KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. február 15., szerda

Álmok regénye (tizennyolcadik rész)



Ötödik álom

Johanna állt az istálló ajtóban, és a hold fényében bámulta az egykor oly gyönyörű tehene horpadt hasát, gyenge kis borja hiába döfködte a tőgyét. Nincs eleség, nincs tej se. Még szerencse, hogy a légiriadók között ki tudtam osonni, hogy megitassam őket. A kutyán és a tehénen kívül nincsen más állatunk, üresen állnak a tyúkólak, kacsáim és libáim már a háború elején elfogytak.  A földeken ugar, nincsenek szénakazlak. Azt a pár birkát, ami még maradt, tavalyelőtt levágtuk. Stefan Kaufmannt, a férjemet, negyvenben behívták katonának, rá két évre jöttek a hírrel, hogy odaveszett az orosz fronton, pontosabban eltűnt, lehet, hogy fogságba esett. Az óta nincs semmihez kedvem, még eltemetni sem tudom, valahol, orosz földön van elásva, de lehet, hogy temetetlenül, a vadak martaléka lett, nem tudni, lehet, hogy él, adja Isten. A vejem, Hans Berger, negyvenháromban halt hősi halált a Führerért, Németországért Már reggel óta szorít a torkom, folyton sírhatnékom van.
Drezdát az angol, és Amerikai repülők lebombázták, azt mondják, hogy Drezda lángokban áll a gyújtóbombáktól, sok kilométerre lehet látni a fényeket az éjjeli égen. A lányom nem ért haza, hiába várom, egy drezdai hadiüzemben dolgozott. Nyomorultul érzem magam, jobb lenne elpusztulni már, Helena biztosan a drezdai romok alatt lelte halálát, de akkor mi lesz a kicsi Lottéval, ki neveli fel, még csak négy éves, és mi lesz a fiammal, Erikkel, ő is gyerek még, tizenöt éves múlt csak, bár mostanában felnőttet játszik. Mint minden lelkes Hitler-jugend, a frontra akar menni a végső győzelemért, amiben hinni, minden németnek kötelessége, fővesztés terhe mellett. Még itthon is az Erikát harsogja, nekünk a kis Lottéval, dicsérnünk kell a hangját.  Teljesen átnevelték, nem is érdekli más, csak a katonaság, az apját háborús hősként emlegeti, pedig lehet, hogy él, és egyszer hazajön a fogságból. Még a kislányt is zsidógyűlölő dalocskára tanítja.

Zsidó zsidó vérszívó,
Német átok talpnyaló,
Sátán fajzat szarvad nő,
Majd csak eljön az időd.

Pedig a mi kis falunkban csak egyetlen zsidó család élte szorgalmas életét, a fűszeres Adlerék. Tisztességes német emberek voltak, a dédszüleik is itt születtek, Dorfhainben. Még a háború elején elvitték őket. Boltjukat az évek során széthordták, nagy volt az inség.
Johannából feltört a sírás, bevánszorgott az istállóba, ráborult a sovány tehene nyakára, és vigasztalanul zokogott és zokogott. Kiáltozásra eszmélt fel, Erik hívta. Megtörölte az arcát a köténye aljába, kihúzta magát, és gyors léptekkel sietett föl a házba.
- Mutti! Azt beszélik, hogy a hadiüzemet földig rombolták. Helena azért nem jön!
- Elhallgass te! Ne a gyerek előtt! Majd hazaér, ha tud.
Ekkor újra megszólaltak a szirénák. lekapcsolták a lámpát, a sötétítőket már délután behúzták.
- Le kellene mennünk fiam.
- Minek, úgyis csak vaklárma. Itt nem bombáznak, nincs értelme. Ez egy kis szaros falu, öregekkel és gyerekekkel. Csak egy kis kötszergyártó üzem van a paplakban.
Fülsiketítő robbanás rázta meg a házat. Mind a hárman az ajtóhoz ugrottak.
- Csak egy eltévedt bomba Mutti – mondta, de azért felkapta a síró Lottét és rohantak át az udvaron, hátra a műhelybe. Johanna kinyitotta a hátsó falnál álló nagy szekrényt, aminek hiányzott a hátulja, mögötte egy kis ajtó sejlett fel, amin át egy lépcső vezetett le, a papa készítette kis óvóhelyre. Johanna gondosan behúzta a szekrényajtót, és a viharlámpa fényénél lebotorkáltak. Gondosan berendezték, székek, egy asztal és két priccs volt a berendezés. Sarokban egy kis polc, rajta kekszek és kétszersültek dobozokba. Alul egy kanna víz, mellette poharak. A másik sarokban egy kis fémhordó, tetővel, ez volt a toalett.
- Ahányszor lejövünk, annyiszor adok hálát a Jóistennek, áldom apád eszét és kezét. Én csak morogtam mikor csinálta ezt a kis óvóhelyet, nem hittem, hogy a háború ilyen sokáig eltart, és azt sem, hogy mi ezt rendszeresen használni is fogjuk.
- Apa előrelátó volt, és jó katona. Büszke vagyok rá, Németországért halt meg.
- Nem biztos, hogy halott, lehet, fogságba esett.
- Akkor már írt volna.
- Kisfiam az orosz fogságból, még senki nem küldött ide levelet.
- Na, ma már itt alszunk- mondta Johanna és elővette az ágyneműket a priccs alól.
Reggel hatkor már pitymallott, kibújtam az alvó kislány mellől, Erik is húzta még a lóbőrt, későn ébredő volt mindig. Óvatosan nyitottam ki az ajtókat. Csendben lopóztam fel a házba. Soha nem lehet tudni, mire megyek be. Azt mondják, hogy az oroszok már elérték a német határt, jönnek befelé. Amerre járnak, rabolnak, főleg élelmet, és snapszot. A nőket megerőszakolják, mindegy nekik, hogy hány évesek. Féltem a kislányt, de a fiamat is, olyan önfejű, még szembeszállna velük, akkor pedig agyonlövik. Benyitottam Helena szobájába, reménykedve, hogy az ágyában alszik, de az ágy érintetlenül állt. Istenem, add, hogy ma haza jöjjön! 
Folyt. köv.

2017. február 8., szerda

Álmok regénye (tizenhetedik rész)



