KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2022. január 7., péntek

 

Kimondatlan áldás

 

Ibolyát és jázmint lehel a hajnal,

a Nap sugarai úgy járják át a csillogó

ablaküveget, ahogy mosolyod gyöngyei

fűzték fényes lánccá a napokat testem körül.

Simításod fürdetett tengerek hullámaiban,

hulló látomások takarójában miénk volt

az öröknek hitt tavasz, mézbe forduló remény.

Madarak dalát hallgattuk még akkor is,

mikor az éjszaka csillagai hordták

tartalmát a gyönyörrel telt korsónak,

hogy létezel.

Meg akarom bocsájtani, hogy elmúltál,

neked, magamnak, a Mindenhatónak,

mert nélkülem indított el azon a másik úton,

ahonnan hiába próbállak visszakönyörögni.

Rakom egymásután a tavaszokat, a megújulást,

elvinni neked. Összegyűjtöm a színeket, a nyíló

virágok illatát, a levelekké bomló rügyeket.

Addig a fehérbe öltözött bokrokat ölelem, a

lehulló párában keresem volt csókod cseppjeit.

Angyalokká álmodom szentjánosbogarak ragyogását,

rám boruló ég szent távolában látom kék szemed,

és leírok minden kimondatlanul maradt áldást.

Kardos M. Zsöte verse

 


Egy havas téli reggel felébredtem és nem találtalak többé mellettem. Oly gyorsan léptél ki az életemből, amilyen hirtelen mellém szegődtél. Negyvenhat év, sok idő egy élő embernek, neked, a holtnak, a végtelen semmibe vesző. Hiányod sokáig adott hiú álmokat, csalfa ábrándokat, vágyat, dőre reményt. Sokáig hallottam még a hangod, az ajtó előtt a lépteid zaját, de többé már nem nyomtad le a kilincset halk csattanással.

A hajó, mely a túlpartra vitt, itt ring előttem, vár, rám vár, hogy átvigyen oda, ahol a napfényes, zajos világunk örökre a sötétség ködébe veszik.

2021. december 24., péntek

 

2021 karácsonyán


"Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.

Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK…"

 

A mai nap eljött a hetvennegyedik karácsonyom is csendesen. Már nem hajt az idő, szép lassan elkészültem a sok-sok éve rutinná vált tevékenységekkel. Melyeket képtelen vagyok elhagyni, mert szilárd meggyőződésem, hogyha ezeket bármely okból nem tenném, az ünnep is elmaradna. Ha visszanézek életem karácsonyaira, bizony változatos képet kapnék. Bár csak a szépekre, az örömbeliekre emlékeznék szívesen, de sok keserű, gondokkal teli karácsonyom is akadt elég. Nem tudom és nem is felejthetem őket. Azt a sok embert, akik a társaimként kísértek a sorsom útján. Egyre többen elmaradnak.

 

Kardos M. Zsöte  a csodálatos Hajló évek című versében írta:

 

„Mint gyolcskönnyű pehely,

úgy suhan az ember

a réveteg idő hajló évein át,

múlt zsákja tele, a jövő vékony karéj,

más világból üzen egyre több barát.

Felnőtté lett, ki még ölemben ült tegnap,

többet tud a körben zajongó világból,

nem érti, én mért a tegnapot rajongom,

és fut papíromon ez az ósdi, kopott toll.

Csupasszá vetkezett szándék, és akarat,

tudom, nyáron is hullhat néha levél,

de ideje van mindennek rendben, sorban,

tél némasága bennem félelmet idéz.

Akár halottat fedő szürkült lepel

mozdulatlanul borul a tájra az ég,

szívemben kihűlt hamuvá porladt a vágy,

nem ébreszti lángját távoli napsütés.

Suttogássá halkult hangos kiáltásom,

nincsen szédítő tánc, se bomló élvezet,

hol vagytok ti régen zengő állomások,

nem tartja vissza senki tűnő éltemet.”

 

Fiatalon még hisszük, hogy a sorsunk kormányát biztosan tartjuk a kezünkben. Mindannyian építjük a magunk „Babilonját”. Az élet vihara majd mindahányunkra lecsap, és ledönti falainkat. A falak tövében elgondolkodhatunk, bizony nem az épület a fontos, hanem az építői. Minden tovaszáll, a tökéletesség, a keserűség, a boldogság, de a boldogtalan percek is. Nem marad más emlékeinkben csak egy villanásnyi pillanat, mely mindig emlékeztet rájuk.

 

Ím eljött 2021 karácsonya, boldog békés és áldott ünnepet kívánok mindnyájunknak!

