KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. december 9., vasárnap

A nyomorúság rabjai


- A mienk is! - kiáltották a fiúk egyszerre.
- De jó illatok Dara! Régen éreztem ilyen finomat – mondta Gaspar és egy nagyot nyelt.
- A párolt füge illatát érzed és a zöldbabét, amit egy kis fokhagymával ízesítettem és a sült kecske oldalast, amin ugyan kevés a hús, de annál finomabb – felelt Dara.
Mindenki megtöltötte a friss lepényét a finomságokkal, csendben falatoztak, ilyenkor úgy érezték, hogy szép az élet. Dara boldogan nézte őket, az egész napi fáradozásáért a családja elégedett mosolya volt a fizetség. Milyen kár, gondolta, hogy a boldog idők hamar elszaladnak, jobbat várunk, de mindig rosszabb jön. Rettegve gondolt a holnapra, nem csak attól félt, hogy elveszti a gyerekeit, a betegségekre is remegve gondolt, csak ne jöjjön semmiféle kór, mert ha őket elviszi, mint a szüleiket, mitévők lesznek a ezek a gyerekek.
A fiúk Gasparral lőgyakorlatra mentek, már sötétedett mikor nyugovóra tértek. Reggel Gaspar a fiúkkal ment legeltetni, ott folytatták a célba lövést. Gaspar aznap megtanította őket a tűzgyújtó nélküli tűgyújtásra is, mondván az ördög nem alszik, akár el is lophatják a hátizsákotokat. Akkor is boldogulni kell, ha nincs semmitek, az éjszakák hidegek, tűz mindig kell - mondta. A fiúk tanítása jól haladt.  Gaspar elégedett volt, de még messze nem találta elég felkészültnek őket. Esőcsepp mindig ott lábatlankodott Gáspar körül, és esdeklőn kérte, hogy tanítsa őt is, de olyankor Gaspár csak egy nagyot nevetett, és megsimogatta a kislány fejét. Ilyenkor Esőcsepp elvörösödött, könnyek szöktek a szemébe, és mérgesen csak annyit mondott – Majd meglátod, hogy mennyit tudok már! Ami igaz az igaz, gondolta Dara, a lányom nagyon okos, és gyorsan tanul meg mindent, elég neki egyszer megmutatni. Jobban ír, számol, és olvas, mint a bátyai, és olyan kérdései vannak, amire még a felnőttek sem tudnak válaszolni. Dara úgy hitte, hogy Estella tanította meg a lánykát ennyi mindenre.
Dara egy reggel nem volt képes felállni, magas láz gyötörte, egész testét izzadtság borította el, majd a hideg lelte. Keyvan vele maradt, borogatta, és a féltve őrzött szárított fűzfa kérgéből főzött teát, hogy a lázát csillapítsa. Egy hét múlva Dara láza lement, újra egészségesnek érezte magát, de fáradékony maradt továbbra is. Esőcsepp úgy őrizte anyját, mintha attól félne, hogy elveszik. Betegsége alatt szinte soha nem mozdult az ágya mellől, most, hogy Dara már tesz-vesz, mindig a szoknyája mögött van, mindenben segít, ha tud, első szavára rohan és teljesíti a kérését. Anyja tudta, hogy a lányka fél, nagyon fél, hogy elveszti őt is. A sajt készítés közben, jutott idő a beszélgetésre, Dara alig győzött válaszolni a töméntelen kérdésre. Bizony sok kérdésével megvárták Keyvant, vagy Gaspart, mert Dara nem tudott válaszolni.
Néha álmélkodva hallgatta a kislányt, mert a kérdést sem értette, de azt sem, hogy ez az alig nyolc éves gyerek, honnan tud ennyi mindent. Estella sok mindenre megtanította, apja pedig számolni, én írni és olvasni, de a fiuk soha nem tettek fel ennyi megválaszolhatatlan kérdést.
Egy délelőtt azzal jött, hogy honnan jöttünk mi ide, kik éltek előttük itt, akik a rokonaink lehettek valamikor.
Dara csak annyit tudott, hogy az őseik is nomád pásztorok voltak, és a Zagrosz hegyeiben éltek mindig. Este Keyban már többet tudott válaszolni, a vacsoránál mindenki őt hallgatta, amikor az régiekről mesélt.
- A mi őseink a bakhtiari nomád muszlimok voltak, annak is síita ágához tartoztak. Állattartásból éltek, az asszonyaik híres szőnyegkészítők voltak, anyád is tanított szőnyeget csomózni, mostanában kevés birkánk van, nincs gyapjú a fonalhoz. Valójában nem voltak vallásos muszlimok, nem igazán tartották be a Korán előírásait. Mi már egyáltalán nem, nincs is értelme, mi a hegyek szentségét tiszteljük, nem a Koránt. Igaz van nálunk is szent könyv, anyátok abból tanít olvasni benneteket.
- Amikor Estellát temettük, akkor imádkoztál, ugye apa?
- Igen, a temetéseknél és a születésnél még a vallási szertartások szerint járunk el, imádkozunk.
- Én akkor is imádkozom, ha bajban vagyunk, vagy aggódunk miattatok – szólt Dara.
- Igaz, az asszonyok régen is vallásosabbak voltak, de a napi imákat, a böjtöket, már ők sem tartották számukra kötelező előírásnak.
- Lehet, hogy van Isten, valaki csak teremtette ezt a világot. Lehet, hogyha imádkoznánk hozzá, segítene rajtunk – szólt halkan, a többnyire csendes Marad.
- Errefelé, a nem nomádok, mind vallásosak voltak, naponta többször imádkoztak, a Korán volt a legfőbb könyvük, mégis pusztulásra ítéltettek, velünk együtt. Ha van Isten, akkor nagyon megharagudott ránk, élhetetlenné teszi számunkra a földi életet. Ha nincs Isten, akkor saját magunk számára tettük értéktelen sivataggá a földünket, de az is lehet, hogy minden ember bűnös ebben, a holtak és az élők is, de az is megtörténhet, hogy a föld természete ilyen, már nem akarja, hogy ennyien éljünk belőle. Nem tudom, de a nálunk okosabbak se tudják - fejezte be egyre halkabban a monológját Keyvan.

