Csak vendég vagyok ebben fénytől ragyogó világban. Röpke időre itt ragadtam. Nem hoztam ajándékot, csak magamat, az életem, s benne jó és rossz sorsomat. Ha kilépek sötét kapuján, a holtak birodalmába, nem viszek semmit magammal. Itt marad minden értékem, a szeretet, a boldogság, teremtett értékeim, a kezem munkája, a gyermekeim ölelése, unokáim kacaja. Csak remélni tudom, hogy hagyok nyomot, egy távoli emléket magam mögött.
Amikor gyermekek voltunk domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától el nem fáradt soha, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári eső után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk. Elsuhantak a vakációs nyarak. Életünk dolgai, szereplői, helyszínei folyton-folyton változtak. Elhagytuk gyermekruháink, biz a szilaj ifjúság is messze jár, a megfontolt tevékeny felnőtt világ is rég mögöttünk már, bizony elhagytuk életünk delét is. Ki tudja mi vár?
Kik oly fontosak voltak számunkra, sorra elmaradnak. Csak a múlt, a távolság ködébe veszett emlékek élnek élénken emlékezetünkben, és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, minden velünk maradt.
Ez a történet még a hatvanas évek derekán esett meg velem. Akkoriban, mint fiatal lány pincérnőként dolgoztam egy kisváros legöregebb kávéházában, a falunktól tíz kilométerre. Régen igen kevés vonat járt, a vasútállomás is messze volt, buszjárat vidékre még nem létezett. Így hát, ha dolgozni akartam, kénytelen voltam biciklizni. Nappal ez semmi gondot nem okozott, hiszen fiatal voltam, az országúton kevés autó járt, kamion meg alig. A környező falvakból az emberek kerékpárral jártak dolgozni a városba. Egyébként is nagy divat volt, és divat ma is, errefelé a kerékpár. A gyárakhoz hatalmas biciklitárolókat építettek, mert a város kertváros lévén nagyon nagy területen feküdt, és akkoriban egyetlen busz járt benne, ami végigment a gyáraktól az állomásig, ez is megvolt vagy hat kilométer.
Hát én is biciklivel tettem azt a tizenkét kilométert, ami a házunktól a cukrászdáig tartott, amely nagy forgalmú volt, és a munkaidő végére, alig éreztem a lábam. Abban az időben, nem érték egymást a kocsmák, büfék, cukrászdák, mint manapság. Itt a fagyira várók sora, akkortájt, nyaranta az utcán kígyózott. .A délutános műszak délután kettőtől este tizenegyig tartott, de mire elszámoltunk, elütötte az éjfélt is az óra. Akkoriban jött divatba az orkánkabát, egy barna műanyag, nem volt más, csak egy egyszerű esőkabát, ami, egy nagyobb esőben jól át is ázott. Ezt hordta boldog boldogtalan, ha esősre, szelesre fordult az idő. A hűvös éjszakában védett egy kicsit a széltől is a bicajon. A munka végeztével felpattantam a kerékpárra és indulás ki az országútra. Ha szerencsém volt találkoztam valamelyik falum bélivel, aki szintén hazafelé tartott, de ilyen késői órán, a gyáriak már rég hazaértek. Egy fiatal zenésszel néha találkoztam, de ő többnyire még később tekert hazafelé. A második falu volt a miénk, a közben lévő falu mellett csak elhaladt az országút, itt álltak a határőrök és mindenkit megállítva leellenőriztek, mert a határövezetben álló falvakba, csak engedéllyel lehetett bejutni. Az ilyen határsávi engedélyt mindig magunkkal kellett hordani, mert különben a katonai őrsön kötöttünk ki.
Fekete, holdtalan éjszaka volt aznap, amint elhagytam a várost, úgy éreztem, hogy egy sötét zsákban tekerek. A szememet meresztettem arra a kis fényre, amit a biciklilámpám adott, épp csak annyira volt elegendő, hogy le ne menjek az útról. Mint mindig, fújt a szembe szél. A biciklim halk surrogása mellett ütemes csattogást hallottam, és olybá tűnt, mintha valaki tekerne mögöttem. Reménykedtem, hogy a zenész fiú, és lassítottam, hogy utolérjen. A csattogás is lassult.
Ki a fene lehet?
Miért nem ér utol, ha egyenes a szándéka?
