átjáró ház, a kutya nem ellenőrizte. hát átvitte lovas kocsin egy osztrák határ menti faluba és eladta a gabonát. Élelmet és karácsonyra valókat vásárolt. Ezért van az én emlékezetemben 1956-nak mandarin illata, mert ekkor láttam és ettem déligyümölcsöt életemben először. Egy fél zsák mandarin volt a kocsin, és amikor apánk behozta a házba, mindenütt a mandarin illata terjengett. Mennyei illatnak éreztem. Ekkor írtam először golyóstollal, maga volt a csoda.. Sok évvel később tudtam csak meg, hogy magyar ember találta fel. Soha életemben nem ettem annyi csokoládét, és soha nem kaptam annyi ruhám, mint akkor. A faluba érkező külföldi segélycsomagok felbontásakor a rokon hivatalsegéd sokat félretett nekünk. Nekünk, gyerekeknek az ötvenhat nem csak rosszat, hanem, sok  újat is adott.
Ezen a karácsonyon anyám maga főzte a szaloncukrot, és mi segítettünk csomagolni, mert a fenyőfa elképzelhetetlen lett volna nélküle. Örökké a felnőtteket hallgatva tanultam meg a disszidens szót is, mert a faluban majd minden családból idegenbe ment valaki. Folyton a Szabad Európa rádiót hallgatták, hátha üzen és életjelt ad magáról a szeretett családtag. Oly távol messze van hazám kezdetű dal, a honvágydal, sláger lett, és az asszonyok sírva hallgatták. Én nem értettem miért, mert azt hittem, hogy aki a távoli országba disszidált az gazdag ember lett és jó élete van, pedig ez nem így volt, mert sokukról soha többet nem hallottak, és hiába kerestették a vöröskereszttel.

2012. október 16., kedd

Gyilkos gondolat



„Az igazság békét teremt, és az igazság a békét és a biztonságot szolgálja örökké.” (Ézsaiás 32,17)
Peti megpróbált a tanárnőre figyelni, de olyan álmosság gyötörte, hogy minduntalan lecsukódott a szeme. Megdörzsölte, majd forgolódott egy kicsit, kinézett az ablakon, a táblát bámulta, mindhiába igyekezett ébernek mutatkozni, nem sikerült.
-         Peti fiam! Nem az órán kell aludni, hanem otthon! - riasztotta fel álmából a tanárnő hangja.
Megszégyenülten, nyakig elvörösödve fészkelődött a padban. Ti nem tudjátok, gondolta magában, hogy én aludnék, de ha az ittas apám hazajön, nem lehet. Ordibál, kirángatja anyát az ágyból, követeli, hogy hallgassa meg azt a sok badarságot, amit részegen összehord, majd fölhergeli magát és nekünk esik.  Ilyenkor, ha sikerül kiugrunk az ajtón, és kint kóborolunk az éjszakában. Az öltözéssel nincs gondunk, mert mindenre felkészülve ruhástól fekszünk a paplan alatt. Amikor már sok idő eltelik, és azt reméljük, hogy elnyomta a szesz, visszaóvatoskodunk a házba. Ledőlünk és megpróbálunk gyorsan elaludni, mert hamar itt a reggel. Így megy ez már régóta, én már csak ilyen részegesnek ismerem, mióta az eszemet tudom, és egyre sűrűbben jön haza kapatosan. Kilátástalannak látszik, hogy megváltozzon, már munkája sincs, csak alkalmi, újabban eladogat ezt-azt.  Gyűlölöm! Meghalhatna! Az a legjobb, amikor olyan részegen dülöngél haza, hogy lépcsőn négykézláb mászik fel. Anya mindig azt mondja, hogy a részegeknek van védőszentjük, mert különben már rég leesett volna a betonra a befejezetlen korlát nélküli teraszról. Ilyenkor esik kel, nem tud megállni a lábán. Csak egy kis lökés kellene neki, amikor kitántorog a szélére. Valahogy mindig bemászik a lakásba, és ott a konyhakövön alszik el. Mindennap, arra gondolok, hogy megölöm. Nem tudom hogyan, de ez nem tarthat így örökké. Nagyon félek, hogy megteszem, és akkor örökre rajtam marad a bélyeg, apagyilkos leszek.  Anya itt marad egyedül, engem meg elvisznek a javítóba. Börtönbe nem vihetnek még, mert csak hetedikes vagyok. Lehet, hogy utána sem tudnék aludni, mindig az apára gondolnék. Nem is lenne nehéz megölni, sokszor szinte csont részeg. Nem szabad ilyeneken agyalnom, nem szabad!
-         No Peti! Most meg ábrándozunk, ábrándozunk. – harsant a tanárnő hangja.
Éles csengetés jelezte az óra végét, kitódult az osztály a nagyszünetre, Peti kiballagott és félrehúzódott egy sarokba, nekitámasztotta a hátát az iskola falának. A bűnös gondolat, ami a szabadulás örömét adná, berágta magát az agyába, és nem hagyta békén. Nem tudott szabadulni a gondolattól. Bármilyen féreg is, mégiscsak az apám, ilyesmit nem csinálhat egy gyerek. Lehet, hogy anya is elfordulna tőlem és kitagadna, mert gyilkossá lettem.
Teltek a hónapok, otthon egyre rosszabb lett a helyzet, Peti fogyott, szemeit mély karikák keretezték, a tanulás nem ment. Az osztályfőnök próbálta faggatni, de Peti csak hallgatott.
Már nem csak apja nem hagyta aludni, hanem az a gondolat sem. Ki kell tervelni, hogy balesetnek higgye mindenki. Tudja az egész falu, hogy alkoholista. Nem tudom én azt úgy megcsinálni, majd elviszi a szesz, anya is mondta ezt. De mikor?
Egy este hiába várták felöltözve a paplan alatt szótlanul, nem jött. Peti hallgatta anyja szuszogását, elaludt szegény a fáradtságtól, gondolta. Csak hallaná már apja ismerős morgását, ahogy mászik fel a lépcsőn, akkor megnyugodna. Elüthetné egy autó, és akkor béke lenne, benne is és a házban is. Ekkor hallotta meg az apját. Lélegzetét visszafojtva felállt.
Hajnalban anyja sikoltozására ébredt.
-         Meghalt! Leesett a teraszról hanyatt! Gyere kisfiam, gyere már!
A mentősök megállapították a halál beálltát. A rendőrök csóválták a fejüket, nem csodálkoztak, hiszen ritkán látták józanon.  Peti sírt, és odabújt anyjához, aki óvón átölelte.  A szomszédok sajnálkoztak, és mondogatták, mindig gondolták, hogy egyszer leesik erről a teraszról.

