KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. április 13., péntek

Névnapodon


Legvégül

Ami marad legvégül,
könny áztatta föld,
csend, és felejtés.
Mégis, kezdettől végig
hisszük, minden
percünknek oka van,
vésett lépteink nyomát
nem törölheti az idő.
Nélkülünk más lenne
a gyönyörű egész.

Kardos M. Zsöte verse   Vangelis Rinas festménye

2018. április 4., szerda

DÜH


„ Az emberek csak azt látják, aminek a látására felkészültek „
Ralph Waldo Emerson

Valahol olvastam, hogy a bennünk rejlő, vagy tomboló érzelmek festik meg a körülöttünk létező világot. Mikor változik ragyogó sárgáról komor feketére, csak sejtem, de nem tudom biztosan. Elkeseredett vagyok, magam körül dühöt, haragot látok. Nem ismerem az okokat, melyek borúlátóvá tettek, egy örök optimistának látszó embert.
Talán a korom, az idő, mely megannyi tapasztalattal áldott, vagy büntetett meg. Talán a változó világ, melyet már képtelen vagyok rugalmasan felfogni. Talán az egyre kopó emlékezet, mely folytonosan hasonlításokba viszi bele a napi történésekkel kapcsolatos gondolataimat. Talán csak a szépre emlékezem, az agyam jótékonyan kihullajtja a rosszakat. Talán az információk tömkelege, mely úgy áraszt el mindent, mint a sáskahadak.
Talán mind oka, nem tudom, de meggyőződésem, hogy a világ, hat a benne élőkre, nem térhetünk ki előle, talán csak egy remeteélettel. A mai, úgy érzem pusztuló világ, megváltozott erkölcseivel, megváltozott értékrendjével, számomra idegen szemléletével elveszi tőlem az optimista jövőbe látás becses ajándékát.

2018. március 8., csütörtök

Rendhagyó gondolataim a nőnapon



Családom férfitagjai mind köszöntöttek, mint mindig, ma is, a nőnapon. Nem vagyok harcos feminista, és férfigyűlölő sem. Nem is szeretnék azzá lenni, férjem van, fiam és három fiú unokám. Csak egy egyszerű nagymama vagyok, aki a saját tapasztalataira épít, miközben a világ történéseit figyeli kíváncsi, de inkább aggódó tekintettel, és néha dühösen. Ha körülnézek a környezetemben, örömmel konstatálom, hogy kishazánkban, de nyugodt lélekkel mondhatom, egész Európában, a férfiak a nőre, nem, mint háztartási robotgépre tekintenek. Elfogadják, hogy a nő velük egyenrangú ember, nem fehércseléd, a szó pejoratív értelmében. A házastársak egymás véleményét kikérik, e szerint cselekszenek, a munkát megosztják, így mindketten kiegyensúlyozottabb, pihentebb, jobb kedvű társat kapnak, ez pozitívan hat az egész családra.
Be kell azért vallani, hogy még hazánkban is sok a tennivaló a női jogokért. A törvényeink már biztosítják azokat, egész Európában, de a gyakorlat még nem követi maradéktalanul azt. Nálunk sem valósult meg teljes egészében az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. A törvényhozásban bizony alig látni nőt. Vallom, hogy a világunk jobb és élhetőbb lenne, ha legalább felerészben a nők irányítanák azt.  Ha a történelmünkre visszatekintünk, az bizony nem más, mint a háborúk története.
Magamról nem mondhatom el, hogy hátrányt szenvedtem el a női mivoltom miatt, de a környezetemben, a világban sok millió nő lesz nemi erőszak, családon belüli bántalmazás, munkahelyi diszkrimináció áldozata, és hányan élnek le egy egész életet házicselédként. A világban hány nő lesz még ma is a női körülmetélés elszenvedője, és hány nőt köveznek halálra, számunkra érthetetlen okokból. Indiában a leánygyermekek értéke azonos a felesleges macskakölyökével, az ENSZ jelentése szerint évi kétszázezer leánycsecsemőt ölnek meg, olykor a saját szülei.
Ásne Seierstad norvég újságírónő, aki 2001 után három hónapot töltött Kabulban, könyvében a Kabuli könyvárus-ban hitelesen mutatja be az afgán nők sanyarú életét, a kiszolgáltatottságukat. A férjeik, apáik, uruk és parancsolójuk, az életük felett is rendelkeznek. Az ország, ahol a férfiak a tejhatalmú urak, bizony a nép, törzsi háborúkban és nyomorban él. Malalai Joya 1978-ban született fiatal afgán nőt tartják Afganisztán legbátrabb asszonyának, mert folytonos menekülésben van. Nem tesz mást, csak harcol a nők jogaiért. Híres mondása, mely a pályájával kapcsolatos: "Engem egyszer meg fognak ölni, de a hangomat nem lehet elnémítani, mivel az én hangom minden afgán nő hangja is. Le tudják tépni a virágot, de a tavaszt akkor sem tudják megállítani. "
Virgina Wolf múlt századi angol írónő, feminista, írta a Három adomány című esszéjében, melyben bírálta a nők elnyomását, hogy a háborúk is mind a férfiak által irányított, hatalomvágy által fűtött rendszerrel okolhatók.
Azt mondják, azért van külön nőnap, mert a többi 364 nap úgyis a férfiaké. Ez ugyan vicc, de hiszem, hogy egykoron, valamikor, elérjük a teljes női emancipációt. Remélem az unokáim idejében. Hogy az egész világon? Azért ennyire optimista nem vagyok!

2018. március 6., kedd

Egy csokor hóvirág



Nagy a hőség. A hűs teraszon is pihegek, vasárnapi kora délutáni csend van a tóparton. A kutyám a déli fürdéstől lehűlve, megnyugodva fekszik előttem a hideg kövön. Ő is az utcát, pontosabban a partot bámulja, melyről azt hiszi, hogy az is az ő területe, mert ha bárki megjelenik ott, ugatva lerohan a kerítéshez. Nézem az öreg tuják fakózöld ágait, tele sárgult levelekkel, megváltozott az időjárás, éget a nap, nem bírják a növények sem. Este sem hűl meg a levegő, a lakásban csak úgy ontják a falak a nappal eltárolt forróságot. Gyereksereg rohan nagy zsivajjal az úton át, le a parton, le a vízhez. A kutya ugat, a gyerekek viháncolnak, tombol a nyár. Egy kis szeplős, sovány, vörös hajú kislány felrohan és elbújik az utcai tuják mögé. Nézem, nem tudom levenni a szemem róla.
Látom a gyermekkori magamat, ahogy a társaimmal ipiapacsos bújócskát játszunk, rohanunk a nyári melegben, kipirulva, boldogan. Brigi, az osztálytársam, aki a nagy gödör partján, fent a dombon lakott, nem tudott szaladni. Pontosabban, ha szaladt, kifulladt, akkor zihálva megállt, lerogyott a földre, elsápadt. Lángvörös haja rátapadt a fejére, arcán a szeplők elsötétedtek, tekintete ijedté vált, mint egy rongybábúnak, olyan erőtlenül lógott a karja.  Néha, hogy ne lássuk, elbújt valami mögé, s amikor kilihegte magát, erőre kapva játszott tovább. Később már nem szaladt velünk, akkor babáztunk a bombagödrök mélyén, a hűvösben. A part alatt kiásták az agyagot, mi elfoglaltuk, az lett a házunk, köveket cipeltem be, lett székünk, asztalunk. Hozz virágot, kérlelt. Loptam a kerítésekre hajló rózsákból, vittem szép csokor kék katángot, piros pipacsot. Boldog volt, belenyomkodta a csokrokat az agyagba és boldog mosollyal leült elébük. Tudod, a mi kertünkben csak krumpli van, meg gaz – mondta.
Mikor a negyedik osztályt kezdtük, már az évnyitóra sem jött. Naponta átgyalogoltam a nagy gödrön, a kertjükön át, lerövidítve az utat, vittem a leckét. Népes család volt Brigié, hangosak, és vidámak. Brigi apja, nagydarab vörös hajú, örökké borostás ember, már messziről üdvözölt, ha meglátott a kertjük alatt. Édesanyja sem volt éppen csendes természetű, a fakanál mellől utasítgatta, szidta, vagy dicsérte az örökkön civódó lármás gyerekeit. Sokszor gondoltam arra, lehet, hogy ebben a nyüzsgésben sohasem tud meggyógyulni szegény Brigi. Senki nem volt rá tekintettel.
