KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. szeptember 30., péntek

Kerítéseim



A bennünk szunnyadó szabadság vágynak, mindig határt szab a kerítéseink gátja.


Az első kerítést, melyen három évesen a rést kutattam, egy apró alföldi tanyán, vesszőből fonták. A vén kerítésen könnyű játéknak tűnt rést ütni, még egy háromévesnek is. Átbújva kis hézagon, nagy örömömben, ugrálva szaladtam, enyém volt a távolság, az ismeretlen táj, s a bennem szunnyadó kíváncsiság hajtott egyre tovább, apró talpam felverte a száraz homokot. Nem láttam mást, csak legelésző lovakat, kipányvázott teheneket, távoli tanyákat, és a rekkenő hőségben, a kihalt dűlő út felett remegő levegőt. Anyám hamar utolért, zsémbelve húzott hazafelé. Jéga nagyapám bottal fenyegetett, kivéve szájából a pipát, csak ennyit mondott –„szökős ez a lyány".
Az első kerítésbontás után, ha újabbal találkoztam, folyton munkált bennem a kijutás vágya. Bagi nagyapám szíjjal csapkodta meg a lábam, mikor egy egész napot átbolyongtam a tanyák között, erdőbe érve az eső is elvert, de szereztem egy kis leánypajtást játszótársnak, egy libapásztor lánykát. A kerítést befoltozták, és a szigorú büntetést megelőlegezve, rákényszerítettek a szabálytartásra. „Egy ötéves nem kódoroghat csak úgy magában, kint a nagyvilágban - mondta Bagi nagyapám.
Az ötvenes évek munkanélkülisége, mérhetetlen szegénysége, elkényszerítette apámékat, egészen a nyugati határ széléig. Nem érzékeltük mi gyerekek, azt a mély szegénységet, mi nem ismertünk mást. Egy félig romos, nemrég kitelepített svábok által lakott, múlt században épült, mórtéglás ház lett az otthonunk. Romokban állt. Egyetlen ép nagy szobáját anyám berendezte konyhának, szobának, de itt is mosdatott bennünket. Építettek egy nagy alföldi kemencét a belsejébe, hogy ne fázzunk. Kukoricaszárat ingyen adták, volt elég, ezzel fűtötték a nyitott kéményű konyha felől. A kerítés deszkából készült. Ijedten vizsgálgattam. Meg is riadtam tőle, nem mertem megbontani, nem hittem, hogy képes vagyok rá. A résein kukucskáltam ki, bámultam az utcát, a játszó gyerekeket, a sok egymás mellé épült házat. Ilyet én még nem láttam, csak tanyát, ámultam és bámultam. Már az ideutazás is maga volt a csoda, mint egy gyönyörű álom, sokáig kísérte éjszakáimat.
A házat csak az elején védte kerítés a betolakodóktól, a kíváncsi szemektől. Hátul, teljesen tönkrement, mint a ház vége a háborúban, a bombázásokban, nekem így mondták, ha kíváncsian rákérdeztem. Itt szabadon kiszaladhattam, de csak a hátsó utcát láttam, és a szemben magasodó dombot, tüskés líceum kerítéssel. Ez volt a kerítések kerítése, áthatolhatatlan és átláthatatlan. Csak télen láttam meg a titkos Nyessei kertet mögötte, ahova mindig űzött a kíváncsiság, de soha nem léphettem be.
