KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2014. július 30., szerda

Hajnalhasadás





Július végi már a nyár
Áloműző a forróság
Az élet egy röpke tánc

Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap, izzó, kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá. A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a vén tuják mélyén, a kutyám hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.
Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán, megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az ágakon, kibontakozik a régi ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik előttem, kérdőn néz rám. Mi végre ez a hajnali találkozás?  Feleletet nem várva a lábaimhoz elé rogy és összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.

Július végi forró nyár
Nyitja emlékeim házát
Köddé vált már az ifjúság

A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új nap.
Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám, előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, rólam nem vesznek tudomást.
Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a virradati fényözönben.  Lépteik könnyűek, arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örök életű emlékeim maradnak itt.

Július végén rohan már a nyár
Kezemen látom az idő nyomát
A múlt zenél, hallom a muzsikát

A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból cserregő óra, a munkásélet taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum eme mesés csodáját.
Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forgunk a muzsikától megbabonázva.
Ám már akkor éreztük talán, annak különlegességét, hogy az a perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései hajnal, hogy lássuk az emlékeink táncát a messzi múlton át.
Oly rég kiszaladtál az életemből, s itt maradtam vigasztalan. Az idő haragja már rég barázdát szántott arcomra, a távolba nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.

2014. július 19., szombat

Isteni terv




A kétlábú mindenható, azaz mi, a saját dicsőségünk vakító fényétől elkápráztatva, észre sem vettük, hogy alaposan eltévedtünk, az út, amin most járunk, az utolsó, a pokolba vezet.
Hát ez lesz a mi végzetünk, ugye. A teremtő valamikor ide rittyentett bennünket a Földre, gondolván jól elleszünk itt a többi lakóval, de mi, hipp-hopp eluraltuk, és kegyetlenül lelaktuk azt. Annyian lettünk, hogy a többi lakót az élőhelyéből kitúrtuk, sőt, felsőbbrendű lénynek képzelve magunkat, mi döntöttük el ki élhet, ki pusztulhat. Mindent fölzabáltunk, pocsékoltuk a vizet, és szétdobáltuk a szemetünket. Már odáig jutottunk a fene nagy eszünkkel, hogy Istennek képzelve magunkat, minden bajunkra gyógyszereket, mérgeket gyártottunk, a hatalmas profit inspiráló hatására, ettől azután jól elsatnyultunk, a töméntelen méregtől most pusztulunk, igaz a többi földlakó is velünk együtt, de még így is sokan vagyunk.
Péter aggódva figyelmezteti urát. 
- El kéne már pusztítani ezeket Uram! 
De az úr csak legyint. 
- Már nem kell, elpusztítják ezek önmagukat. Na, mibe fogadunk Péter fiam? 
- Azután mi lesz uram, ha minden élőlény kipusztul? 
- Már gondolkodom egy újabb, modernebb konstrukcióban, tanulva az előzőek hibáiból, ez már jobb lesz, nem adok nekik annyi észt, hogy képes legyenek ennyi marhaságra. Csak annyit kapnak, mint a többi állat, akkor talán nem  ártanak majd  semminek és senkinek.

2014. július 8., kedd

Idegen város



Kimosom a virágtartó edényeket, lesöpröm a sírkő széleit, csak azért, hogy érezzem a tevékenységem fontosságát. Nem tudok már mit kezdeni az idővel itt. Nézem a neved, szép fényesen ragyog, emlékeim a messzeség ködében, néha egy tárgy, egy jelenet felszínre lök egy hajdani képet, hihetetlen élességgel. Ez minden. Lassan már ötven év, nagy idő. Az esti csend, az otthoni meghittség, a nyáresti békakuruttyolás kellemesebb díszlete emlékeimnek.
A hold ma kerek képét mutatja, meredten bámulom.  Titokzatos vonzalmat érzek iránta, az esti fény különös, túlvilági tájat fest ecsetével, mintha egy fantasztikus film díszletét bámulnám az ablakomon át. Visszatérő álmom jelenik meg, egy idegen város, poros régi utcái, szűk sikátorai. Nincsen számomra egyetlen ismerős háza sem. Hatalmas templomok, szűk kapualjak macskaköves utcák, kis terek, nem tudom, hogy miért koptatom köveit. A nap forrón süt, a levegő remeg tőle. Ismeretlen emberek jönnek, mennek, nem néznek rám.
Elfáradok, ver a víz, mostanában már nem bírom a hőséget. Légszomjam van, csak egy pohár víz kellene, nem számít, ha nem hideg az sem. A sarkon egy kávézó terasza, lerogyok. A fiatal pincér sietve jön, ismerős a gyors járás.  Egykedvűen rám néz, és elsiet az ásványvízért. Döbbenten nézek utána, hisz ez a férjem, a rég halott férjem, fiatalon.  Nem ismert rám!  Sok-sok évtizede nem találkoztunk már, csak én változtam.
- Parancsoljon asszonyom!
- Nem vagyok ismerős magának?
- Nem asszonyom, soha nem láttam – ezzel megfordult, és sietve eltűnt a kávézóban.
Belépek a kávézóba, kutatón végignézek a félhomályos teremben, a pultnál áll és pultos lánnyal nevetgél. Rám néznek, összesúgnak, és tovább kacarásznak. Tehetetlen fájdalom mardossa lelkem, mert a remény, hogy újra találkozunk, hiú ábránd volt csupán, most szertefoszlott. Már nem ismer rám, megöregedtem, ő talán újjászületett, és az emlékei törlődtek, mint mindenkinek. A csalódás letaglózott, reménytelenül vánszorogtam tovább, elhagytam a házakat, egy fákkal övezett sétányra vitt utam. Az állé végén, a távoli messzeségben a lemenő nap fénye erősen világított.
Megkönnyebbülten, könnyedén jártam, már nem gyötört a szomjúság. A világ melyet magam körül éreztem, idegen volt. A mérhetetlen csend megrémített, hisz olyan még nem volt az életemben, hogy ne halljak valami neszt, ha mást nem a saját lélegzésemet. A fény eltűnt, de nem volt sötét, az út végére értem. Leültem egy nagy kőre, és bámultam a csillagtalan eget. Lám itt nap fénye sem kell, hogy lásson az emberfia, de furcsa ez a vidék körülöttem. Mi nem élhetünk nap nélkül, mi a nap gyermekei vagyunk, nélküle nincs életünk. A Föld is csak egy bolyongó hógolyó lenne nélküle. Lehet, hogy már nem is élek, magányos hideg világba értem.
Hátra nyúlok a kő mögé, a táskámat keresem, nincs sehol. Meglepődve látom, hogy egy ismeretlen férfi ül mellettem.
- Isten hozott! Már vártalak.
- Engem? Ismersz?
- Majd rájössz, hogy ismerjük egymást, a beszélgetésünk során. Mert a szemed becsaphat, de a közös emlékeink nem.
- Nekünk vannak közös emlékeink?  Az arcod idegen számomra.
- Csavarogtál mostanában a városban éjszakánként, mert hajdan nagyon szeretted róni az utcákat, főleg eső után. A várkert padjain pihentünk mindig meg.
- Csak fiatal koromban szerettem. Már régóta nem rovom a várost éjszakánként. Egyre ismerősebb vagy a számomra.
- Lehet, hogy elfelejtetted, egyszer egy hétig lecsót ettünk. Reggel megkérdezted mit főzzél, én pedig az mondtam, hogy lecsót.
- Ma is szeretem a lecsót. Már ismerős vagy a számomra.
- Emlékszel, amikor délután átrendezted a kis szobánkat, és amikor éjszaka hazaértem, belefejeltem a szekrénybe. Nem kapcsoltam fel a villanyt, hogy ne ébredjetek fel.
- Már régóta nem rendezgetem át a bútorokat, megöregedtem, már az állandóságot szeretem. Tudom, hogy ki vagy!
- Arra is emlékszel, hogy amikor már nagy beteg voltam és kihívtad az ügyeletes orvost, és az csak hashajtót írt fel. Elmentél az ügyeletes patikába, és a patikus leteremtett érte, te reggelig sírtál, igaz nem a patikus miatt.
- Tudtam én, hogy egyszer el kell jönnöm ebbe az idegen városba, hogy megtaláljalak újra.
- Igen, el kellett jönnöd, mert ez az utad vége. Nem az újrakezdés, és nem is az életünk folytatása. Add a kezed, most már indulhatunk.
Egy hónap múlva a tóparti házra három nyelven kiírták, hogy ez a ház eladó.

Kedvenceim