KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2018. augusztus 31., péntek

A nyomorúság rabjai


1. fejezet
Esőcsepp unalmában anyja és Estella vitáját hallgatta egész úton, nem sokat fogott fel belőle, de annyit megértett, hogy azért mennek a kikötő felé, hogy bátyai számára egy hajót találjanak, ami elviszi őket egy jobb világba. Oda, ahol van elég víz, ennivaló, kőházakban laknak az emberek, iskolába járnak a gyerekek, és nincs ez a forróság, itt az örökösen fújó szél soha nem hoz esőt.

Estella szomorúan nézte a lánykát, tudta, hogy itt ő sem maradhat, nincs jövője. Imádta az unokahúgát, úgy gondoskodott róla, tanítgatta, mintha a sajátja lenne. Az élet számukra folytonos vándorlás, többnyire a hegyek között, legelő és iható víz keresése csupán. Nagyon kevesen élnek errefelé, vagy elmenekültek, vagy elpusztította őket ez a kegyetlen föld. Az úr 2511. esztendejében a hajdani városok teljesen elnéptelenedtek, végtelen nyugalom csendje honol az omladozó romok között. Megdobbant a szívük, ha embert láttak, de nyomban ott termett a félelem is, lehet, hogy gonosz, rossz szándékú. Hallottak már emberevésről is, az éhség nagyúr, minden érzésnek elébe helyezi magát, errefelé mindennapos vendége az itt tengődő kevés embernek. Unokaöccsei oda mennek, ahol a gyerekeknek játékaik vannak, és cipőjük – gondolta szomorúan, mikor hirtelen megálltak.

Estella megfogta a lányka kezét, aki már nem látta elől járó tevéket, sem a bátyait, és pityeregni kezdett. Lassan haladtak lefelé a köves, egyenetlen talajon, a két oldalt folyton magasodó falak között. A szurdok hirtelen jobbra kanyarodott, egyre keskenyebbé és meredekebbé vált, a kecskék szépen igazodtak, egymást követve ugrándoztak le Siettek, mintha haza tartanának, ahol víz, étel és pihenés vár rájuk. Biztosan megérezték a víz szagát – gondolta Estella. Esőcsepp riadtan, félelemmel nézett az égbolt felé, nem volt ismerős számára ez a hely, pedig anyja szerint már járt itt, kicsi lehetett, nem emlékezhet semmire. Már azt gondolta soha nem lesz vége ennek a félelmetesen szűk útnak, mikor hirtelen erős fény vakította el, feltárult előttük egy csodálatos hely, tágas tér, meredek, megmászhatatlan fallal körülvéve, lent buja zöld növényzettel, fákkal benőtt kis dombokkal, és a végében egy kis vízfolyás csillant meg, az ide lehatoló nap fényében. Esőcsepp ámulva bámulta a hegyből kibukó vízesést, mely a kis patakot táplálva folydogált tovább, hogy hirtelen eltűnjön egy víznyelőben. Az állatok már rohantak, ők utánuk. Apja és bátyjai térdre rogytak, hangosan adtak hálát Allahnak, a vízért, és azért is, hogy mindez itt szabadon van, nem őrzik puskás banditák, akik jogtalanul vennének vámot tőlük, Néha előfordult, hogy nem tudtak ide lejönni, mindent víz borított, de az régen esett csak meg, mostanában száraz lábbal jutnak be mindig. Mindenki, ember és állat egyaránt, a víz fölé hajolva, hangosan kortyolt. Itt lent nem égette őket a nap heve, kellemesen hűs volt a levegő, enyhe szél lengedezett. Béke honolt és nagy csend. A kecskék és a birkák szétszéledtek, vidáman legelésztek. Keyvan leölt egy bárányt, a tűz lobogott, mindenki boldogan várta az ételt.

Az alkonyati félhomályban, miután végeztek a lepénysütéssel, Estella, Keyvan húga, és felesége Dara, Esőcsepp édesanyja, megfogták a lányka kezét, a kis patak folyását követve, olyan messze sétáltak, egészen a vízesésig, hogy a fiúk már nem láthatták őket. Dara lehúzta a durva kis ingecskét Esőcseppről, miután a két nő is levetkőzött. lassan, óvatosan elmerültek a hűvös vízben, Esőcsepp a boldogságtól, és a hideg víz érintésétől sikongatva ugrált, majd mind a hárman mosni kezdték magukról a hetek óta bőrükbe száradt sivatagi homokot. Kéjes érzéssel merték magukra a vizet, majd egy jó fertály óra múlva Dara felállt, - Na, menjünk enni! – mondta és magára húzta durva gúnyáját.

- Ráérünk, holnap kimossuk a ruháinkat is – mondta csendesen. Visszasétáltak a tűz fényéhez, leültek és némán ettek a többiekkel együtt. Az éjszaka hűvös volt, korán ébredtek.
folytatás köv.            

2018. augusztus 27., hétfő

A nyomorúság rabjai





Előszó



A nyomorúság rabjai kisregény folytatása az Évezredeken át újjászülető asszonyi sorsokat bemutató regénynek. Esőcsepp a távoli jövő gyermeke, az ő története 2506-ban kezdődik a születésével. A világ, melyben felsír, már nem az általunk ismert, számunkra még kedvező környezet. Az emberiség kettészakadt, az elzárt területeken élők magas életszínvonalon, gazdagságban élnek, az emberiség másik fele - az egyre csökkenő népesség - pusztuló, elsivatagosodott területeken nyomorog, vándorol. A növényzet eltűnésével, sok állatfaj ki fog halni, megritkulnak az ég madarai, a növényevők zöme ki fog pusztulni, velük együtt a ragadozók is. A forróság már régen megölte a méheket, a bogarakat.
A világ pusztulása, és kettészakadása, a nagy arab háború után gyorsult fel. Az arab vallási háború, a siíta és szunnita országok között, 2028-ban kezdődött és 2300-ra ért véget teljesen. Ekkor zárták be magukat fallal az Európai Unió, Oroszország, Észak Amerika, és teljesen bezárkózott Ausztrália is. A világ többi részén teljes volt a gazdasági és politikai összeomlás, a vízhiány, az elsivatagosodás, a tengerszint emelkedés, a világjárványok elpusztították a lakosság többségét. A városok elnéptelenedtek, országok semmisültek meg, teljes káoszba süllyedtek. Így a megmaradt népességet vándorlásra kényszerítette az éhség, a szomjúság, az élni akarás. A világ nyomorult részein többnyire csak temettek, szinte alig születtek. Indiát a temetetlen holtak országának nevezték akkor, mert a szörnyű kór mely úgy pusztított, mint hajdan a pestis, nem hagyott időt, sem embert, a temérdek hulla égetésére. Ha valaki erre a vidékre tévedt, elborzadt a töméntelen emberi csont látványától.
2017-ben Stephen Hawking egy beszédében azt jósolta, hogy az emberiségnek még nagyjából 1000 éve van hátra. 2500-ban már látszik a pusztulás, bár a gazdag elzárt országokban a nanotechnológiának köszönhetően, az emberi élethossz, és életminőség jelentősen javult. Robotok, és a mesterséges intelligencia könnyíti meg az emberi munkát, a környezet védelmet. A tanulás sem úgy működik már, mint a 2200-s évek előtt, szó szerint betáplálják az agyba a fontos tudást. Mégis azt érezni, hogy az földi élet számunkra már nem lehet örökkévaló. A Föld i körülmények természetes változása, már nem fog kedvezni az életnek. Az emberiség, ha tovább akar létezni, menekülnie kell innen, és keresnie egy olyan bolygót - sajnos csak a naprendszeren kívül - ahol még kedvező a környezet az élet számára, de ehhez le kell küzdenie a távolság adta nehézségeket.
Az ember természete nem változik, csak a körülményei. A 2500-s évek gazdag országaiban élő emberek felsőbbrendűeknek hiszik magukat. A határaiknál, a táborokban élőket, kegyesen támogatják, vízzel, élelemmel, sőt arra is vigyáznak, hogy a közelükben ne törjenek ki járványok, de mindezt önös érdekük diktálja. Ezeket az embereket használják fel a kísérleteikhez, a távoli bolygókra küldik őket a visszatérés esélye nélkül. Esőcsepp így jut el a barlangból, a világűrbe. Gondolhatjuk ezt karriernek, de nekem nem ez jut erről a történetről az eszembe. Ma, úgy érzem, hogy mindannyian a civilizáció rabszolgái vagyunk, de eljön az idő, amikor az emberiség a földi nyomorúság rabja lesz.
 

2018. augusztus 15., szerda

Születésnapodra



Rózsák illata

Minden méterünkön
fölfelé és lefelé is,
kinyújtott kézzel
keressük azt, aki
elkísérhetne oda,
ahová örökké vágyunk,
ahol nem fáj a hang,
és nem fáj a csönd,
ahol a rózsák illata
pontosan olyan,
mint gyerekkorunkban.

Kardos M. Zsöte verse 
Vangelis Rinas festménye

Kedvenceim

Blogarchívum