Ha színekkel kellene jellemeznem az ötvenes éveket, csak egy szín látok, a szürkét. Kopott házakat, poros utcákat, és a főút szürkés betoncsíkját, ami kettészelte a falut. Az a kevés autó, mely áthaladt rajta, mind a határállomásról jött, a faluban nem volt személyautó, csak a gazdaság, és a TSZ traktorjai, teherautói. Mi gyerekek kimentünk a faluvégre, autót csodálni, integetni. Néha csokoládét, cukrot dobáltak ki nekünk. Egy nap bemondták a mikrofonba, hogy nem szabad elfogadni semmit, mert mérgezett. Nem igazán hittük, csak nevettünk rajta. Szerettem a hangos bemondót, mert szinte naponta, csak úgy harsogott belőle az akkoriban divatos tánczene. Egyéb alkalommal zenét csak a lakodalmaknál és a búcsúban hallhatunk, mi a rádiót csak a forradalom után ismertük meg.
A templomokat magas kőkerítéssel kerítették körbe. Az evangélikus templomkertben nem jártam, csak lopva, mert katolikus vallásúak voltunk, de két gyönyörű cseresznyefa kínálta magát minden nyár elején, csak úgy roskadoztak a fák a sok terméstől. Akkoriban a falusi gyerek ott evett gyümölcsöt, ahol termett, és ahol bejuthatott egy kertbe. Ide is bejutottunk, estefelé, egymásnak létrát tartva a kezünkkel. A mi gyermekkorunk maga volt a szabadság, ezt legalább még megadhatták a szüleink, egyebet úgysem. Nem kellett félteni bennünket, autók nem jártak, csak a főúton, rossz szándékú emberek sem. Manapság hét lakattal zárjuk a házainkat, akkoriban, nyaranta nyitott ablak és nyitott ajtó mellett aludtunk. Nem volt divatban a betörés, lopás, igaz, se pénz, se kincs nem lapult a szekrények mélyén. Mi gyalog, szülői kíséret nélkül, jártunk az iskolába, elsős korunktól fogva. Félni azért féltünk, ki mitől, én a nagyfiúktól meg az angolvécétől. Elsős koromban nem is tettem be a lábam oda. Majd minden délben bepisiltem a kapunk előtt, addig bírtam tartani. A mai gyerekek „őrzött” gyerekek, féltve neveltek, szinte rabok. Talán a szabadság hiányát ellensúlyozva, teletömik őket finomsággal, édességgel, néhol jutalom csoki jár, azért is, ha megeszik az ebédet. Mi az ebédnek is örültünk, édességet mikuláskor és karácsonykor kaptunk csak, ennyire telt. Mindenki szegény volt, nem ismertük a jólétet, hát nem is hiányzott. Kilencéves voltam az '56-os forradalom kitörésekor, ekkor ettem magam degeszre csokoládéból. Külföldi segélycsomagokból kaptuk, egy ismerősünk révén. Ezért mi nagyon szerettük a forradalmat, anyámék kevésbé, ők féltek, de mi akkor még semmit nem értettünk. Egyszer apám magával vitt szénát rakodni a Csemez tanya közelében lévő határsáv mellé. Oda csak a gazdaság dolgozói mehettek, ekkor láttam meg a tökéletes kerítést, pontosabban kerítéseket, mert két sorban védték a határt, tőlünk. Én a vadakat sajnáltam, a kerítés az útjukat állta, mert ide bejönni rajtuk kívül nem akart senki, aki jött az a főúton jött, autóval. Vasfüggönynek hívták, amit nem igazán értettem, mert a függöny könnyű, azon át lehet menni, ezek inkább csak vaskerítések voltak.
