A lenyugvó nap éles fénye vakítja el szemem. Régi gyárépületek maradék torzói mögé bújik, átragyog a kitört ablakain. A fénye még utoljára felizzik, bíborba vonja a házak falát, majd hirtelen lezuhan az épületek alá. Esti félhomály lesz úrrá a tájon. Lépdelek lassan, a vizes avarba túrva lábam. Emlékeim távolán át látom a hajdani gyors szökkenéseimet, könnyű lépteim… már régóta csak gondolok rá. Lassú lettem, mint a nehéz őszi esőfelhők. Érzem, a távolban már a deres tél hideg illata száll.
Rigó riaszt az alkonyi fényben. A tuják dús lombja között verebek mocorognak. A lábam meg-megcsúszik a nedves avaron. Megkapaszkodok egy gyenge kis bokorban, szemem megakad a tó tükrén táncoló lámpafényeken. A csillogó hullámzásuk, mint a pajkos elfek örömtánca egy esti ünnepségen. Asztalaik rogyadoznak a nektár finomságaiktól, de halandó nem érintheti szájával azokat, ám ha mégis megtette, örökre az erdei tündérek foglya marad. Ha új nap virrad, fényétől köddé válnak, az emlékeikkel együtt.
Ülök egy facsonkon, levegőm fogyóban, a szívem lassul, már csak néhány méter, és hazaérek. Falevelek táncolnak előttem, lustán égre kúszik a hold, kigyúlnak a csillagok. A lámpa fényénél ráncos kezem megvillan, lassan nyitja a zárat. Jönnek a hosszú csendes novemberi esték, napok napra hullnak, és én még várom a tavaszt.
Kutyaugatás a távolban, autók villanó fénye. A jelen valósága kiránt az emlékezet hálójából. A forró nyár után újra ősz van, nemsokára itt a halottak napja, orromban érzem a krizantémok kesernyés illatát, látom a táncoló gyertyafénytől ragyogó temetőket. Csendesen szemerkélni kezd a hideg őszi eső.
Vangelis Rinas festménye
