KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. április 22., szombat

Földünk




Antoine de Saint-Exupéry

„Az életnek csak akkor van értelme, ha lassacskán elcseréli valamire az ember. A kertész halála mit sem árt a fának. De ha a fát fenyegeted, akkor kétszeresen hal meg a kertész.”

Harsogó zöld szín uralja a tájat, tavasz van, eső utáni üdeség. Gyermekként a Földet, a levegőt, létünk természetes részének éreztük, nem foglalkoztatott bennünket, megszoktuk, mint a lélegzést. A kertünkben trágyával javítottuk a földet, és nem volt permetezőnk sem, a fáinkon annyi gyümölcs termett, amennyit az időjárás megszabott.
Felnőttként, az én kertemben is megjelent a kemikália, lett egy mérges dobozom, kicsi és nagy permetezőm. Tavasszal lemosóztunk, majd hol a tetvek, hol az atkák, hol a gombák ellen permeteztünk. A fáink ma már elpusztulnak, ha nem permetezünk, olyanok lettek, mint mi, mert mi is pirulákkal élünk, kevés ember az, aki gyógyszer nélkül éli le az életét.
Mire megöregedtem ismerté lettek számomra ezek a fogalmak: ökológiai válság, bioszféra pusztulása, ipari szennyezés, őserdők irtása, sivatagok terjedése, üvegházhatás, ózonlyuk, veszélyes hulladék, túlnépesedés, savas eső, óceánok elszennyezése stb.
Ma már tudom, hogy mindezek a fogalmak, csak minket, és az élőlényeket, azaz az életet veszélyeztetik, azokat sem teljes mértékben. Csernobil az eleven példa. Az ember meghalt volna, ha marad a tragédia után, de nem pusztultak el a növények, sőt visszatértek, vagy el sem mentek a vadállatok. Most az ember nélkül buján virágzik a természet ott, a veszélyes zónában.
A földünk regenerálódik, fellélegzik, ha mi már nem leszünk, megtisztulnak a vizek, oxigénnel telítődik a levegő, minden nyomunk lebomlik egyszer, és a Föld azoké lesz, akik nem ártanak neki. Persze fennáll a veszély, hogy újra megjelenünk, de az egy új történet lesz.
Remélem, akkor már nem készülhetnek ilyen képek:

2017. április 12., szerda

Virág helyett



Kardos M. Zsöte
 
Ami maradt

Ami maradt, képek a falon,
apró tárgyak a polcokon,
mennyi küzdelem összegyűjteni
minden lényegtelent.
Az szerettem volna lenni,
aki nélkül elképzelhetetlen
a napok emelkedőjén járni,
akinek köténye
letöröl minden fáradtságot,
megoszthatók vele
a vágyak és az árnyak.
Bármilyen hosszú az idő,
mindig rövidebb a kelleténél.
Legalább egyetlen szó és ölelés,
biztosan hiányzik addig,
amíg az elmúlás össze nem
varrja, a gyógyíthatatlan sebet.