Már gyerekként is tudtuk, hogy két világ van, a miénk, a boldog ország, ahol építjük a szebb jövőt, ahol nincs bűnözés. Egyszer majd eljön, valamikor, a kommunizmus, és akkor tényleg mindenki jól fog élni, lesz elég ruhánk, cipőnk, és nyáron nem járunk többé mezítláb. Ezeket mondták az iskolában. Otthon, egészen mást hallottunk, de mivel anyámék is csak halkan beszélgettek, tudtuk, hogy az titok. A kerítésen túl a kapitalizmus van, bűnözés melegágya, öldöklés miatt nem lehet este az utcára menni. Ott nincs mindenkinek munkája, ők nagyon szegények, és vannak gazdagok, ők kizsákmányolják a szerencsétleneket. Anyámék nem beszéltek előttünk ilyesmiről, sejtettük, hogy mindez nem igaz, mert akkor nem jönnének szép autókkal abból a rettenetes világból, és nem dobálnának nekünk cukrot, és csokoládékat. Később azt tapasztaltuk, hogy mindenki oda azokba a szörnyű országokba szeretne menni, volt, aki disszidált is, őt mi nagyon sajnáltuk, mert nem jöhetett haza többé, itthon a börtön várt rá.
A forradalom idején Csemez tanyán laktunk, mert a lakhatatlanná vált házunkat átépítették. Bámultam, ahogy az emberek hosszú sorokban mentek a határ felé, maguk után húzva a fáradtan síró gyerekeiket. Este bezárkóztunk, senkinek nem nyitottunk ajtót. Félelem költözött a házakba. Ledöntötték a tökéletes kerítéseket, mondták anyámék. Apám még lovas kocsival is átment rajta, amikor karácsonyra terményben kapta meg a bérét, odaát eladta, abból vásárolt be az ünnepre. Ekkor láttam életemben először déligyümölcsöt, az egyik zsák alján, mandarin lapult. Imádtam, ha rágondolok, ma is érzem a bódító illatát. De karácsonyra vége lett a kivándorlók sorának, bejöttek az oroszok, mondták apámék, később újra álltak a tökéletes kerítések. Semmi nem tart örökké, szokta volt mondogatni anyám, hát ezek a kerítések is az enyészeté lettek, mire az unokáim megszülettek. Az addig zárt világ kinyílt számunkra, megismerhettük a vágyott, irigyelt kapitalista jólétet, melyet addig csak a rádióban, könyvekben, és a tévében csodáltunk meg. Az egész szocialista - kommunista világ, melyet örökösnek éreztünk, oly könnyedén omlott össze, mint a kártyavár. A vasfüggöny, a tökéletes kerítés, úgy tűnt el, minta soha nem is létezett volna. Nálunk is elkezdődött a kapitalizmus „építése”, ezzel a régi gazdaság, és piac összeomlott, megjelent a munkanélküli segély. Semmit ki nem hagyva, megindult az eredeti tőkefelhalmozás kora.
Mára új kerítések épülnek, már nem ellenünk, de kerítések, és megint sajnálom a vadakat. A világ megváltozott nálunk, béke van és jólét. Már mi is Európához tartozunk, mi is autókon járunk, az üzleteink árutól roskadoznak, ha pénzünk van, mindent megkaphatunk. Most mi élünk az irigyelt zónában. A világ sok helyén dúl háború, diktatúrák omlanak össze, és a terror fenyegetettsége alá kerültünk. Az új kerítések előtt, a háború, a nyomor elől menekülők állnak, hihetetlen tömegben. Európa fél. Az évezredek alatt felépített világunk, jólétünk, erkölcsi értékeink válhatnak semmivé. Nem tudom, hogy az unokáimra milyen jövő vár, de azt tudom, hogy az új kerítéseink, melyek most „védenek”, egyben rabbá is tehetnek bennünket, és nem áthatolhatatlanok.

2016. szeptember 15., csütörtök

Megátkoztak




Ma déli egy órakor, egy pénzkiadó automatánál történt az eset. Fodrásztól, kozmetikustól rohantam, elkésve, pénzt kivenni, az automatából. Átrohantam a piacon, az árusok már pakoltak, megálltam az egyik standnál, őszibarackot venni. Egy nagy batyus öreg cigány asszony alkudozott, az árussal, hogy adjon neki már fél áron egy kis szőlőt a pujáknak. Az árus adott neki, gondolván, úgyis pocsékba megy a maradék. Én is megkaptam az őszibarackom, ugrottam is sietve a biciklimre. Rohantam a pénzkiadóhoz, majd a pékségbe, onnan, a baromfi boltba akartam még menni. A pénzkivételkor, sietve jól belerúgtam a bicikli pedáljába, vérzett. Idegesen törölgettem a frissen lakkozott nagy ujjam, dühös voltam, kicsit lejött a lakk.
- Mi a baj kedves, vérzik a lába?
Megfordulok, hát az előbbi cigány asszony szólt hozzám.
Kicsit, nem számít – mondom neki.
Azzal már bele is dob a csomagtartómba egy ágyneműs csomagot.
Csak ajándékba adom, nem vihetem már vissza a határon. Tiszta pamut, tizenhat részes.
- Olyan ágynemű garnitúra nincs - motyogom.
Meg sem hallja mit mondogatok neki, már csapja is bele a másik csomagot a biciklitartómba.
- Vigye kedves, adjon egy kis aprót.
Visszaadom az egyik csomagot, de csak adnám, mert erővel tuszkolja vissza a tartóba. Előveszek a még kezemben lévő bukszámból, kétezer forintot.
- Nekem csak egy kell, itt a pénz.
- Ilyen aprót nem engednek át a határon, adjon nyugodtan tíz ezrest, tudok visszaadni.
Na, ekkor szakadt el a cérna bennem.
- Nem kell az ágyneműje! – és eltettem a bukszámat a táskámba, ami szerencsére a vállamon volt, és elindultam volna, de az asszony visszahúzta a bringám.
- Ne rohanjon már asszonyom, megegyezhetünk! - és megint két csomag ágynemű volt a bicajomban.
- Értse már meg, hogy nem veszek semmit! – és megrántottam a biciklit.
Ekkor dőlt rám az átok, vagy ötven méteren keresztül csodásítottuk magunkat. A teljesség igénye nélkül a következőket kaptam.
- Az Isten pofozza rád a temetőajtót!
- Sírva adják rád holnap az inget!
- A holló vájja ki a szemedet!
- A Devla rogyassza rád az eget, pusztítson el az unokáiddal együtt.
Idegességemben elfelejtettem bemenni a pékhez, a csirkeaprólék vétele után, jöhettem vissza. Ha netán abbahagyom a blogolást, hatott az átok, gondoljatok szeretettel rám.

2016. szeptember 10., szombat

Sorsok, tervek, életek



Maria Kreyn képe

ki vagy te?
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy János bogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből
Ez vagyok én.
 
Részlet Mécs László Alázat című verséből.

Kórtermünk ajtaját a nővérek már hajnalban kitárták, és mivel mi a folyosó csendesebb végében lábadoztunk, nem is csuktuk be azt estig, akkor is csak könnyedén behajtottuk.  Az osztályon beindult a reggeli nagyüzem, ételes kocsikkal zörögtek, a takarítónők hangoskodtak, betegeket vettek fel, bocsátottak útjukra.  A liftek ugyan messzebb, az épület közepén jártak le és fel, de a nyitódó ajtók koppanása ide is elhallatszott. A mi szobánkban csak hárman maradtunk, egy nagyon idős nénit, aki csak pár napja jött, elvitték a hozzátartozói egy másik kórházba, a mellette lévő ágyból szintén hazaszabadult egy idős hölgy. Már várta, három hete nyomta itt a szívsebészeten az ágyat. Maradtunk hárman, a mellettem fekvő, folyton olvasó asszony, aki egykorú lehetett velem. Ágyunkkal szemben, a szoba legidősebb, műtétre váró betege feküdt. Két ágy üresen, - ami itt ritkaság számba megy - és tisztán várta lakóját, Nem hittük, hogy elfoglalják, közeledett a karácsony.
Mi ketten már a szerencsésekhez tartoztunk, túléltük a nyitott szívműtétet, igaz, manapság majd mindenki túléli, aki tervezett betegként vár vagy fél évet a műtétre, és nem a mentő hozza ide, szirénázva, az utolsó pillanat előtt. Mi, akik már a Mária kötényében voltunk, lábadoztunk, szegény műtétre váró még idegeskedett, mert itt nem lehetett tudni a műtét pontos napját, ha sürgősséggel hoztak be egy beteg az utcáról, borult a heti műtéti terv.
 Ismerkedtünk, mint a kórházi betegek általában, vágytunk is a beszélgetésre, az intenzíven eltöltött négy napi némaság után.  Két napot, fent tölt el a frissen műtött beteg, a nyolcadikon, ahol egy nővér őrzi éjjel nappal. Itt még megszólalni való ereje, és kedve sincs. Ha a dolgok az elvárt rendben haladnak, leviszik az embert, egy emelettel lejjebbi intenzív szobába, ahol már nincs egyedül. Pechemre két ”problémás” beteg mellé kerültem, egy altatástól átmenetileg zavarodott hölgy mellé, és egy alkohol elvonástól izgága, folyton nyögő, ordibáló, káromkodó, nővéreket szidó férfi mellé. Itt aludni sem lehetett igazán, ha csend lett, máris elnyomott az álom. A bódult hölgy nem kiabált soha, csak a fogai között sziszegte: „Megdöglessz! Öreg vagy ugye?” .  Folyton nézett, és bűzlött. Dolgozott a kezével a paplan alatt, széklettel kente be az ágyat, és a belőle kilógó számtalannak tűnő vezetéket. Egy este olyan kegyetlenül bekente a madzagokat, hogy a szegény éjszakás nővér egy teljes órán át azt mosta, takarította. Ígérgette neki, hogy leköti a kezét, de nem tette meg. Furcsánk tűnt nekem a család, egy nap azt mondja a lánya: „Ne törődj anyu azzal, hogy mit mondanak ezek (nővérek felé mutatott), ezek mind farizeusok”. Hát, gondoltam magamban, itt nem csak a mamával van gond.  Szegény, ha kitisztul, az átmeneti zavartságból, és valaki netán elmondja neki, miket csinált, biztosan elsüllyed a szégyentől, de nem hiszem, hogy valaki ilyet tenne. Egy este, adtak egy pohár vörösbor az alkoholistának, úgy sejtettem, hogy a lánya hozta be, mindegy ki, de jól tette. Csend lett és végre alhattunk egy kicsit.
Ha a normál kórterembe kikerültünk, négy nap intenzív után, örülhettünk, mert minden reményünk meglehetett egy problémamentes lábadozásra, és ez fel is dobta a hangulatunkat, volt kedvünk beszélgetni, viccelődni. Mindannyian elmondtunk - a bemutatkozáson kívül - magunkról annyit, amennyit illendőnek éreztünk. Természetesen a legtöbbet a betegségeinkről beszéltünk, a hely „szelleme” igencsak hatott ránk.