 

2021. február 10., szerda

Fél lábbal a túlvilágon

 

Hatalmas hullám dobott partra, fuldokoltam, teljes erőmmel szívtam be az éltető levegőt, félelmet és megkönnyebbülést éreztem. Megnyugodva feküdtem a hasamon, szinte belesüllyedtem a nedves homokba, és a helyet bámultam, az előttem tornyosuló sziklás, bozótos partot. Egyre csak azon törtem a fejem, honnan jöttem, hol vagyok, és mi lesz itt velem? Igen, a múlt, jelen és jövő, ezek mozgatják életünket, de az én agyamban csak a jelen van, minden más kiesett. Azt rögtön láttam, hogy egy szigetre lökött ki a partot ostromló hullámok egyike. Egyszóval, hajótörött vagyok. Hol a hajó? Elsüllyedt? Gyenge lábaimon próbáltam feljebb, pontosabban beljebb jutni ezen a csöppnyi szigeten, közben azon járt az agyam, mit kerestem én egy hajón? Csak fiatal koromban ültem csónakban, egyszer, egyetlen egyszer egy hajón, az is egy nagy tavon ment át a túlsó partra.

Hátam a sziklának támasztottam, néztem a víz ütemes hullámzását, monoton hangja nyugalmat árasztott. Lehet, hogy meghaltam, ez a túlvilág! Majd kiderül. Ha az éhség és a szomjúság gyötörni kezd, akkor a való életben vagyok, de most egyiket sem éreztem, csak fáztam, ez is az élet jele. Nem vagyok halott! A szikla, melynek nekidőlve pihentem, magasnak tűnt, nagyon meredeknek, szóval számomra megmászhatatlan — állapítottam meg elkeseredve. Ha megerősödök, megpróbálok feljutni, legalább körülnézhetek, hova is jutottam.

Hirtelen elborult az ég, a part felé irdatlan nagy hullámok indultak meg, próbáltam feljebb kapaszkodni, de folyton visszacsúsztam, a víz betakart, megint fuldokoltam, majd hirtelen, ahogy jött, olyan gyorsan húzódott is vissza. Ismét kaptam levegőt, mohón szívtam tele a tüdőmet. Szomjúságot éreztem, megnyugodtam, életben vagyok, nem a túlvilágon. Hirtelen zuhogni kezdett az eső, tenyerembe gyűjtöttem, és egyetlen nagy hörpintéssel ittam ki. Jobban éreztem magam, felálltam, és elindultam a parton. Bármerre néztem, csak a nagy kékség uralt mindent, se földnek, se hajónak nyomát nem láttam. A sziget, egyetlen hatalmas, megmászhatatlan szikla, rajta néhol bokrok. Azt hiszem, én itt éhen halok, vagy szomjan, ha nem esik az eső, és abban a pillanatban megint jött a part felé egy irdatlan nagy hullám, és én csak kapaszkodtam a víz alá került bokrok ágaiba. Ismét fuldokoltam. Teljesen kimerülten azon járt az agyam, hogy bármi lesz, megpróbálok a magaslatra feljutni. Minden reményem ebben rejlett, ez egy kis erőt nyújtott. Vánszorogtam körbe a parton, a sziklát vizsgálva, egy kis rést, lankát kutatva, ahol megpróbálhatnám.  Egy kis magaslatot találtam, nagy nehezen felkapaszkodtam, erőm elfogyott, maradtam, remélve, hogy a hullámok támadása nem ér ide fel. Hirtelen este lett, megszűnt a világ zaja, a lágy semmiben lebegtem, azt hiszem elaludtam.

Hatalmas madárrikácsolásra riadtam, fölöttem két hatalmas madár körözött, mellettem egy hevenyészett fészekben három tojás. Csak ámultam, elképzelni sem tudtam, miként kerültem a szikla tetejére. A hely félelmetesnek tűnt, alig egy négyzetméternyi lapos sziklatetőn ültem, körülöttem a mélységben lent a hullámzó tenger. Tudtam, hogy a madarak ellenségnek tekintenek, le akarnak lökni innen. Hiába tiltakoztam, ígértem, hogy nem bántom a tojásokat, nem értettek engem. A tenger örökös morajlása, a nap vakító fénye, a felettem rikácsoló madarak az őrületbe kergettek, sírtam, átkozódtam tehetetlenségemben.

Hirtelen csend lett, és sötét, eltűnt a sziget, egy nagy semmi közepén lebegtem.

—Lélegezzen! Lélegezzen! —rikoltotta egy férfihang felettem.

Nagy igyekezettel szívtam be a levegőt, éles fájdalom hasított bele a tüdőmbe, nem érdekelt, boldog voltam, most már biztosan életben vagyok.

— Évának hívják? Ha nem tud felelni, bólintson a fejével. Nagy nehezen egy igent leheltem.

— Csak egy pillanatra nyissa ki e szemét, és nézzen rám! Lát engem?

— Igen — suttogtam ismét.

— Még figyeljék, azt hiszem a nehezén túl jutottunk. Örülök, a hölgy a szerencse lánya – mondta az orvos a mellette álló két nővérnek.

Kedvenceim

Blogarchívum