Egyre gyorsabban tekertem, ő is gyorsított. Úgy éreztem kiszakad a mellem a zihálástól, olyan gyorsan hajtottam, és alig vártam, hogy a katonákhoz érjek. Ám a katonák sem jöttek ki mindig ellenőrizni mindenkit, mert ha felismerték az emberfiát, eszük ágában sem volt felállni, szerintem néha jókat is aludtak az erdősávban. Hát most sem köröztek a lámpájukkal, ez megijesztett, és arra gondoltam, hogy most leszállok, és bekiabálok nekik. Azután meggondoltam magam, mert valahogy röstelltem az egész szituációt, és tekertem tovább, ő is. Később már megbántam, arra gondoltam, hogy mindig később gondolkodik az ember, legalább ha ott hátranézek, és ha meglátom az idegent, akkor kiálthattam volna a katonáknak. Ezen egy pillanatra megakadtam, ha idegen, a katonák kijönnek, de lehet, hogy mind a ketten elaludtak, hiszen emberek ők is. Még jobban megszaporáztam, már hangosan ziháltam, és habos volt a hátam az izzadtságtól.
Az első falu szélén nem volt lámpa, de hiába is lett volna, mert én nem mertem hátranézni. Aznap éjjel még határról jövő autók forgalma is nagyon gyér volt, alig egynéhány autó jött szembe, kifelé haladó még kevesebb. Akkorra már a rajtam eluralkodó félsz szélsebes tempót diktált. Egyre gyorsabban, mint az űzött nyúl, repültem hazafelé, és a csattogás is egyre gyorsabb lett. Végre már láttam a mi falunk lámpáit pislákolni a messzeségben, a hátamról a fejemről egyre csak patakzott az izzadság. Még száz méter és a fénybe érek, zakatolta az agyam. És beértem, abbahagytam a tekerést, csak gurultam, és rettegve, de azért már hátra sandítottam. Egy árva lélek sem tekert mögöttem, de a lassuló csattogás még mindig kísért. Ekkor fogtam gyanút, hogy a félelem űzött velem rossz tréfát. Jól meghajtott a gyávaságom. Az orkán kabátom alja, ahogy a nyeregbe ültem ütemesen nekicsapódott a kerékpár vázának a szembe szél miatt. Az örökké mért sebességi rekordjaimat a kabát segítségével alaposan megdöntöttem, soha ilyen gyorsan nem értem még haza szembe szélben.
Útjainkat járjuk, hol napfényben ragyogva, hol göröngyökön bukdácsolva, néha szaladva szép puha fövenyen, árnyas fák között, olykor hegynek fel, nehéz terhet cipelve, körbe tekingetve az ismeretlen tájon, magányos, sokszor sötét éjszakán magunkba roskadva, útjaink soha nem kitaposottak,nekünk járatlan utak, melyen végig megyünk, hisz az életünk az út maga.
Saját utunk kezdetét, mindig egy felharsanó sírás jelzi, hurrá elindultam, kiálltjuk ekkor világgá. A sors kezében vagyunk, és a titkok titka marad, hogy merre visz a lábunk, pontosabban, a jó vagy a rossz sorsunk tovább..
Számtalan útelágazáson, nehéz kaptatókon, néha, könnyű lejtőn haladhatunk, van, hogy szaladhatunk, de visszafelé rajta már nem járhatunk. Ki előbb, ki utóbb, mindannyian elérjük a végső célt, az út végét, bármilyen úton haladtunk..
Útjaink kezdetén reméljük a boldog jövőt, és ujjongunk, hogy még sok út van előttünk, tele vagyunk ifjúi energiával és a szép utak reményével. Napfényes ligeteken át visz az ösvény, és madárdalos reggelekre ébredünk. Hatalmas elánnal, teremtő erővel vágunk neki minden elágazásnak.
Ám ahogy telik az idő, fáradunk, meg-megpihenünk egy csendes tó partján, visszanézünk útjainkra, néha bánkódunk az elkövetett hibák felett, néha elégedetten nyugtázzuk, hogy érdemes volt fáradnunk. Elfogadjuk és beletörődünk a végigjárt utakba , mi mást is tehetnénk, visszafelé nem vezet út, amit elrontottunk, az úgy marad.. Ám tetteinket, hibáinkat, választásainkat nem lehet megmagyarázni egy úttal, sem többel, mert minden tett mögött ott az egész ember az összes útjával, az egész életével.
E sok út között azért mindig van egy-egy napfényes, madárdalos, ahol marad mindnyájunknak egy kis időnk a csendes boldogságra., és ekkor megpihenve, úgy érezzük, hogy érdemes volt elindulni rajta.
Az éjszakai országút izgalmas, veszélyes és titkokkal teli. Fiatal lányként a munkából hazafelé ezen a betoncsíkon kerekeztem éjszakánként, igaz nem mindig magamban, volt, hogy egy zenészfiúval, volt, hogy a barátnőmmel, aki a városszéli gyárban dolgozott.
Ha magamban tekertem nem nagyon nézegettem oldalra a holdfényes éjszakában sem, mert a hajlongó bokrok gonosz boszorkánnyá változtak, a csonka fatörzs vén szatírrá. Egyszer napokig figyeltem egy látszólag elhagyott biciklit, ami az erdősáv elején egy gyenge fának volt támasztva. Az erdősávot elhagyva vad tekerésbe kezdtem, gondolván, ha a lesben álló utánam jön, nehogy utolérjen. Nem voltam olyan gyenge lányka, mert otthon a láncos kútnál edzettem magam a kertlocsolással. Már négy rántással felhúztam a kanna vizet a tizenkét méteres kútból. Egyetlen testvérem sem bírta utánam csinálni. Kigondoltam, ha utolér, mellém engedem és egyetlen jól irányzott rúgással kirúgom a biciklit alóla, nem kérdezem, hogy jó vagy rossz szándékkal jött mellém.
Aznap éjjel ilyen dolgokon nem agyaltam. Ketten bicajoztunk a holdfényes országúton. Ilyenkor fenemód erősnek és bátornak éreztem magam, akár egy férfi.
- Menjünk be a barackosba, nagy a holdfény, szedjünk egy kis barackot, úgy ennék - mondja a barátnőm.
- Menjünk, én is ennék - felelem.
A bicikliket összetámasztottuk a barackos elején és nagy elánnal, hangos nevetgéléssel bementünk a fák közé. Egyik fától a másikig futkostunk és kiáltoztunk egymásnak, ha találtunk barackot. Szinte észrevétlen feltámadt a nyugati szél, vele együtt szép csendben belénk költözött a félelem is. Nem mertük mondani egymásnak, de már egymás mellett bandukoltunk és keresgéltük tovább az alacsonyabb fákat, ágakat, tapogattuk a barackokat, melyik puha. A szél véget vetett a fák között honoló mélységes csendnek. Sustorgott, recsegett, néha kattant valami. A csend és a mozdulatlanság a mi nyugalmunkkal együtt elillant Úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Életre kelt a barackos körülöttünk.
- Eleget ettünk. Menjünk vissza - mondtam.
A barátnőm hangtalanul bólintott. Még álltam a sarat és játszottam a rettenthetetlent, de a szemem hol jobbra, hol balra cikázott. A páni félelem szelleme kitágította a teret, minden felé hatalmas fák hajlongtak, az alattuk álló bokrok leskelődő emberekké változtak. Már láttam is, hogy valaki gyalogol felénk Megtorpantam.
- Láttad?- Kérdeztem fojtott hangon.
- Mit?-
- Ott azt az árnyat, jön felénk. -
- Tényleg áll ott valaki, de nem jön. Áll a fa mögött és leselkedik. -
- A rohadt életbe, most mi csináljunk?-
- Keressünk egy jó erős husángot! -
- Most itt a sötétben? Sose találunk. -
- Most! - felelem.
Lassan visszahátráltunk, és a talajt tapogatva körülöttünk, keresgéltünk, persze nem találtunk. Nem hevertek ott erős husángok a fák alatt, csak apró gallyak.
Megálltunk és csendesen tervet szőttünk. Nehogy már kettőnkkel elbánjon. Te megfogod hátulról én meg ágyékon rúgom, és futás. Te fogd le, mondta a barátnőm, te vagy az erősebb, majd én rúgok. No, jó, megegyeztünk. Komolyan hittük, hogy ha valóban sor kerül a terv végrehajtására, meg is merjük tenni. Bár titkon, ki nem mondva éltem a gyanúperrel, hogy lebénulva és megnémulva remegtünk volna, mint a kocsonya, ha tényleg áll ott valaki, vagy valakik.
Nagyon lassan elindultunk, a szívem a tokomban, a félelem visszafojtotta a lélegzetem. Kövér izzadságcseppek kezdték meg útjukat az arcomon, a fülem mögött, le a nyakamba.
Néztük a leskelődő embert, és kezdett valami furcsa lenni. Egy pillanatra visszatért a józan ítélőképességem, amit már régen elvett a rettegés. Mi a fene, milyen ütemesen hajlong ide oda. Minek? Úgy sem lát többet, mint mi.
- Te Mari, ez egy bokor, amit a szél mozgat. Nézd csak meg jobban! Ember nem mozog így! -
- Igaz, de a terv marad ! -
Már bátrabban, de azért óvatosan a szélső fák mentén haladtunk ki a barackosból. A hajlongó ember eltűnt, helyette egy karcsú kis bokrot cincált a szél. Már láttuk a bicikliket, az országutat. A hasam is elkezdett fájni, hogy a baracktól e, netán a félelemtől azt nem tudtam eldönteni. Az biztos, hogy soha többé nem szálltunk le a biciklikről, de ha barackos mellé értünk, mindig szóba jött a gyávaságunk, és hazáig nevetgéltünk magunkon.