Folyton olvasó asszony, magas, még csinos, szőke, dús hajú, szellemileg frissen, korához képest jól tartotta még magát. Bypass műtéten esett át. Anyakönyvvezetőként dolgozott vagy harminc évig. Nagyon szerette a munkáját, amikor ezekről az évekről mesélt, egészen kivirult. A fiát egyedül nevelte fel, nem mesélt az első házasságáról, az unokái is felnőttek már.  Most élettársi kapcsolatban élt egy öreg pincérrel, aki a baráti társaságához tartozott, szép csendesen, öregesen, el éltek egymás mellett. Kapcsolatuknak anyagai okai is voltak, nyíltan megmondta, drága Pesten az élet manapság, és kevés a nyugdíj, mármint az élettársáé, de az ő kényelmes szép nagy lakásában laktak, a város csendesebb részén. A sajátját bérbe adta. A napjaik egyformán teltek, az asszony bevásárolt, az öreg pincér főzött, majd mindenki bevonult a maga szobájába, az öreg pincér csak meccset nézett, és híradót este, az asszony folyton olvasott. A betegsége sok mindenben akadályozta, régen sokat kirándultak, nagy tervei nem voltak már, de a felgyógyulása után ismét természetjáró akart lenni.  Érdekes foglalkozása kíváncsivá tett, és meg is kérdeztem tőle, hogy előfordult e furcsa, vagy különös eset, a pályafutása alatt.
- Előfordult bizony, több is – felelte nevetve, az egyik teljesen kiborított. Ha jól emlékszem délután ötkor lett volna az esküvő, minden készen állt, mi is, és az a sok ismerős is, akik megtisztelték jelenlétükkel az ifjú párt, mind ott toporgott az előtérben. Már negyed hat volt, és nem jött a pár, se a násznép. Akkoriban nem volt még mobiltelefon, vonalas sem mindenkinek, én az irodában a telefon mellett strázsáltam, idegesen vártam a hívást. Néhány percen belül meg is csörrent. Az esküvő elmaradt, a vőlegény balesetet szenvedett, és kórházba szállították. Pest melletti faluból jöttek, a tanújával, és a szüleivel, a lányos házhoz, amikor kihajtott eléjük egy traktor, a földútról. Az ütközést elkerülték, de a szántóföldön kötöttek ki. A vőlegény agyrázkódást és lábtörést szenvedett, természetesen a többiek is megsérültek. Az esküvőt néhány hónappal elhalasztották. Mi csak hazamentünk, de azzal a sok étellel mi lett, ami a vendégeket várta, azt nem tudom.
Egy valami tűnt csak számomra furcsának, senki nem látogatta, az öreg pincér sem.
A műtétre váró hölgy, éppen annyi időre volt a nyolcvanhoz, mint amennyivel elhagyta a hetvenet, nálunk vagy hét évvel idősebb. Ő sem volt alacsony termetű, csípőben telt, de nem keltette kövér ember benyomását. Szellemileg, és testileg is jól tartotta magát.  Ízes beszéddel, és jó humorral áldotta meg a teremtő. A munkáséveit teherfuvarozással töltötte, egy kis furgonnal szállított, többnyire Budapest egész területén. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Fiatalon özvegyült meg, de nem ment vissza a nyírségi kis faluba, ahol a szülei és minden rokona élt, maradt itt, és fölnevelte az egyetlen fiát becsülettel, aki most minden este bejött az anyjához, a feleségével együtt. Naponta többen is látogatták, sok ismerős, és rokon jött hozzá.  A legkedvesebb látogatója, délutánonként jött, lyányomnak hívta, a magas, rendkívül csinos hölgyet, a fia első feleségét, aki a lányuk halála után elvált a fiától, de a Mamától nem. Mama, mert így hívta a lyány, talán a fiatalon elhunyt unokáját látta benne. Én egy kicsit csodáltam ezt a különös kapcsolatot, volt benne valami megkapó szomorúság. Otthon a mama főzött még az egész családra, - fia a feleségével egy fuvarozási vállalkozást vezetett - ők délben mentek ebédelni hozzá, a lyány munka után, öt óra körül. A lyány egyedül élt, szülei meghaltak, negyvenöt évesen nem keresett új társat magának.
Egy délután megmosta, levágta és becsavarta a volt anyósa haját, mert folyton azt hajtogatta, hogy ilyen rendetlen fejjel nem mehet a műtétre.
- És ha meghalok netán, hogy álljak az Úristen elé ilyen fejjel? – mondta nevetve.
- Igaz, nem hallhatok meg addig, míg férjhez nem adlak, nagy lakodalmat csapunk az biztos!
