Régi történetek a gyermekkoromból
A kenyérsütés
A tanyasi életünk legszebb napjai a csütörtök és a
vasárnap voltak. Csütörtök azért, mert ezen a napon olyan finom illatok
terjengtek a házban, hogy mi bizony addig ki sem mentünk, míg az összes kenyér
ki nem sült, mert akkor jött a lángos sütés. Vasárnap pedig azért, mert finom
csirkepaprikás, vagy gyenge húsú rántott csirke illata terjengett, még az
udvaron is, hozzá zöldséges krumpli, és a húslevesről még nem is szóltam. Kora
reggel már kergettük a fazékba valót a kukoricagóré körül. Be kell vallanom, hogy semmi sajnálatot nem
éreztünk a csirkék iránt, nekünk, a csirkekergetés a finom ebédet jelentette.
Volt olyan, hogy egy öreg tyúkot kellett elkapni, mert már ritkán adta a tojást,
ebből olyan finom leves lett, hogy eszünkbe sem jutott állatszeretet, csak
amikor a tányérunkon gőzölgött a finom tyúkhúsleves, gondoltunk arra, hogy
érdemes volt ezt a tyúkot megfogni. Megtanultuk, hogy az állat eledel, sőt
nagyanyám megtanított, gyorsan és ügyesen elvágni a csirke, vagy a tyúk nyakát
a legkevesebb fájdalmat okozva. A tollat a vágásnál gyorsan letépni és egy
erőteljes gyors mozdulattal átvágni a csirke nyakát, de a másik kezünkkel
összefogni a szárnyát, a lábunkkal rálépni a lábára, majd felemelni és egy
edénybe belefolyatni a vérét. Ez lett a reggelink, megsütve hagymával. Lehet,
hogy ez mai gyerek számára barbár dolognak tűnik, de a mai gyerek csak eszi a
csirkét és azt hiszi, hogy az csak úgy ott terem a pultba, pedig azoknak a
csirkéknek sokkal sanyarúbb életük volt, mint a mi szabadon nevelt boldog életű
csirkéinknek. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a kapirgáló szaladgáló csirkék
húsa nem volt olyan puha és porhanyós, mint a mai boltban kaphatóknak, de
valahogy ízesebbek voltak, vagy mi lettünk délre nagyon éhesek
Jól elkanyarodtam a csütörtöktől, amelyen a Mamának
már hajnal háromkor talpon kellett lennie, a kakas is csak később kukorékolt,
amit mindig hallottunk, mert az ablakunk a góréra nézett. Felébredtem rá, és
azzal a jóleső érzéssel nyújtóztam el a paplan alatt, hogy még alhatok tovább.
A sütéshez a Mama már az előző nap este mindent
odakészített. A dagasztóteknő, a szakajtók, a sütő lapát, a kovász és a
liszt mind a nagykamrában voltak. A lisztet beleszitálta a
dagasztóteknőbe és letakarta. A kovászt bevizezte és a nagy asztalra tette.
Mindent kikészített, mert hajnalban már dagasztotta a kenyeret. A fejét aznap
fehér kendővel kötötte be és szép fehér kötény tett maga elé. A kenyérdagasztás
nagy erőt kívánt és kitartást, mert addig tartott, míg a tészta szép selymes
lett és elvált a kéztől és a teknőtől. Minden kenyérdagasztás végén egy tálba
tett egy darab tésztát belisztezve letakarta konyharuhával és bevitte a
kiskamrába, ez volt a kovász, a következő heti sütés élesztője. Mire mi
kinyitottuk a szemünket, a kenyerek a szakajtókba kiszakítva, fehér szakajtóruhával
letakarva keltek, bizony elég sokáig. Az is lehet, hogy mi voltunk
türelmetlenek. Behoztunk egy hatalmas kukoricaszár kévét és becsúsztattuk
a kemencébe. A mama begyújtotta és alaposan fölfűtötte. Kisöpörte a pernyét, és
ha jól szikrázott, megfelelő volt a hő a sütéshez. A hatalmasra dagadt
kenyereket sorban ráfordította a sütőlapátra, megvizezte a tetejüket és
bevetette a kemence közepébe.
Bizony sokat vártunk, volt tizenegy óra is mire a
hatalmas kerek kenyerek megsültek, szám szerint négy. Akkorák voltak, hogy egy
majdnem két napig is kitartott. Addigra a Mama kihúzkodta a maradék
kenyértésztából a lángosokat és gyorsan megsütötte, no mi erre vártunk, nagyon
türelmetlenül.
Az ebéd ilyenkor ez volt, meg egy kis krumplileves. A
lángos forrón, megsózva, fokhagymázva és friss tejföllel meglocsolva
mennyei étel volt. Az még finomabbá tette, hogy nekünk ekkorra már kopogott a
szemünk az éhségtől, amit egy kis gyümölccsel csillapítottunk, még a finnyás
öcsém is alig várta. A sózott szalonnára bizony rá sem bírt nézni nemhogy egyen
is belőle, igaz mi sem szerettük, mert zsírosnak tartottuk, és nem is volt
felfüstölve. Volt ugyan füstölt szalonna is, de az kevés, errefelé a sózott
volt elterjedve. No de a lángost azt falta pukkadásig velünk együtt.
Ebéd után ilyenkor még mi is aludtunk, még az
örökmozgó öcsénk is, pedig ez rá nem volt jellemző, mindig kiszökött az ablakon
a kertbe, pedig dél alatt olyan borzasztó volt a hőség, hogy csak a hűs
szobában lehetett kibírni. Többnyire a zsombékoshoz ment békázni.
Nagyanyánk mindent elmosott elpakolt és a kihűlt
kenyereket szép kockás kendőbe csavarta és sorba rakta a pad végén.
Mielőtt megszegte keresztet vetett rá, és a gyürkét elosztotta közöttünk,
mert nagyon szerettük a kenyér héját, ami vastag volt és nagyon finom. A kenyér
becses ételnek számított, nem szabadott eldobni, bizony azért kikaptunk. A
kenyérhéját, a nagyszüleim levágták, de az ment a kutyának a szalonna bőrével
együtt. Nem volt pazarlás, az ételből keveset mertek, de azt mind meg kellett
enni, ha nem volt elég kaptunk újra. Ma már nincs becsülete a kenyérnek, mert a
bolt polcai tele vannak, és csak betesszük a kosarunkba. Ott a tanyán dolgozva,
látva megtanultuk, hogy a kenyérnek hosszú az útja, míg az asztalra kerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése