KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2019. március 23., szombat

A nyomorúság rabjai


Napi nyolc, olykor tíz órát gyalogoltak egymást váltva a tevén, mindig kerestek egy védett helyet, letáboroztak, ettek, olykor kenyeret sütöttek. Abarkuh földig rombolt városában nem sok látnivaló akadt, hacsaknem Ázsia legöregebb fája, melyről Keyvan sokat mesélt. A fa már vagy ötezer éves, a nagy Perzsa birodalom előtt ültette Noé fia Jafet. Mindketten ámulva bámulták a fát, melyet sohasem hittek valódinak apjuk meséjében, és most itt állnak alatta. Igaz az északi oldalán letörtek az ágai és szárazan meredtek, de a többi része zöldellt. Letelepedtek a méretes törzse mellé, a hűs lombok árnyékába, mérhetetlen nyugalom vette őket körül, mély csend honolt, most a szellő sem rebbent.
A várost elhagyva végre kutat találtak. Ekkor látták meg a családot, három gyermekkel, két tevével és néhány kecskével, előttük menni. Rasid szerint nem kellene szóba elegyedni velük, az a biztos. Esőcsepp naivan, mindenkiről azt gondolta, hogy olyan jóindulatú, mint ő maga, de Rasid nem így gondolkodott, ő jobban félt az emberi gonoszságtól. Az előttük vándorló család előbb ért a kúthoz, így ők egy napot még pihentek, szomjan.  Mire kúthoz értek a család már messze járt, csak a hátukat látták a távoli völgyben. Nem győztek inni, az állatok is kitikkadtak az örökké fújó szélben. Megmosakodva pihentek egy kicsit a kenyérsütés után.
- Jobb lenne, ha követnénk a családot, lehet, hogy jobban ismerik az utat – kiáltott Rasid után a lány.
- Nekünk itt van ez a csodaóra a kezemen, ez eddig még jól mutatta a kutakat, és az utat, a nap pedig gondoskodik arról, hogy mindig működjön.
- Nagyobb biztonságban lennénk velük!
- Hát az lehet, attól függ, hogy ők is szívesen fogadnának e bennünket.
- Velük biztosan nem keverednénk be a Kavir só-sivatagba.
- Így se fogunk, egyébként is a család nyomában vagyunk.
- De nekik biztosan van kecsketejük, lehet, hogy adnának – siránkozott Esőcsepp.
- Hát erről fúj a szél, ezért akarsz megismerkedni velük.
- Nem is! Csak eszembe jutott, hogy milyen régen ittam tejet.
A völgyet elhagyva, felkaptattak egy sivatagos fennsíkra, itt nem volt sziklás az út, de annál mélyebb a homok.  Végtelennek tűnő fennsíkon híre hamva sem volt egy darabka kőnek sem, semmiféle pihenésre és alvásra való helyet sem találtak, hát ott rogytak le, ahol az este utolérte őket. Alig várták, hogy elérjék Jazd városát, a közelében biztosan találnak kutat, és ami a legfontosabb, hogy maguk mögött tudhatják a veszélyes só-sivatagot is. Esőcsepp a távolt kutatta, hátha meglátja ismét a családot, de hiába, nem látott egyetlen élő lelket sem. Végre találtak kutat, de a víz csak szűrés után lett iható, a tevéknek sem tetszett, de nem akadt jobb, hát megitták. Alkonyatkor közelítették meg Jazd külvárosát, ezt a várost nem rombolták le a földig, de az épületeket kikezdte az idő vasfoga, mállottak a falak, a tetők többsége életveszélyesen berogyott. Egy szép kék mintás mecset, maradék falai között álltak meg, úgy döntöttek itt pihennek le. Tüzet nem mertek rakni, féltek, hogy kirabolják őket, felváltva aludtak, hajnalban gyorsan elhagyták a várost. Ismét kint találták magukat az útnak aligha nevezhető országúton. A jó soruk nem sokáig tartott, mert megint kifogyott a talpuk alól a jobb út, sziklás, poros lett ismét.
 Néhány nap után elérték Shahreza kis városát, bementek, mert itt reméltek egy kis védett helyet a romok között. Szerencséjük volt, ekkor érte utol őket egy homokvihar. Behúzódtak egy hajdani mecset még épen maradt imatermébe, ekkor látták, hogy nincsenek egyedül. Az előttük járó család is itt keresett menedéket. A vihart követően az asszony ment oda hozzájuk, friss kecsketejjel kínálta meg őket. Boldogan elfogadták.
folyt. köv.

2019. március 22., péntek

A víz


Van annak már hatvan éve is, amikor büntetlenül ihattunk a Lajta vizéből. Gyerekként nyaranta a partja közelében lévő kukoricaföldünkön töltöttük az iskolai szünet egy jó részét, kapálással.  Zsíros kenyeret mindig vittünk, de vizet soha. Ott volt a Lajta, mely gyors folyásával kitűnő úszóleckét adott, és oltotta a szomjunkat. Nem emlékszem, hogy bármelyikünket utolért volna a hasmars, vagy egyéb betegség a vize miatt.  Már nagyobb lány lehettem, amikor a szomjúság rákényszerített a Duna vizére, igaz nem közvetlen belőle, hanem a parti kavicsba fúrt lyukon átfolyó vizéből ittunk többedmagammal. Ez sem betegített meg senkit. Ma, ha a Szigetközbe megyünk, mindig viszek vizet. Nem mernék egyik folyó vizéből sem inni.
A víz, mely a csapból folyik, olyan mintha kifogyhatatlan lenne, úgy vagyunk vele, mint a levegővel, korlátlannak hisszük. Bő vízzel takarítunk, főzünk, és nem aggaszt bennünket, hogy egyszer elfogyhat, nem vagyunk képesek ezt elhinni. Pedig ahol felüti a fejét a vízhiány, ott azt tragikusan élik meg az emberek.
Minden évben más jelmondat jegyében zajlanak a megemlékezések. Például „Küzdelem a vízhiánnyal”, vagy a „Víz, egészség, élet”. Az idei: „Vizet mindenkinek”. De az nem mindegy milyen vizet, mert a világ lakosságának jelentős része szennyezett vizet iszik, nincs más.
Ezt is embere válogatja, mert az indiaiak a Gangeszt szent és tiszta víznek tartják, pedig a világ legszennyezettebb folyója. Belefolyik abba minden szenny, félig égett holttestek úsznak lefelé a folyón, és az emberek belemossák szennyüket, testüket, és szent áhítattal meg is isszák. Nem tudjuk ki lett beteg, ki nem, de olyan sokan biztos nem, hogy betiltsák a Gangesz vizének ivását. A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg a Gangát, a megtisztulás istennőjét. Ha a zarándokok isznak a vizéből, megszabadulnak a földi bűneiktől, de még az örökös újraszületés terhétől is. A hinduk lehet, hogy életben maradnak a szennyezett víz ellenére, de sok millió kisgyermek hal meg a világban csak azért, mert nincs iható víz a számukra.
2020 jelmondatának így kellene hangzania „Tiszta vizet mindenkinek” ! A baj csak az, hogy az akarat kevés lesz ehhez, tenni kéne érte, nem is keveset.

2019. március 9., szombat

A nyomorúság rabjai


- Csak addig a szikláig bírom már, ott letáborozunk.
A hatalmas sziklatömb széltől védett oldalán letáboroztak. Rasid végre megszabadult a bakancsaitól, vérző sarkát törölgette, majd belekortyolt a kút vizébe.
- Iható! – kiáltott oda lánynak.  
Esőcsepp lepakolt, megitatta a tevéket, és nekilátott a kenyérgyúrásnak. Kigombócozta, kövekből kis tűzhelyet rögtönzött, előkereste a vaslapot, rátette a kis kályha tetejére, és az úton szedett kis gallyakkal alágyújtott. Beolajozta a kezét és ügyes mozdulatokkal nagy kerek lepényt nyújtott, egyenként rádobta őket a vaslapra, pár óra alatt három napra valót sütött meg. Rasidnak minden fájdalma megszűnt a lepények láttán, hús helyett beérte egy kis olívaolajjal is, bekente vele a forró sós lepényeket és teletömte a hasát. Mindketten elaludtak, késő éjjel ébredtek meg, de a tevéket nem hallották szuszogni, este Esőcsepp lemálházta és újra megitatta őket, mindkettő lefeküdt, a lány nem kötötte ki egyiket sem, elfelejtette. Az éjszakai sötétségben hiába is keresték volna, meg kellett várni a hajnali derengést. Felmentek a legmagasabb domboldalra, de nem látták őket, kénytelenek voltak felgyalogolni a dombtetőre, ott rögtön meglátták a legelésző tevéket a keleti oldalon lévő domb aljában. Amint leértek, egy kis vízfolyásba léptek vékonyka kis ér csordogált, a tevék a két oldalán zöldellő füvet harapdálták békésen. Rasidék addig mentek az ér mentén, míg rá nem leltek a forrásra, melyből nem folyamatosan, de időnként felbugyogott a víz, vastag sugárban. Boldogok voltak, Esőcsepp körbetáncolta örömében a tevéket. Pihentek még egy napot, a lány sütött még lepényt, Rasid sebgyógyító füvet kötött a sarkára, amit a kis vízfolyás partján talált, a sziklák miatt ismét ő ült a tevén, mert mezítláb nem mehetett ilyen lábbal tovább. Bár Esőcsepp indulás előtt gondosan bekötötte a sebet, és pihenten, jóllakva, vidáman indultak el. Magasan jártak, az állandó szél cserepesre fújta a szájukat, az arcukat kénytelenek voltak eltakarni. A homok mindenhova berakódott, a bakancsokat sűrűn kellet kirázni.
Esőcsepp, tőle idegen szótlansággal, mogorván baktatott a tevéje mellett. Folyton az irdatlan távolság járt a fejében, nem tudott szabadulni egy negatív álomképtől, melyben éhen, vagy szomjan pusztulnak ezen a kietlen és kihalt fennsíkon. A félelem elhatalmasodott benne, úgy érezte, hogy. gyalog ezt képtelenek lesznek megtenni. Próbálta elhessegetni a gondolatot, az apja intelme jutott az eszébe, amikor Rasid ordítása hasított bele a csendbe.
- Kutyák! Sokan vannak!
Esőcsepp a teve mögé állt, Rasid megcélozta az elől rohanó vadkutyát, jó szemének köszönhetően fejbe találta, amint az elterült a többi kutya megtorpant.
Esőcsepp kis szikladarabokat kapott fel és célzott. Rasid újra lőtt, sikerült még egyet eltalálnia, és ekkor az állatok megfordultak és fejvesztve menekültek.
- Remélem innen már békésebb utunk lesz Rasid – mondta megkönnyebbülve a lány.
- Nem biztos, jó orruk van, érzik a friss lepény szagát.
- Honnan ismernék ezek a friss lepény illatát?
- Hidd el nekem, megismerik az ételszagot.
folyt. köv.

Kedvenceim