Hiába mondtuk neki, hogy elrontják a szép frizurát, először a betadines fürdővel, a fertőtlenítővel tetőtől talpig le kell fürödni hajnalban, a műtét előtt. Kap a beteg egy zöld lepedőt, párnát és takarót, de többet nem állhat fel az ágyból, a pisilést megoldja a nővér. A műtét sem használ a frizurának, a folytonos izzadás, fekvés sem. Mikor elmondta, hogy mennyi mindent javítanak meg az öreg elhasznált szívén, ledöbbentünk. Bypass műtét, pacemaker beültetés, és billentyű csere. Nekem az utóbbi is elég volt, nehezen hittem, hogy ennyit kibír hetvenöt évesen az ember. Nem tudtam meg, hogy kibírta e, mert bizony nem jött le két nap után, a fenti intenzívről, a fiával beszéltünk, csak egy hajszálnyi reménye volt akkor az éltre. Remélem túlélte, volt esélye rá, kora ellenére is, még nagy élni akarás munkált benne, rengeteg energia szorult belé.
Már csak ketten maradtunk, de nem sokáig, még ebéd előtt új szobatársat kaptunk. Sok táskával jött, a mentősök hozták. Alacsony barna asszony, sápadtan a fáradtságtól, lassan, tétován pakolt. Csendes természetű lehetett, csak akkor szólalt meg, amikor a nevét kérdeztük. Az egész asszonyon látszott valami elkeseredettség, ami itt nem ritka. Nálunk vagy tíz évvel fiatalabb volt, de ha ránézett az ember, egy meggyötört öregasszonyt látott. Két nap múlva csak ketten maradtunk, a folyton olvasó hölgyet elvitték a rehabilitációra, amit én is nagyon vártam már. Ketten maradtunk Marikával, mert így hívták a szomorú fiatalasszonyt. Kettesben már megoldódott a nyelve, szinte látszott rajta a megkönnyebbülés. Legjobban a hálapénz hiánya keserítette el, mert arra nem jut a rokkant nyugdíjból - mondogatta keserűen. Szomorú életét, egy délután mesélte el, meg-megszakítva.
-  Öt évesen fogadtak örökbe az idős szüleim, szerencsésnek éreztem magam, boldog, szép gyerekkort adtak nekem. Apámat nagyon szerettem, de mire betöltöttem a tizennyolcat, hirtelen meghalt. Anyám nem tudta feldolgozni a halálát, alkoholba menekült, néhány év alatt, a kis családi ház az ebek harmincadjára jutott. Ez alatt én itt Pesten dolgoztam nővérként. Anyámat az alkohol elvitte, nekem nem hagyott mást csak adósságot. Gyorsan, és meggondolatlanul férjhez mentem, mert olyan egyedül éreztem magam ebben a világban. Megszületett a lányom, mire betöltötte a kettőt, mi elváltunk. Egyik albérletből a másikba vándoroltunk, mire Ózdon, ahol a detoxikálóban, mint nővér dolgoztam, kiutalt a város egy kis szobakonyhás lakást. A lányom már betöltötte a tizenkettőt, amikor újra férjhez mentem, de most szerelemből. Ekkor kezdődött az én nehéz életem igazán, kezdetben szépen indult a házasság, de kezdődtek a kimaradozások, majd a munkahelyéről is kirúgták. A nagylányom, haragudott rám, jogosan, mert a nyugodt életünket tönkretettem, elköltözött az apai nagyanyjához. Megszületett a második kislányom, és a szerelem, ahogy jött úgy el is ment. Anyósom próbált segíteni, de a fia maradt olyan, amilyen volt, lump. Az embert az ág is húzza, megszületett a fiam is, ott álltam két pici gyerekkel és egy részeges férjjel. Amikor kezet emelt rám, elszakadt a cérna. Elzavartam a lakásból. A nagylányom hazajött, segített, ő is nővérként dolgozott, nem bocsátotta meg a meggondolatlan lépéseimet. Mára már a lányom is férjhez ment, és most született meg a kis unokám. A két kisebb most érettségizik le. Remélem sikerül a műtét, mert szeretném látni, ahogy az unokám felcseperedik, és a két kisebbnek is szüksége van még rám, bár nagyon talpraesettek.
Nem tudtam megszólalni a története után. Remélem sikerült a műtétje, és legalább nagymamaként boldog élete lesz, mert nem lehet, hogy valakinek az egész életében csak a rossz jut.
A karácsonyt már én is a rehabilitáción értem meg, de az már egy új történet.

Kedvenceim