2012. október 13., szombat

Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekkoromból

A kenyérsütés

A tanyasi életünk legszebb napjai a csütörtök és a vasárnap voltak. Csütörtök azért, mert ezen a napon olyan finom illatok terjengtek a házban, hogy mi bizony addig ki sem mentünk, míg az összes kenyér ki nem sült, mert akkor jött a lángos sütés. Vasárnap pedig azért, mert finom csirkepaprikás, vagy gyenge húsú rántott csirke illata terjengett, még az udvaron is, hozzá zöldséges krumpli, és a húslevesről még nem is szóltam. Kora reggel már kergettük a fazékba valót a kukoricagóré körül.  Be kell vallanom, hogy semmi sajnálatot nem éreztünk a csirkék iránt, nekünk, a csirkekergetés a finom ebédet jelentette. Volt olyan, hogy egy öreg tyúkot kellett elkapni, mert már ritkán adta a tojást, ebből olyan finom leves lett, hogy eszünkbe sem jutott állatszeretet, csak amikor a tányérunkon gőzölgött a finom tyúkhúsleves, gondoltunk arra, hogy érdemes volt ezt a tyúkot megfogni. Megtanultuk, hogy az állat eledel, sőt nagyanyám megtanított, gyorsan és ügyesen elvágni a csirke, vagy a tyúk nyakát a legkevesebb fájdalmat okozva. A tollat a vágásnál gyorsan letépni és egy erőteljes gyors mozdulattal átvágni a csirke nyakát, de a másik kezünkkel összefogni a szárnyát, a lábunkkal rálépni a lábára, majd felemelni és egy edénybe belefolyatni a vérét. Ez lett a reggelink, megsütve hagymával. Lehet, hogy ez mai gyerek számára barbár dolognak tűnik, de a mai gyerek csak eszi a csirkét és azt hiszi, hogy az csak úgy ott terem a pultba, pedig azoknak a csirkéknek sokkal sanyarúbb életük volt, mint a mi szabadon nevelt boldog életű csirkéinknek. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a kapirgáló szaladgáló csirkék húsa nem volt olyan puha és porhanyós, mint a mai boltban kaphatóknak, de valahogy ízesebbek voltak, vagy mi lettünk délre nagyon éhesek
Jól elkanyarodtam a csütörtöktől, amelyen a Mamának már hajnal háromkor talpon kellett lennie, a kakas is csak később kukorékolt, amit mindig hallottunk, mert az ablakunk a góréra nézett. Felébredtem rá, és azzal a jóleső érzéssel nyújtóztam el a paplan alatt, hogy még alhatok tovább.
A sütéshez a Mama már az előző nap este mindent odakészített. A dagasztóteknő, a szakajtók, a sütő lapát, a kovász és a liszt  mind a nagykamrában voltak. A lisztet beleszitálta a dagasztóteknőbe és letakarta. A kovászt bevizezte és a nagy asztalra tette. Mindent kikészített, mert hajnalban már dagasztotta a kenyeret. A fejét aznap fehér kendővel kötötte be és szép fehér kötény tett maga elé. A kenyérdagasztás nagy erőt kívánt és kitartást, mert addig tartott, míg a tészta szép selymes lett és elvált a kéztől és a teknőtől. Minden kenyérdagasztás végén egy tálba tett egy darab tésztát belisztezve letakarta konyharuhával és bevitte a kiskamrába, ez volt a kovász, a következő heti sütés élesztője. Mire mi kinyitottuk a szemünket, a kenyerek a szakajtókba kiszakítva, fehér szakajtóruhával letakarva keltek, bizony elég sokáig. Az is lehet, hogy mi voltunk türelmetlenek. Behoztunk egy hatalmas kukoricaszár kévét  és becsúsztattuk a kemencébe. A mama begyújtotta és alaposan fölfűtötte. Kisöpörte a pernyét, és ha jól szikrázott, megfelelő volt a hő a sütéshez. A hatalmasra dagadt kenyereket sorban ráfordította a sütőlapátra, megvizezte a tetejüket és bevetette a kemence közepébe.
Bizony sokat vártunk, volt tizenegy óra is mire a hatalmas kerek kenyerek megsültek, szám szerint négy. Akkorák voltak, hogy egy majdnem két napig is kitartott. Addigra a Mama kihúzkodta  a maradék kenyértésztából a lángosokat és gyorsan megsütötte, no mi erre vártunk, nagyon türelmetlenül.
Az ebéd ilyenkor ez volt, meg egy kis krumplileves. A lángos forrón, megsózva, fokhagymázva és friss tejföllel meglocsolva  mennyei étel volt. Az még finomabbá tette, hogy nekünk ekkorra már kopogott a szemünk az éhségtől, amit egy kis gyümölccsel csillapítottunk, még a finnyás öcsém is alig várta. A sózott szalonnára bizony rá sem bírt nézni nemhogy egyen is belőle, igaz mi sem szerettük, mert zsírosnak tartottuk, és nem is volt felfüstölve. Volt ugyan füstölt szalonna is, de az kevés, errefelé a sózott volt elterjedve. No de a lángost azt falta pukkadásig velünk együtt.
Ebéd után ilyenkor még mi is aludtunk, még az örökmozgó öcsénk is, pedig ez rá nem volt jellemző, mindig kiszökött az ablakon a kertbe, pedig dél alatt olyan borzasztó volt a hőség, hogy csak a hűs szobában lehetett kibírni. Többnyire a zsombékoshoz ment békázni.
Nagyanyánk mindent elmosott elpakolt és a kihűlt kenyereket szép kockás kendőbe csavarta és sorba rakta a pad végén. Mielőtt  megszegte keresztet vetett rá, és a gyürkét elosztotta közöttünk, mert nagyon szerettük a kenyér héját, ami vastag volt és nagyon finom. A kenyér becses ételnek számított, nem szabadott eldobni, bizony azért kikaptunk. A kenyérhéját, a nagyszüleim levágták, de az ment a kutyának a szalonna bőrével együtt. Nem volt pazarlás, az ételből keveset mertek, de azt mind meg kellett enni, ha nem volt elég kaptunk újra. Ma már nincs becsülete a kenyérnek, mert a bolt polcai tele vannak, és csak betesszük a kosarunkba. Ott a tanyán dolgozva, látva megtanultuk, hogy a kenyérnek hosszú az útja, míg az asztalra kerül.

Kedvenceim