Ha kérdeztem mi a baja, mindig azt felelte, elfáradtam, mert megfáztam. Ezt el is fogadtam, hiszen, ha fájt a torkom, én is elfáradtam. Később már láttam, hogy nagy a baj, mert többnyire az ágyban fekve várt rám. Már nem a lecke volt fontos, mindketten tudtuk, hogy nem azért megyek át. Kirepítettem az ágy rabságából, az iskoláról meséltem, a kinti életről, vidám dolgokról. Álmodoztunk, hogy mi mindent játszunk majd, ha újra eljön a nyár. Meséket olvastam neki, és nagyokat kacarásztunk minden apróságon. Az Ezeregy éjszaka meséit ott is hagytam neki, ne unatkozzon annyit, de fárasztotta az olvasás is.
Karácsony után nem találtam otthon, szokatlanul csend volt a házban, édesanyja csak annyit mondott, a kórházba van, nemsokára hazahozzák. Már csöpögött az eresz alja, mikor megjött, boldogan rohantam, mert azt hittem, hogy a kórházban végre meggyógyították, de keserű csalódás ért, mikor az ágya előtt álltam. Alig ismertem rá, szeplős kerek arca megvékonyodott, sápadt, fáradt tekintettel nézett rám, nem mosolygott. A nyárról csacsogtam, hogy mit fogunk játszani, hogy van egy új rongybabám, igazi porcelán fejjel, azzal ő játszhat, ha kimegyünk a bombagödrökhöz.
- Elárulok egy titkot, de ne mond senkinek - suttogta a fülembe. Én már nem megyek ki a bombagödrökhöz, a kórházban hallottam, amikor az ajtóban a nővér azt mondta anyunak – „nem éri meg a nyarat ez a kislány, attól félek, nem sokáig bírja a szíve”. Azt hitték, alszom, pedig csak becsuktam a szemem. A mellettem fekvő nagylány mesélt a mennyországról, mert ő is oda készült, az mondta az gyönyörű hely, és a gyerekek mind oda kerülnek. Már várom nagyon. Megkérnélek, hozz nekem hóvirágot mielőtt elmegyek innen, mert csak a mesekönyvben láttam, igazit még nem.
Anyámtól kérdezgettem, merre van ilyenkor hóvirág, szednék a Briginek. Nagy a sár ilyenkor az erdőben, várd meg, míg egy kicsit szárad – mondta.  A ligetben, a kanális túlsó felén biztosan van már, a hétvégén szedsz majd neki. Nem vártam, már másnap az iskola után kiszaladtam a ligetbe, át a kanális hídján, a kiserdőbe. Fehérlett az erdőalja a sok kis virágharangtól. Egy szép csokorral rohantam hozzájuk, de már a kapuban tudtam, hogy nagy a baj, mert bentről kihallatszott a zokogás. Visszasomfordáltam, féltem bemenni, leoldalogtam a bombagödrökhöz, a nyári játszóhelyünkre, betettem a kis csokrot. Brigi biztosan meglátja fentről gondoltam szomorúan.

Kedvenceim