2017. április 2., vasárnap

Álmok regénye



Római álom



Nevem Lea, jeruzsálemi rabszolgalány vagyok, akit a városom porig rombolása idején raboltak el a rómaiak. Izraeli Barabás Natan fémműves mester és Sára leányaként születtem erre a szomorú világra, mindannyian Jézus követői voltunk. Őket a szemem láttán ölték meg, engem és fivéremet rabláncra fűztek. Még nem értük el a felnőtt kort, a bátyám tizenkét, én tizenegy nyarat láttam meg. Az út Rómáig, maga volt a pokol, éhség és szomjúság kísérte, a kimerült menetelőket a nap heve égette, hideg eső verte. Mezítelenül láttam meg először Rómát, a híres várost. A rabszolgapiacon álltunk, teljesen pőrén, a rómaiak mustráltak, tapogattak, benéztek a szánkba, és ránk licitáltak. A bátyámat hamar megvették, és nem is láttam soha többé. Én a gazdag és híres római polgár Albucius házába kerültem, háziszolgának. Csak tátottam a számat ekkora gazdagság láttán, még az a temérdek rabszolga is jobban élt itt, mint mi valaha Jeruzsálemben, pedig a családom nem tartozott a szegények közé, igaz a jómódúak közé sem. Ott iskolába jártunk, még a leányok is, ismertem a számokat, betűvetést, és jól olvastam a szent könyveket. Itt, egy idős rabszolganő, Celia, akinek a bőre éjfeketén csillogott, - ő már itt, rabként született - megtanított a rómaiak nyelvére, sőt írni és olvasni is. Okos asszonyként jól irányította életét, megalapozta jólétét, mindig az urai kegyét leste. Kicsi lányként került úrnője mellé, ő megszerette, és az írnokokkal megtaníttatta a betűvetésre, amivel kiváltságos szolgává lett. Nekem a homokba rajzolva mutatta meg a latin betűket, de kőtáblákon tanultam meg igazán olvasni. Szerencsémre, tőle tanultam meg a rabszolga viselkedést is.

Nem volt rossz sorom, igyekeztem az úrnőm minden kívánságát gyors léptekkel teljesíteni. Jutalmul egy kedves mosolyt kaptam. Egy napon úrnőm megjegyezte, hogy szépülők, már minden porcikám nőiesedik, gyönyörű a hajam, dúsan hullámzó, ragyogó gesztenyebarna. Zavaromban, vagy a boldogságtól, nem tudom, de elpirultam. Nagy örömmel újságoltam el Celiának, hogy milyen boldoggá tett úrnőnk a dicséreteivel, de az ő arca ettől elkomorult. Hiába faggattam az okát, csak annyit mondott, amikor eljön az ideje, mindent megértesz.

Imádtam, és csodáltam szépséges úrnőmet, mert egyre többet törődött velem, megtaníttatott fuvolázni, sőt énekelni is, de azt nem kísérte szerencse, a hangom gyengének bizonyult, de a fuvolázás nagyon jól ment. Már nem abban a durva, rövid tunikában jártam, amit a rabszolgák többsége viselt, finom kelméből készültet adtak rám, kaptam egy könnyű kis sarut is. A hajamat Celia befonta két oldalt és hátra tűzte, mint úrnőmnek, nagyon tetszettem magamnak, naponta többször a medence vize fölé hajolva bámultam a képem.

A házban nagy lakomát tartottak, rengeteg vendég jött. Nem voltunk elegen szolgák, úgy hozattak jó szakácsokat az itteniek mellé, hogy győzzék az ételkészítést. Az úrnőm behívott magához, a két kedvenc szolgája beillatosított, gyönyörű hófehér selyemtunikát adtak rám, aranyfényű sarut, és a hajamat gyöngyökkel díszítették. Úrnőm beparancsolt a vendégei közé, azzal az intelemmel, hogy nekik minden kívánságát teljesítenem kell, ha nem teszem, elad, és vége lesz a jósoromnak. Nem értettem, miért kellene ellenállnom, tudtam milyenek a férfiak, hiszen a gazdám is megveregette olykor a faromat, sőt megtapogatta a növekvő kemény mellemet is, már megszoktam, végül is a tulajdona vagyok.

A lakoma kezdetén minden új tál behozatalakor, a kedvenc dallamomat fuvoláztam el, megtapsoltak, és én balga azt hittem, hogy a fuvolaszónak köszönhetem. Néhány gyönyörű római úrnő is nevetgélt a hatalmas asztalnál, köztük volt az én úrnőm is, a férfiak, mind kényelmesem feküdtek a heverőiken. Finom ételeket szolgáltak fel a rabszolgafiúk. Töltött tojásokkal kezdték, kívánatos fehér és fekete olajbogyókkal, finomabbnál finomabb párolt zöldségekkel megrakott tálakat hoztak, majd ínycsiklandozó sülteket, forró kis kolbászokat, sült libát, tyúkot, majd édességeket, mézeskalácsot, aszalt afrikai fügét, illatos süteményeket, kívánatos üde gyümölcsöket, és bort, sok-sok bort hordott körbe kancsójával egy nagyon fiatalka fiú, töltögette a kis kupákba. Minden tál étel után, egy kézmosó tálat vittek körbe. Táncos lányok, lenge kis ruhákban csábosan táncoltak, hajladoztak, az egyre részegültebb urak előtt. A felajzott vendégsereg a fürdőmedencéhez vonult, és itt elszabadult a pokol, engem egy öreg, böfögő, csukló vénember rántott magához. Vadul végig tapogatott, és a fürdő kövén hágott meg, szabadulni próbáltam, de mire felnéztem, egy új állatias ösztönöktől eltorzult arcot láttam fölöttem. Mint egy rongybabát, beledobtak a medencébe, harsányan röhögő, durva férfikezek nyúltak utánam. A borzalomnak késő délelőtt lett vége. Feküdtem a medence szélén, szépséges hófehér tunikám szakadozott véres, mocskos darabjai alig fedték el meggyötört testemet. Körbenéztem, már csak mi a rabszolgák maradtunk itt, mellettem keservesen nyögdécselt a bort kínáló fiú, a táncos lányok összekuporodva szipogtak. Celia jött be, ránk ripakodott, mindannyian kisomfordáltunk, a takarítók vették birtokba a fürdőt.

Elkeseredtem, már nem gondoltam, hogy nekem jó sorom van, ettől kezdve minden lakomán részt kellett vennem, bármennyire is iszonyodtam, de az életemet jobban féltettem a gazdámtól, főleg miután végig kellett néznem egy rabszolgafiú megölését, mert szökésen kapták, és elfogásakor átkozta urunkat. Celia is nyugtatott, olyan volt számomra, mint az édesanyám, segíteni nem tudott rajtam, de könnyítette rabszolgaságomat. Csak neki köszönhetem az életem, mert nem engedte megenni a belladonna magjait, egy ilyen borzalmas éjszaka után. Az évek gyorsan teltek, huszadik nyaramat töltöttem, amikor egy reggel, összeterelték a ház összes rabszolgáját, és kis csoportokban elvitték őket. Suttogták, hogy urunk kegyvesztett lett és száműzték Rómából. Minket eladtak. Így kerültem a rabságom kilencedik évében Pompeibe, egy gazdag partricius, Cornelius Dominicus házába. A felesége Annia, Annius szenátor lányának a házi szolgálatába. Épp ekkor ünnepelte az egész ház, Vespasianus Augustus császár halála után, Titus fiának, a nagy hadvezérnek, és az én rabszolgasorsom okozójának, a trónra lépését. Az itteni szolgaságot jobban tűrtem, itt csak az úrnőm óhajait kellett teljesítenem, de nem élveztem annyi szabadságot, mint Rómában. Úrnőm szigorú, és kissé mogorva természetű lévén, ritkán nevetett, de ok nélkül nem rótt meg. Soha többé nem viselhettem olyan gyönyörű tunikát, sarut, ékszereket, és stólát, mint Rómában, de valahogy nem is bántam. Rómában nem éreztem ilyen forrónak a nyarat, mint itt Pompeiben, de azért szerettem itt. Mostanában sok kicsi földrengés ijesztgette az embereket, főképpen az új szolgákat. mint engem is, ha megremegett a föld alattam, rögtön elbújtam egy sarokba. A pompeiek, már hozzászoktak, és nevetve mondták - ez semmi! A tizenhét évvel ez előtti földrengés, az hatalmas volt, majdnem teljesen romba döntötte a várost, akkor mi is nagyon féltünk.

Ebben a házban nem tereferéltek a rabszolgák, ha idejük engedte, nem volt szokásban, mint Rómában. Idejövetelemkor látva, hogy itt miként viselkednek szolgák, én is alkalmazkodtam. Az időm nagy részét az úrnőmmel töltöttem. Fuvoláztam neki, ha olyan kedve támadt, vagy a kedvenc költőjének, Syrus meséit olvastam, vagy a Szentenciáiból. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy írástudó rabszolga vagyok, a szolgák közül csak néhány férfi tudott írni és olvasni. Ha akadt egy kis időm, sétálni mentem, igyekeztem megismerni a várost és környékét. Szebbnek láttam, mint Rómát, sok virág és fa gyönyörködtette a szemünket, jobb volt itt lakni. Vezúv hegye fenséges látványt nyújtott. Megismertem egy jeruzsálemi rabszolgafiút, Mátét, a konyhán szolgált, velem egykorúnak látszott. Boldog voltam, mert a saját nyelvünkön szólalhattunk meg, arámiul beszélgettünk. Ha összetalálkoztunk, csak Jeruzsálemről folyt a diskurzus. Mindketten elmeséltük, és újra végigéltük keserves utunkat Rómáig. Máté rögtön idekerült, mindig a konyhán szolgált. Most panaszkodtam el először valakinek az előző ház borzalmait, amit alig bírtam elviselni, de most jó, mert az itteni urunk jobb ember. Mindketten sírtunk, sirattuk a szüleinket, Jeruzsálemet, a boldog gyermekéveinket, és sirattuk a mostani rab sorsunkat, melyből nincs már menekvés, csak a halál szabadít majd fel bennünket. Alig vártuk a találkozásainkat, boldogan öleltük meg egymást. Mindent elmondtunk már magunkról, titkainkat is elárultuk. Ha arra gondoltam, hogy el kell válnunk egymástól, a lelkem beleremegett, a gyomrom belesajdult. Nagyon szerettük már egymást, mert nekünk nem volt más lelki társunk, mi voltunk egymásnak a múlt, Jeruzsálem, anyánk, apánk, a régi boldog életünk.

Forró nyári napra ébredtem, csend volt, nem csiviteltek a madarak, egy pillanatra megálltam, nem tudtam ezt mire vélni. Úrnőm még az ágyában feküdt, hideg vizes borogatással a fején, szörnyű főfájás gyötörte. Mára elbocsátott, mondván ma hiába olvasnék fel neki, nem tud rám figyelni, inkább megpróbál tovább aludni a félhomályban, majd csak múlik a fájdalom. A konyha közelébe osontam, hátha meglátom Mátét, de nem volt szerencsém, majdnem délig sürgött forgott a konyhában. Amikor végre elszabadult kisiettünk a házból, és a Vezúvot bámultuk.

- Tegnap óta így füstöl, pöfékel. Nem láttad Lea?

- Nem, de az úrnőm említette, szerinte ez szokatlan.

Egy hűvös csendes helyet keresve összebújtunk, amikor hatalmas dübörgés riasztott meg bennünket. Mindketten egyszerre ugrottunk talpra, és kirohantunk a szabadba, minden elsötétült felettünk, Máté megragadta a kezemet és tovább rohantunk, vitt fogalmam sem volt merre. Egy hatalmas épületbe értünk, lehúzott a lépcsőkön, le egy pincéig, a nehéz ajtót kinyitva egy félhomályos helyiségbe értünk. Nem voltunk egyedül. Egyetlen kis fáklya világította be a hatalmas pincét. Asszonyok jajgattak, gyermekek sírtak, mi egy sarokba húzódva, reszketve öleltük át egymást. Másnap reggel felmerészkedtünk, de nem juthattunk ki a ház ajtaján. Hamu hullott és tajtékkövek záporoztak az égből, vastagon elborították az utcát. Szörnyű recsegés hallatszott fentről, mi visszamentünk a pincébe. Ott már korom sötét volt, és néma csend, a döbbenet csendje. A levegő égette a tüdőnket, néha felhangzott egy- egy elnyújtott hörgés, éreztük, hogy agyunk tompul, a levegő nehéz, fogtuk egymás kezét, Jeruzsálemre, a messzi boldog gyermekkorunkra gondoltunk. Már mindketten tudtuk, hogy ma elérünk szüleink országába.

Kedvenceim