- Boldog karácsony Miriam! Szeretnék beszélni veled, mikor lenne számodra alkalmas?
- Neked is David! Én most is ráérek, itt ülök kint a teraszon.
- Rendben, akkor indulok is.
Vajon mit hoz számunkra ez a beszélgetés, reménykedek, hogy örömmel jön, és nem beteg. Én sem vagyok tökéletes, szemet hunyok hát a bántó viselkedése felett. Ha a szakítást akarja személyesen közölni, a betegsége okán, elfogadom, nem sértődöm meg, hanem tisztelettel tekintek rá a bátor és egyenes kiállásáért. Mi soha nem leszünk hasonlóak egy régebbi regényem idős házaspárjához, akiket a szüleimről mintáztam meg, bár ők nem érték meg együtt az idős kort, csak elképzeltem őket ilyennek. Ez a házaspár betegen is kitartott egymás mellett, lett volna lehetőség a gyógyíthatatlan beteg feleséget hoszpisz házban elhelyezni, a férje mégsem tudta megtenni. Ápolta a haláláig, végül ő is vele halt. Mi öregek sem vagyunk, és házasok sem, nincs mögöttünk egy közösen leélt élet sem, csak néhány boldog óra, és néhány vidám hétvége együtt. Mit akarok én?
Kocsiajtó csattanására eszméltem fel, leszaladtam, hogy beengedjem. Ránéztem, de rögtön láttam rajta, hogy a hangulata igencsak borús. Átadtuk egymásnak az ajándékainkat, mindketten parfümöt vettünk egymásnak. Egyszerű ajándék, nem kell gondolkodni, hogy mivel is lepjük meg egymást. Egy pohár könnyű fehér bort kért, szerencsére találtam a hűtőben. Csak ült a hintaszékben, és nézett maga elé, éreztem, hogy nem tudja, hol kezdje a mondanivalóját, vagy inkább a magyarázkodást.
- Bocsáss meg Miriam, amiért ilyen otromba módon viselkedtem. Láttalak a klinikán, gondolom sejted miért hazudtam neked. Kiújult a nyirokmirigy rákom. Akkor, a nyaralóban tudtam meg, hogy másnap be kell mennem egy ismételt vizsgálatra és megbeszélésre. Nem akartalak a betegségemmel terhelni, és most sem akarlak, de így korrekt a szakítás, tudnod kell az okot.
- David, én, szeretlek, még akkor is, ha mi csak hétvégi szeretők vagyunk. Elfogadlak a betegségeddel együtt, ami, ha jól tudom, manapság a legjobban gyógyítható rák ráadásul, és fel fogsz gyógyulni belőle. A szüleim halála óta nem tartoztam soha senkihez igazán, most először érzem, mennyire fáj, hogy elveszthetlek. Szeretnék segíteni, ketten többre mennénk – dadogtam el szipogva.
David csak nézett rám azokkal furcsa kék szemeivel, nem akarta hinni, nem erre a reakcióra számított. Felállt, átkarolt és csak annyit suttogott – köszönöm.
Együtt töltöttük a hétvégét, csak hétfő reggel ment haza. Boldog voltam. Hittem a felgyógyulásában, bár, mint visszaeső betegnek, kisebbek lettek az esélyei.
Kellemesen hűvösre, kicsit esősre is fordult az idő. David kemoterápiás kezelésekre járt. Hetente találkoztunk, többnyire nála, nem jártunk sehova. Sokat beszélgettünk, vagy csak csendben olvasgattunk, zenét hallgattunk. Közeledett az Ausztrália nap, január 26. Nagy ünnepe az ausztráloknak, David is kapott egy kis szünetet a kezelések között. El is határoztuk, hogy most kihajózunk, reméljük a rossz idő is elmúlik majd, meglátogatjuk a közkedvelt hatalmas homokszigetet, a csodálatos Fraser Islandot.  Ez lesz az eddigi legtávolabbi hajóutunk.
Minden összejött a hét elejére, Chris Peterson kórházba került szívpanaszokkal. Lily anyukájának végül csak elzáródott az epevezetéke, kénytelen kivetetni az epekövét, pedig azt hitte, hogy megússza az időnkénti rosszullétekkel, diétával, és gyógyszerekkel. Mást se csináltam, mint betegeket látogattam. Chris az az ember, aki két végén égeti az élete gyertyáját, az a típus, aki azért ás gödröt, hogy betemethesse. Csak nevetett, mikor korholtam ezért, mondtam neki, hogy munkamániásokkal van tele a temető. Lindán, a feleségén látszott a félelem, hiszen még ott a két felneveletlen kamasz fiú, a hitelek, amit a házépítésre vettek fel, arra a házra, ami szerintem, nekik hatalmas, ez ház tükrözi híven Chris megalomániáját. Remélem, most visszavesz a tempóból. Nem jövünk egyforma munícióval erre a világra, de amivel jövünk, azt úgy kell beosztanunk, hogy mennél tovább kitartson az életünk során. A "Peterson féle" emberek elherdálják az energiájukat.
Már csak egy hét, és indulunk, most nagyon várom. Daviddel mindent megbeszéltünk, a szokásosnál is alaposabban készültünk fel az útra. Feltöltöttük a gyógyszeres dobozt, az ivóvíz készletet megdupláztuk. Több meleg takarót tettünk be, vittük a kemping felszerelést, bár utólag kiderült feleslegesen, mert a bérelt jeephez többek között járt az is. A Fraser sziget partján tilos a piknik a dingók miatt, kikötni ki lehetne, de csak négy kerék meghajtású terepjáróval lehet a szigeten túrázni, egy komp visz át bennünket Hervey Bay-ből, ott váltunk ki engedélyt is a belépéshez.  A szigeten választhatunk, hol szállunk meg, mi valószínűleg a kis bungalót választjuk, azt már eldöntöttük. A hajót majd ott lehorgonyozzuk valamelyik kikötőben. Péntek reggel korán indultunk, kellemes napos időben, délelőtt már kibírhatatlanná vált a hőség, a hajón a kellemes tengeri szélben még elviseltük. Az időjárás előre jelzés azonban nem volt biztató, heves viharokat ígértek, sőt ciklonok kialakulását is lehetségesnek tartották. Mindenesetre most felettünk ragyogott a nap, és mi bizakodva, jókedvűen, tele várakozással hagytuk el Brisbane kikötőjét, hogy a hosszú úton ne unatkozzunk, belekezdtem az utolsó álmom történetébe.
folyt. köv.

2017. február 1., szerda

Álmok regénye (tizenhatodik rész)



Ültem az esti félhomályban, ma alig dolgoztam, David körül jártak a gondolataim, nem értettem a hangulatváltozását.  Valaki telefonált neki, még a nyaralóban, diszkréten kiment, hogy ne halljam a beszélgetést. Gondoltam, talán egy betege - nem tartozik rám.  Amikor bejött, csendesen leült, és csak nézett maga elé. Tudtam, hogy valami rossz hírt kapott, gondoltam megosztja velem, de nem így történt. Ezek szerint még nem tartozunk egészen össze, csak hétvégi szeretők vagyunk csupán. Hazafelé úton nagyokat hallgattunk. Amikor végre kapuhoz értünk, már lement a nap, csak annyit mondott – majd hívlak.

Nem hívott, ma már csütörtök van és az óta semmi telefon. Hát ennyi volt! Kár, mert a kezdeti ellenszenvem ellenére, már igencsak megkedveltem, sőt, talán szerelmes is lettem. Vele képzeltem el az életem hátralévő részét. Igazat beszélt Lily, a férfiakban nem lehet megbízni. Belemerültem az önsajnálatba, végigszaladtam gondolatban az én eddigi, egyszerű életemen, és nem találtam benne semmit, ami értelmet adott volna neki. Az emberek többsége beleszületik ebbe a világba, éli a mindennapjait, fogalma sincs önmagáról, sem a körülötte lévő világról, mégis jól érzi magát, sőt jól boldogul, hát ilyen vagyok én is. Persze az ausztráliai emberek életvitele könnyed, mi a szerencsés kontinensre születtünk, béke van és napsütés. Ha legalább gyerekeket neveltem volna, akkor talán az több önbecsülést adott volna. Már lekéstem róla, legfeljebb örökbe fogadhatnék, de gyáva vagyok én a változtatásokhoz, képtelen vagyok kifordítani az eddig megszokott életemet a sarkaiból, nem is értek a gyerekek nyelvén. Most is csak önmagamat sajnálom, mert ezt a kapcsolatot tartottam az utolsó lehetőségnek. most belebújok a félelem és a keserűség csigaházába. Bennem van a hiba biztosan, a lezser, laza életvitel álarca mögé bújok puszta önvédelemből, mások felé ezt mutatva.  Mára már magam is igaznak hiszem az álarcaimat. Éjfélig üldögéltem a teraszon, majdnem megittam egy egész üveg vörösbort, bánatűzőnek. A rossz érzésem nem múlt, de legalább elálmosodtam.

Másnap Krisz Petersonnál csörrent meg a telefonom, láttam, hogy David az, gyorsan kimentem. Krisznek még nem meséltem Davidról, szerencsére.

- Bocsáss meg Miriam, hogy nem hívtalak, rengeteg dolgom volt – kezdte. A hétvégén nem mehetünk sehova, mert el kell utaznom az államokba, az ottani házunkat eladtam, közös volt Gerdával. Majd ha visszaértem hívlak. Minden jót!

- Jó utat! Helló! – és idegesen kinyomtam.

Leráztam Kriszt, hazarohantam, és jól kibőgtem magamat. Ennyi volt, még csak meg sem indokolta igazán. A házeladásért manapság már nem kellene elutaznia ilyen messzire, ez csak puszta kifogás.

                                       -------------------------------------

David ideges lett a telefonhívásra, látta, hogy az orvos barátja hívja. Gyorsan kiment, nem akart magyarázkodni Miriamnak, nem szólt a betegségéről. Már csak egy év hiányzott ahhoz, hogy gyógyultnak tekintse magát.

- Nagyon sajnálom, de rossz hírt kell mondanom, a vizsgálati eredményed nem lett jó, kiújult limfómád. Hétfőn gyere be a klinikára, több vizsgálatot is el kellene végezni. A továbbiakat majd megbeszéljük – mondta az orvos.

Csak zavartan dadogott valamit a telefonba, a gyomrában erős nyomást érzett. Miriamnak nem mondott semmit, minek, ha beteg, nincs értelme folytatásnak. Ez a kapcsolat az örömre épült, nem teszem tönkre az agonizálásommal. Megvárom a következő eredmény, és ha az is pozitív, véget kell vetnem ennek a majdnem szerelemnek - gondolta keserűen. Mikor megkapta újra ugyanazt a rossz eredményt, elhatározta, hogy csak annyit mond Miriamnak, hogy el kell utaznia, és soha többé nem hívja.

                                  -------------------------

Teljes gőzzel belevetettem magamat a munkába, behoztam a lemaradást. Krisz Peterson boldogan nyugtázta, - visszatért a régi írónő - vége a hullámvölgynek. Lily önelégülten ismételgette – na, ugye, hogy nekem lett igazam, ismerem én a férfiakat!

Körülbelül egy hét múlva Lily anyukája rosszabbul lett, emiatt elhoztuk Sydney-ből.  Bevittük kivizsgálásra, az itteni klinikára. Ha Lily nem tudott bemenni hozzá, én látogattam.  Haza is én hoztam, míg vártunk a papírokra, a hallban üldögéltünk, amikor megláttam Davidot a liftből kifordulni, sietős léptekkel ment a folyosón végéig. Nafene! David elvileg most Amerikában van, vagy mégsem? A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, felugrottam és utána mentem, éppen jókor, mert akkor csukta be maga mögött egy rendelő ajtaját. Megálltam az ajtó előtt és ezt olvastam: Dr Adam Clark onkológus. Megdöbbentem, hát ezért, David beteg. Próbáltam visszaemlékezni a jelekre, de én nem láttam soha nyomát sem betegségnek. Talán csak önmaga vett észre valamit, hisz ez a hivatása. Lehet, hogy csak a betegség gyanúja merült fel benne, kivizsgáltatja, és kész. Ha minden rendben, akkor nem titkolózik, ha nem, akkor lehet, hogy ugyanígy tettem volna én is. Ha nekem lenne rákom, én is szakítottam volna, hisz a mi kapcsolatunk igen fiatalka még ehhez a teherhez. Napokon át gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy felhívom. Bevallom neki, hogy van tudomásom a betegségéről, legalábbis sejtésem.

Hezitáltam még, vártam, talán mégis hív, lehet, hogy meglátta, ahogy a klinikán utána megyek, és emiatt fog telefonálni. Elfoglaltam magamat, megállás nélkül írtam, behoztam a tetemes lemaradásomat. Elmaradt restanciáimat is letudtam. Közeledett a karácsony, kicsit vásárolgattam, bár mi ausztrálok nem vagyunk olyan lelkes keresztények, meg errefelé a hangulat sem lesz olyan soha, mint Európában, ahol ilyentájt hideg van, havazik, és fenyőillat keveredik a fahéj illatával. A cégek Christmas Break Party-kat rendeznek, én is hivatalos voltam kettőre. Lilyvel mentünk az egyikre, nagyon finom ebédet szolgáltak fel, a másikat Chris Peterson rendezte mindazoknak, akikkel közvetlen kapcsolatban áll a kiadói munkája során.

Vártam az öcséméket, hátha mégis itt karácsonyoznak, de lemondták, majd jövő nyáron jönnek Anna nénénkkel együtt, hosszabb időre. Lilyvel és az édesanyjával karácsonyoztunk náluk. Este hazagyalogoltam, kellemesen elfáradtam a nyolc kilométeres sétától. Kiültem a teraszra egy könyvel a kezemben, a karácsonyi kánikulában hideg sörrel hűtöttem le magamat.  Megcsörrent a telefonom, David hívott.
Folyt. köv.

Kedvenceim