KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. december 21., szerda

Álmok regénye (tizedik rész)



Már minden fontosat megtudtunk egymásról, a beszélgetéseink a hétköznapok eseményei, gondjai felé terelődtek. Persze nem úgy értem, hogy a sajátjaink felé, mert arra mindketten kényesen ügyeltünk, hogy csak annyit tudjon meg a másik rólunk, amennyi szükséges, a nehézségeinkről hallgattunk, csak a jó dolgokról, és a sikereinkről szóltunk. Mint új brisbane-nek, sokat meséltem a hajdani áradásokról, melyek szinte minden évben fenyegetik a várost. A régi házak, mint az enyém is, cölöpökre épültek. Ilyen, árvízzel fenyegető eső volt a hét elején, de szerencsére, csak a városban esett, és csak egy napig.
Még soha nem éjszakáztam egy vízen hintázó kis motoros Yachton.  Az éjszakai égbolttal megfejelve csodálatosan éreztem magamat, David teljesen elvarázsolt. Verőfényes reggelre ébredtünk, a parti árnyékban reggeliztünk. David szerint tovább kellene állnunk, a szembe lévő hatalmas homokszigetre – North-Stradbroke szigetre. Meseszép öblei vannak, kevés lakott területtel. Összepakoltunk, és elhagytuk a kis Peel szigetet, mely valamikor lepraszigetként működött.
Stradbroke-n egy csendes kis öblöt keresünk, de előtte feltöltjük a hűtőt Dunvich-ban, a legnagyobb lakott helyiségben, majd északnak vesszük az irányt, elhagyjuk a Korall-tengert, és a sziget óceán felőli partján keresünk egy kis öblöt a kikötéshez.
Majdnem dél lett, amikor végre kikötöttünk egy elhagyatott, kis öblöcskében. Az ismert, nagy strandok ezen a szigeten is jól felszereltek, életmentőkkel őrzöttek, de itt csak mi voltunk és az óceán morajlása. Partra hordtuk a fontos dolgokat, és belevetettük magunkat a habokba, szó szerint, mert az óceánparti hullámok erőteljesebbek és nagyobbal, mint a Korall tengeré. Ebben a forróságban az óceán sem igazán hűtötte le az embert, mert meleg volt a part közelében. Beljebb nem lehetett úszni az áramlások miatt. David unszolására, ígérete ellenére rávett, hogy meséljem el a következő álmom történetét. Szerinte ez a békés környezet, ideális hely, a történeteimhez. Ez után már soha többé nem mentem a rendelőjébe, az álmaimhoz mindig megtaláltuk a legalkalmasabb helyeket.

A harmadik álom
Nekem, Olivia Kremernek, az úr 1337. esztendejében fiam született. Apám és nagyapám után William nevet adtuk neki. Mivel a gyermekem házasságon kívül született, az egyházközség harminckét penny gyermekbüntetést szabott ki a családunkra. Szüleim, testvéreim, az idős nagyapám, mindannyiunk, a hely uránál, és az egyházközösségnél dolgozott éhbérért. Összekuporgattuk a büntetést, és William-t boldogan neveltük, ő lett a család szemefénye. Anyámat, és nagyanyámat a Jóisten fiatalon szólította magához, mindketten az utolsó szülésüket követően haltak meg, gyermekeik anya nélkül, még csecsemőkorukban követték őket a halálba. Egyszerű, istenfélő családként éltünk, napestig dolgoztunk uraink földjein, és azon a kevésen, amit a mi birtokunknak tudtunk, de az egyházi beszolgáltatás után nem sok maradt nekünk. Bátyáim szívesen elmentek volna világot látni, jobban fizető munkát keresni, de nem tehették, mert ha rájuk találnak, visszatoloncolják őket és börtön vár rájuk. A pihenőnapokon Isten házában imádkoztunk a teremtőhöz, az esőért, bűneink bocsánatáért, a békés életért. Reménykedtünk, hogy Isten nem sújt bennünket betegségekkel, katasztrófákkal, buzgó imáink meghallgatásra találnak.
A rossz hírek mindig madárszárnyon járnak, az emberek suttogták, hogy Angliát is elérte a fekete halál. Stafford környékére, és mi kis falunkba, Walsham Le Willows- ba, ezerháromszáznegyvenkilenc tavaszán ért el a dögvész, a legszörnyűbb betegség, ami embert érhet. Körmenetekkel, és szüntelen imádsággal kértük Istent, hogy bocsássa meg bűneinket, és ne sújtsa a falu népét ezzel a szörnyű kórral. Az atya prédikációiban minden alkalommal, azzal ostorozott bennünket, hogy a bűnös életünk az oka a járvány kitörésének. Apám szerint a betegséget egyik ember ragassza a másikra, megtiltotta, hogy a haldoklók közelébe menjünk. Megparancsolta, hogy ha a család valamelyik tagja a dögvésztől pusztul el, a házunk végén lévő kertbe temessük el illendően. Tiltotta a templomba, vagy a körmenetre járást is, mert szerinte onnan hozzuk haza a kórt. Mi nem igazán hittünk neki, és buzgón imádkoztunk vasárnaponként a többi istenfélővel együtt, hiszen dolgozni is együtt mentünk a falubeliekkel, a kór ott is ránk ragadhatott.
A mi házunkban először a nagyapám kezdte a fejét fájdítani, két nap múlva nagy fekete búbok jelentek meg a testén. Erősen izzadt, nem győztük mosdatni a testét. Néhány nap múlva William nagyapát sírva vittük ki a temetőbe nagyanyám mellé. Riadtan láttuk, hogy néhány nap múlva, a mi erős apánk is lerogyott, testét ellepték a szörnyű kelések. Páni félelem telepedett a családunkra, és az egész falura. Hillary húgom, egész nap, még munka közben is csak imádkozott. Tüzeket gyújtottak az emberek, hogy elűzzék a betegséget, ők is imádkoztak és átkozódtak, már nem hittek az atyának sem, akit szintén hamar elvitt a pestis.
Apánkat is sírba tettük, de már a kertünk végébe, kívánsága szerint. Alig telt el egy hét, megbetegedett a fiam, a legfiatalabb William Kremer. Az ő ápolása számomra maga volt a borzalom, mert tudtam a betegség lefolyását, kínjait. Alig aludtam, csak sírtam és könyörögtem a Jóistenhez, Szűzanyához, hogy ne vegye el az életét, büntessen engem helyette.
A temetés után, már nem imádkoztam, nem jártam a templomba, csak átkozódtam, és vártam a halált, hiszen a család bűnöse én voltam egyedül, mert engedtem a testi vágyaimnak, és egy fattyút szültem, az én drága kicsi fiamat, aki helyettem bűnhődött. Nem telt el sok idő és a negyedik Kremert, John bátyámat is eltemettük a kertbe, akit az utolsó Kremer, William bátyám követett a sírba. Az emberek összesúgtak mögöttünk, mert a kertbe temettük el a családtagjainkat, és azért is, mert én nem jártam többet a templomba, csak a húgom.
Folytatás köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim