Maria Kreyn képe
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy János bogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből
Ez vagyok én.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy János bogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből
Ez vagyok én.
Részlet Mécs László Alázat című verséből.
Kórtermünk ajtaját a nővérek már hajnalban kitárták, és mivel
mi a folyosó csendesebb végében lábadoztunk, nem is csuktuk be azt estig, akkor
is csak könnyedén behajtottuk. Az
osztályon beindult a reggeli nagyüzem, ételes kocsikkal zörögtek, a takarítónők
hangoskodtak, betegeket vettek fel, bocsátottak útjukra. A liftek ugyan messzebb, az épület közepén
jártak le és fel, de a nyitódó ajtók koppanása ide is elhallatszott. A mi
szobánkban csak hárman maradtunk, egy nagyon idős nénit, aki csak pár napja
jött, elvitték a hozzátartozói egy másik kórházba, a mellette lévő ágyból
szintén hazaszabadult egy idős hölgy. Már várta, három hete nyomta itt a
szívsebészeten az ágyat. Maradtunk hárman, a mellettem fekvő, folyton olvasó
asszony, aki egykorú lehetett velem. Ágyunkkal szemben, a szoba legidősebb,
műtétre váró betege feküdt. Két ágy üresen, - ami itt ritkaság számba megy - és
tisztán várta lakóját, Nem hittük, hogy elfoglalják, közeledett a karácsony.
Mi ketten már a szerencsésekhez tartoztunk, túléltük a
nyitott szívműtétet, igaz, manapság majd mindenki túléli, aki tervezett
betegként vár vagy fél évet a műtétre, és nem a mentő hozza ide, szirénázva, az
utolsó pillanat előtt. Mi, akik már a Mária kötényében voltunk, lábadoztunk,
szegény műtétre váró még idegeskedett, mert itt nem lehetett tudni a műtét
pontos napját, ha sürgősséggel hoztak be egy beteg az utcáról, borult a heti
műtéti terv.
Ismerkedtünk, mint a
kórházi betegek általában, vágytunk is a beszélgetésre, az intenzíven eltöltött
négy napi némaság után. Két napot, fent
tölt el a frissen műtött beteg, a nyolcadikon, ahol egy nővér őrzi éjjel nappal.
Itt még megszólalni való ereje, és kedve sincs. Ha a dolgok az elvárt rendben
haladnak, leviszik az embert, egy emelettel lejjebbi intenzív szobába, ahol már
nincs egyedül. Pechemre két ”problémás” beteg mellé kerültem, egy altatástól
átmenetileg zavarodott hölgy mellé, és egy alkohol elvonástól izgága, folyton
nyögő, ordibáló, káromkodó, nővéreket szidó férfi mellé. Itt aludni sem
lehetett igazán, ha csend lett, máris elnyomott az álom. A bódult hölgy nem
kiabált soha, csak a fogai között sziszegte: „Megdöglessz! Öreg vagy ugye?” . Folyton nézett, és bűzlött. Dolgozott a
kezével a paplan alatt, széklettel kente be az ágyat, és a belőle kilógó
számtalannak tűnő vezetéket. Egy este olyan kegyetlenül bekente a madzagokat,
hogy a szegény éjszakás nővér egy teljes órán át azt mosta, takarította.
Ígérgette neki, hogy leköti a kezét, de nem tette meg. Furcsánk tűnt nekem a
család, egy nap azt mondja a lánya: „Ne törődj anyu azzal, hogy mit mondanak
ezek (nővérek felé mutatott), ezek mind farizeusok”. Hát, gondoltam magamban,
itt nem csak a mamával van gond.
Szegény, ha kitisztul, az átmeneti zavartságból, és valaki netán
elmondja neki, miket csinált, biztosan elsüllyed a szégyentől, de nem hiszem,
hogy valaki ilyet tenne. Egy este, adtak egy pohár vörösbor az alkoholistának,
úgy sejtettem, hogy a lánya hozta be, mindegy ki, de jól tette. Csend lett és
végre alhattunk egy kicsit.
Ha a normál kórterembe kikerültünk, négy nap intenzív után,
örülhettünk, mert minden reményünk meglehetett egy problémamentes lábadozásra,
és ez fel is dobta a hangulatunkat, volt kedvünk beszélgetni, viccelődni.
Mindannyian elmondtunk - a bemutatkozáson kívül - magunkról annyit, amennyit
illendőnek éreztünk. Természetesen a legtöbbet a betegségeinkről beszéltünk, a
hely „szelleme” igencsak hatott ránk.
Folyton olvasó asszony, magas, még csinos, szőke, dús hajú,
szellemileg frissen, korához képest jól tartotta még magát. Bypass műtéten
esett át. Anyakönyvvezetőként dolgozott vagy harminc évig. Nagyon szerette a
munkáját, amikor ezekről az évekről mesélt, egészen kivirult. A fiát egyedül
nevelte fel, nem mesélt az első házasságáról, az unokái is felnőttek már. Most élettársi kapcsolatban élt egy öreg
pincérrel, aki a baráti társaságához tartozott, szép csendesen, öregesen, el
éltek egymás mellett. Kapcsolatuknak anyagai okai is voltak, nyíltan megmondta,
drága Pesten az élet manapság, és kevés a nyugdíj, mármint az élettársáé, de az
ő kényelmes szép nagy lakásában laktak, a város csendesebb részén. A sajátját
bérbe adta. A napjaik egyformán teltek, az asszony bevásárolt, az öreg pincér
főzött, majd mindenki bevonult a maga szobájába, az öreg pincér csak meccset
nézett, és híradót este, az asszony folyton olvasott. A betegsége sok mindenben
akadályozta, régen sokat kirándultak, nagy tervei nem voltak már, de a
felgyógyulása után ismét természetjáró akart lenni. Érdekes foglalkozása kíváncsivá tett, és meg
is kérdeztem tőle, hogy előfordult e furcsa, vagy különös eset, a pályafutása
alatt.
- Előfordult bizony, több is – felelte nevetve, az egyik
teljesen kiborított. Ha jól emlékszem délután ötkor lett volna az esküvő,
minden készen állt, mi is, és az a sok ismerős is, akik megtisztelték
jelenlétükkel az ifjú párt, mind ott toporgott az előtérben. Már negyed hat
volt, és nem jött a pár, se a násznép. Akkoriban nem volt még mobiltelefon,
vonalas sem mindenkinek, én az irodában a telefon mellett strázsáltam, idegesen
vártam a hívást. Néhány percen belül meg is csörrent. Az esküvő elmaradt, a
vőlegény balesetet szenvedett, és kórházba szállították. Pest melletti faluból
jöttek, a tanújával, és a szüleivel, a lányos házhoz, amikor kihajtott eléjük
egy traktor, a földútról. Az ütközést elkerülték, de a szántóföldön kötöttek
ki. A vőlegény agyrázkódást és lábtörést szenvedett, természetesen a többiek is
megsérültek. Az esküvőt néhány hónappal elhalasztották. Mi csak hazamentünk, de
azzal a sok étellel mi lett, ami a vendégeket várta, azt nem tudom.
Egy valami tűnt csak számomra furcsának, senki nem látogatta,
az öreg pincér sem.
A
műtétre váró hölgy, éppen annyi időre volt a nyolcvanhoz, mint amennyivel
elhagyta a hetvenet, nálunk vagy hét évvel idősebb. Ő sem volt alacsony
termetű, csípőben telt, de nem keltette kövér ember benyomását. Szellemileg, és
testileg is jól tartotta magát. Ízes
beszéddel, és jó humorral áldotta meg a teremtő. A munkáséveit
teherfuvarozással töltötte, egy kis furgonnal szállított, többnyire Budapest
egész területén. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Fiatalon özvegyült meg,
de nem ment vissza a nyírségi kis faluba, ahol a szülei és minden rokona élt,
maradt itt, és fölnevelte az egyetlen fiát becsülettel, aki most minden este
bejött az anyjához, a feleségével együtt. Naponta többen is látogatták, sok
ismerős, és rokon jött hozzá. A
legkedvesebb látogatója, délutánonként jött, lyányomnak hívta, a magas,
rendkívül csinos hölgyet, a fia első feleségét, aki a lányuk halála után elvált
a fiától, de a Mamától nem. Mama, mert így hívta a lyány, talán a fiatalon
elhunyt unokáját látta benne. Én egy kicsit csodáltam ezt a különös
kapcsolatot, volt benne valami megkapó szomorúság. Otthon a mama főzött még az
egész családra, - fia a feleségével egy fuvarozási vállalkozást vezetett - ők
délben mentek ebédelni hozzá, a lyány munka után, öt óra körül. A lyány egyedül
élt, szülei meghaltak, negyvenöt évesen
nem keresett új társat magának.
Egy délután megmosta, levágta és becsavarta a volt anyósa
haját, mert folyton azt hajtogatta, hogy ilyen rendetlen fejjel nem mehet a
műtétre.
- És ha meghalok netán, hogy álljak az Úristen elé ilyen
fejjel? – mondta nevetve.
- Igaz, nem hallhatok meg addig, míg férjhez nem adlak, nagy
lakodalmat csapunk az biztos!
Hiába mondtuk neki, hogy elrontják a szép frizurát, először a
betadines fürdővel, a fertőtlenítővel tetőtől talpig le kell fürödni hajnalban,
a műtét előtt. Kap a beteg egy zöld lepedőt, párnát és takarót, de többet nem
állhat fel az ágyból, a pisilést megoldja a nővér. A műtét sem használ a
frizurának, a folytonos izzadás, fekvés sem. Mikor elmondta, hogy mennyi
mindent javítanak meg az öreg elhasznált szívén, ledöbbentünk. Bypass műtét,
pacemaker beültetés, és billentyű csere. Nekem az utóbbi is elég volt, nehezen
hittem, hogy ennyit kibír hetvenöt évesen az ember. Nem tudtam meg, hogy
kibírta e, mert bizony nem jött le két nap után, a fenti intenzívről, a fiával
beszéltünk, csak egy hajszálnyi reménye volt akkor az éltre. Remélem túlélte,
volt esélye rá, kora ellenére is, még nagy élni akarás munkált benne, rengeteg
energia szorult belé.
Már csak ketten maradtunk, de nem sokáig, még ebéd előtt új
szobatársat kaptunk. Sok táskával jött, a mentősök hozták. Alacsony barna
asszony, sápadtan a fáradtságtól, lassan, tétován pakolt. Csendes természetű
lehetett, csak akkor szólalt meg, amikor a nevét kérdeztük. Az egész asszonyon
látszott valami elkeseredettség, ami itt nem ritka. Nálunk vagy tíz évvel
fiatalabb volt, de ha ránézett az ember, egy meggyötört öregasszonyt látott.
Két nap múlva csak ketten maradtunk, a folyton olvasó hölgyet elvitték a
rehabilitációra, amit én is nagyon vártam már. Ketten maradtunk Marikával, mert
így hívták a szomorú fiatalasszonyt. Kettesben már megoldódott a nyelve, szinte
látszott rajta a megkönnyebbülés. Legjobban a hálapénz hiánya keserítette el,
mert arra nem jut a rokkant nyugdíjból - mondogatta keserűen. Szomorú életét,
egy délután mesélte el, meg-megszakítva.
- Öt évesen fogadtak
örökbe az idős szüleim, szerencsésnek éreztem magam, boldog, szép gyerekkort
adtak nekem. Apámat nagyon szerettem, de mire betöltöttem a tizennyolcat,
hirtelen meghalt. Anyám nem tudta feldolgozni a halálát, alkoholba menekült,
néhány év alatt, a kis családi ház az ebek harmincadjára jutott. Ez alatt én
itt Pesten dolgoztam nővérként. Anyámat az alkohol elvitte, nekem nem hagyott
mást csak adósságot. Gyorsan, és meggondolatlanul férjhez mentem, mert olyan
egyedül éreztem magam ebben a világban. Megszületett a lányom, mire betöltötte
a kettőt, mi elváltunk. Egyik albérletből a másikba vándoroltunk, mire Ózdon,
ahol a detoxikálóban, mint nővér dolgoztam, kiutalt a város egy kis
szobakonyhás lakást. A lányom már betöltötte a tizenkettőt, amikor újra férjhez
mentem, de most szerelemből. Ekkor kezdődött az én nehéz életem igazán,
kezdetben szépen indult a házasság, de kezdődtek a kimaradozások, majd a
munkahelyéről is kirúgták. A nagylányom, haragudott rám, jogosan, mert a
nyugodt életünket tönkretettem, elköltözött az apai nagyanyjához. Megszületett
a második kislányom, és a szerelem, ahogy jött úgy el is ment. Anyósom próbált
segíteni, de a fia maradt olyan, amilyen volt, lump. Az embert az ág is húzza,
megszületett a fiam is, ott álltam két pici gyerekkel és egy részeges férjjel.
Amikor kezet emelt rám, elszakadt a cérna. Elzavartam a lakásból. A nagylányom
hazajött, segített, ő is nővérként dolgozott, nem bocsátotta meg a
meggondolatlan lépéseimet. Mára már a lányom is férjhez ment, és most született
meg a kis unokám. A két kisebb most érettségizik le. Remélem sikerül a műtét,
mert szeretném látni, ahogy az unokám felcseperedik, és a két kisebbnek is
szüksége van még rám, bár nagyon talpraesettek.
Nem tudtam megszólalni a története után. Remélem sikerült a
műtétje, és legalább nagymamaként boldog élete lesz, mert nem lehet, hogy
valakinek az egész életében csak a rossz jut.
A karácsonyt már én is a rehabilitáción értem meg, de az már
egy új történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése