KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. április 25., hétfő

New York-i klímacsúcs megállapodás margójára




A megállapodás most nem fulladt kudarcba, mert a legnagyobb szennyezők, Kína, India és Oroszország is aláírták, de vajon be is tartják az abban foglaltakat. Az emberiség nem fogja meghazudtolni önmagát, önző egyéni érdekeit fogja előtérbe helyezni, mit sem törődve a jövő nemzedékeivel. Az ember már csak ilyen, nem mintha nem látná a bajt, aminek már csak lassítása a megegyezés, megállításával már elkéstünk. A dolgok folynak a maguk vájta medrében, nincs gát, ami ezt megállíthatja.
Az ember telhetetlen, s mindig és minden időkben megmutatja, hogy övé ez a világ. Olvastam, vagy talán hallottam, egy történetet az ősemberről, akik kezdetben boldogok voltak, ha sikerült elejteniük egy mamutot, majd ügyesedtek, jobb fegyvereket készítettek, és elejtettek egyszerre két mamutot, de az ember az egyetlen állatfaj, amelyik képes a rugalmas együttműködésre nagy számban, behajtották az egész csordát a szurdokba és lemészárolták őket. Tehát az ősember óta nem változtunk, a mai nagy haszon reményében, képesek vagyunk vakon cselekedni, és a jövővel nem törődni, majd csak lesz valahogy elven.
Mi vagyunk a Föld urai, a legintelligensebb lény, hogy lehet az, hogy elpusztítjuk az egyetlen helyet, ahol létezhetünk?  Az ok bennünk rejlik. A fejlődés, a folytonos változás, képessé tett bennünket olyan technikai tudás elérésére, mellyel az erkölcsi intelligenciánk nem volt képes lépést tartani. Az ember természete nem változott az őskor óta. A fenntartható fejlődés elérése csak egy hiú ábránd a számunkra. Az ember nem fogja túlélni a fejlődését. A +miértjeink”, melynek köszönhetjük a mai fejlettnek hitt világunkat, a pusztulás felé visznek bennünket.  Az ember agya nem képes a hosszú távú gondolkodásra. A gyors döntésekre, és a rövid távú gondolkodásra fejlődött ki, de a ma élők többsége már látja a szomorú jövőnket, ami a pusztuláshoz vezető út lesz, még nem mielőttünk van közvetlenül ez az út, de az unokáink, már azon fognak járni.
Sorsuk nem fog eltérni az elődeik sorsától, háború, háborút fog érni, a vízért, az élhető területekért, a vallásaikért. Az ember ebben sem változik. A hajdani őseink teóriái, hogy egy hímnemű isten teremtett bennünket, – mennyire jellemző ez is ránk, a férfiuralom, mert ők az erősebbek - és ítélkezni fog felettünk, a cselekedeteink felett, ha nem tesszük ezt, ha nem harcolunk ezért, vagy azért. Gyűlölet keltés, kirekesztés a más vallásúak, a más bőrszínűek ellen, ez volt régen, de van ma is, és ez lesz a jövő is.
Mára már az emberiség, az orvostudomány fejlettségének dacára, betegesebb, mint hajdanán, ma nem a pestis pusztít, hanem a jólét betegségei a gazdagabb országokban, a szegényebbekben, a vízhiány a sivatagosodás átkai. Nem csak a testünk, az immunrendszerünk satnyul, de baj van az erkölcsi tartással is. A római birodalmat is a demokráciájuk degenerációja pusztította el. Ma már látható ez az európai államokban is. Az UNIÓ egyre nehezebben jut el a közös döntésekig.  Ezért fulladt kudarcba a klímacsúcs, bár ezek a csúcsok, már csak olyanok, mint eső után a köpönyeg.

2016. április 16., szombat

Visszatérők (befejező rész)



Ort hiányát Zana szenvedte meg a legjobban, most, hogy elment, hiányzott neki, már bánta, hogy annyira elvarázsolta az új élete, és nem figyelt rá. Visszatérőket elfoglalta a sok tennivaló, az volt a véleményük, hogy úgyis visszatér majd, lélekben megnyugodva.

Ortot hazaérkezéskor szomorú kép várta, mindössze néhány nő, és egyetlen férfi köszöntötte, a többiek hamvai a barlangok mélyére rejtett kőkorsókban pihentek. A fiú nem kérdezett semmit, tudta, hogy ez a keserű helyzet fogja várni, ha hazaér. Élelem alig volt, hús egyáltalán nem, csak némi szárított hal, és kevés gyümölcs. A nők felén látszott, hogy nem egészen egészségesek, a bőrük színe szürkéssé vált, és fáradékonyak voltak, a nap nagy részét a barlangokban töltötték, és aludtak. Ort elment vadászni az egyetlen élő férfivel, hogy legalább némi hús kerüljön a táljaikba. Egy vaddisznóval jöttek vissza, ennek örömére, este nagy tábortüzet raktak, és boldogan ülték körbe, mint a régi szép időkben, mindenki boldog volt és vidám.

A visszatérők kolóniájában nagy volt a sürgés forgás, építkeztek, pakoltak, rendezkedtek, új területeket tettek alkalmassá a házaik építéséhez. Kis üzemeket létesítettek, a ruha készítéshez, eszközök gyártásához, megindult a hasznosítható nyersanyagok feltárása, kitermelése. Már senki sem törődött a földiekkel, úgy ítélték meg, hogy hiábavaló időpazarlás, a betegség nem sokára elpusztítja őket, akik pedig életben maradnak, azok úgyis csatlakoznak hozzájuk. Úgy gondolták, Ort is visszatér a kolóniába néhány év múlva.

Zana már nem volt az a minden újra kíváncsi gyereklány, akit elkápráztatott az új világ, idegennek érezte magát benne, itt mindig csak a „földi lány” marad, aki soha nem lesz olyan okos és értékes, mint a visszatérők fiataljai. Nagyon hiányzott Ort. Elhatározta, hogy ő is visszatér a földiekhez. Egy nap, mikor a kolónia vezetőjét végre otthon találta, elé állt, és könnyek között megköszönt mindent, a sok jót, a tanítást, - de mennem kell, nem maradhatok tovább – mondta, és elindult haza a dombokon át.

Zana megállt a barlangok előtt, ijedten nézett körül, senki nem üdvözölte. Leült a földre és sírva fakadt. Csak ült magába roskadva, órákon át, nem mert bemenni egyik barlangba sem, félt a látványtól, meggyőződése volt, hogy egyedül maradt, nem él már senki a földiek közül, még Ort sem. Ekkor hallotta meg a hangját, amint a nevét kiáltozza.

- Zana! Zana! De boldog vagyok, hogy végre hazataláltál!

Este tábortüzet raktak, mint a régi szép időkben, húst sütöttek, és a tűz mellé telepedtek. Ort sírva mesélte el, hogy mi várta hazaérkezésekor, mindenkit ápolnia kellett, és sorra eltemette azt a néhány életben maradt embert, aki még üdvözölte jöttekor.

Már hosszú ideje egyedül vagyok,- kezdte Ort – nem mentem vissza, sem innen el, vártalak. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Te ide tartozol, éreztem, ha vége lesz számodra az új dolgok varázsának, tisztábban fogsz látni, jobban megismered önmagad, és rájössz, hogy az idegenek új világa, csak az övék, soha nem lesz a tiéd, mert közöttünk van a múlt idő áthatolhatatlan fala. Csak ketten maradtunk, és lehet, hogy csak idő kérdése, és mi is megbetegszünk, de addig úgy élünk, mint ahogy a mára halott családunk élt, ahogy az őseink, boldogan, egyszerűen. Mi, az utolsó földi emberek, éljük méltón a ránk szabott időnket, nem megalázottan, akiket mutogatnak, mint a kalitkába zárt ritka madarat. Elmegyünk innen, új otthont keresünk, ahol békesség honol, és nem zavarnak többé az idegenek. A mi időnk lejárt, az övék lesz ez a gyönyörű Föld, és mindenfelé az ő házaikat, különös épületeiket, hangos gépeiket láthatjuk majd, ha életben maradunk. Vége lesz a békés világnak, mert ők nem nyugszanak, míg ki nem fordítják sarkaiból ezt a csodálatos planétát, az istenek ajándékát – fejezte be szomorú monológját a fiú.

Néhány hónap múlva a visszatérők egy csoportja meglátogatta a földieket, de nem találtak senkit. Kihalt volt minden, és látszott, hogy régóta nem járt itt már senki. Bármerre mentek munkájuk során, figyelték, hátha Ort és Zana nyomaira bukkannak, de nem látták őket soha többé. A kolónia vezetője jelentette Wolfi anyabolygójuk vezetőinek, hogy a maradék földi ember is elpusztult, mindenki vérrákban szenvedett ki. Elrendelték újra az egész Föld radioaktivitás és káros sugárzás ellenőrzését.

Duy Huynh képe

Kedvenceim