2018. december 3., hétfő

A nyomorúság rabjai


Reggel a fiatalság később ébredt, az esti incidenst tárgyalták. Nem is gondolták, hogy Gaspar ilyen jól céloz, mindkét golyó az övé volt, ami talált. Mindkét fiú kérlelte, hogy menjen velük legeltetni és tanítsa őket lőni. Sok minden mást is kell még tanulnotok, a fegyverhasználat lesz a legutolsó, amit megtanítok nektek. Mindenki ment a dolgára, Keyvan és Gaspar köveket hordtak a tevékkel, a karámok megerősítésére. Dara a napi egyéb ház körüli munkákat végezte. A kislány inkább csak szórakoztató társ volt csupán, kicsi a munkára, de Dara imádta hallgatni a csacsogását. Sokszor inkább feltartotta, mint segítette a munkában, de nem tudott ellenállni a kérlelésének, mindig mesélni kellett a régi életükről, a világról, ami más volt régen, de azt Dara is csak hallomásból ismerte. Sok dolga miatt mindig gondja volt az idővel. Igen az idővel, az elmulasztott, a mindig kevés, a könyörtelen, az egyre rohanóbb, a távolságot tartó, az-az átkozott idő, mely mindennek elejét és véget adó, az örökké haladó. Az idő, a napot napra rakó, rideg telet hozó, forró nyárba forgató, éveket számolgató. néha arra gondolt, meg kellene toldani a napot néhány órával, hogy minden munkáját képes legyen elvégezni. Hiányzott Estella ügyes keze. Néha úgy érezte, hogy kevéske feladatot látott el, már is este van, ételt kell készíteni a hazatérőknek. A ruha varrás ment számára a legnehezebben, azt Estella csinálta mindig, de nincs már velük, nagyon hiányzott, nem csak a munkája. Esőcsepp, ha egyedül volt esténként, hangosan elmesélte az egész napját neki, és jó éjszakát kívánt, úgy, mint régen.
- Esőcsepp gyere! Lemegyünk a kiskertbe, gyomlálunk, és hozunk fel hagymát.
Ez a kert is milyen lehet, mióta hazajöttünk nem is láttam, lehet, hogy szétbarmolták a vadak már. Keyvan dupla kerítéssel óvta tőlük, ez a kert volt a kincse. A belső kerítésen fekete szemű bab futott, és néhány szőlő. Belül hagyma, petrezselyem. csípős paprika. A kert hátsó felén a sziklafal előtt két hatalmas fügefa állt, és egy kiszáradt gránátalmafa. A hegyről a csapadék, már ha volt, egy ciszternába csorgott bele, ezzel öntöztek, de ritkán került erre sor, többnyire üresen állt a ciszterna. Szerencsére a kert épen maradt, bár látszott rajta a vízhiány, de hagyma azért termett jól, és füge is, igaz aprók, de mégis valami finomság. Dara szomorúan látta, hogy a ciszterna kiszáradt, régen eshetett itt eső. Alig találtak annyi zöldbabot, ami ennyi embernek elég lenne, pedig ebben Esőcsepp nagyon ügyes, éles szeme elöl nem bújhattak el.
Mielőtt a vacsorának neki kezdenének, a két anyabirkát a bárányaikkal, ki kell hajtani legelni, ide a barlang közelébe. Keyvan már reggel legeltetett egy pár órát. Nem merik a kecskékkel kiengedni őket, nehogy bajuk essen, most születtek a kicsik. Szeretnék felszaporítani a birka állományt. Jól jönne a gyapjú a szövéshez, mármint a szőnyeg készítéshez. Tavaly egy betegség elvitte az összes birkát. Esőcsepp erősködött, hogy ő majd vigyáz rájuk, menjen csak az anyja a dolgára, Dara nem engedett.
– Kicsi vagy még, a birkák ravaszak ám!
- A birkák buták anya, nem ravaszak.
- Tudod mit, míg legelnek, írni tanulunk, olyan régen tanultunk valamit.
- De jó, már azt hittem nem játszunk többet iskolást.
Az idő gyorsan repült, Dara felnézett az égre, és már terelte is be az állatokat, sietni kellett a vacsora készítéssel, mindjárt itt az este.
Alkonyatra a fiúk is hazaértek, ennek mindenki örült, mert ha egy kicsit is késtek, Dara már a legrosszabbtól félt, hogy megölték őket az állatokért, és hasonló dolgokat képzelt. Régen, ha velük tartott az apjuk is, nem minden este tértek haza, sokszor egy hétig is terelték a kis csordát, egyik völgyből a másikba, mikor merre volt jobb a legelő, persze ha völgyek mélyén kiszáradtak a patakok, vissza kellett térniük.
Marad a szüleihez rohant, Rasid sietve terelte le az állatokat inni. Keyvan kérdőn nézett rá. – Mi történt?
- Képzeld egy emberrel találkoztunk. Rasid figyelte az állatokat én pedig a völgyet fürkésztem, a vadkutyák és farkasok miatt, amikor megláttam a lassan botorkáló embert, szóltam az öcsémnek. Rasid is észrevette, gyorsan el is tűnt egy közeli szikla mögé a husángjaival, készen állva a váratlan támadásra, ha ellenségesen kezdene viselkedni. Sokat vártam, mire hozzánk elért, alig volt jártányi ereje. Csak ennyit tudott mondani – „van vizetek?” Adtam neki, sőt enni is. Megkérdeztem merre tart, Annyit mondott, hogy az Arab-öbölbe. Pihent egy két órát, majd elindult, megmutattam merre jut ki a völgyből, és milyen irányba menjen tovább, adtam neki az útra vizet és lepényt. Rasid csak akkor jött elő, amikor már messze járt.
Gaspar is végighallgatta a beszámolót, és csak dünnyögött a bajusza alatt. majd eltűnt. Kis idő múlva a két pisztollyal jött vissza, és amikor a fiúk is visszaértek, feléjük fordulva így szólt. Ma este mesélni akartam, de ma fontosabb dolgunk lesz. Megtanítalak benneteket ezzel a pisztollyal bánni, persze csak a vacsora után, mert valami fenséges illatot érzek, és már nagyon korog a gyomrom.
folyt. köv.

2018. november 25., vasárnap

A nyomorúság rabjai


Másnap este egy térképet fektetett le a földre, mindannyian fölé hajoltak. Ezen a térképen lesz az útirány is, ezért mindegyikteknek kell egy-egy rajz, és még valami, amit nektek ajándékozok, mert nekem már soha többé nem lesz rá szükségem, egy GPS, utazóknak, turistáknak való navigációs eszköz, amit majd én beprogramozok. Az útra alaposan fel kell készülni, különben kudarcot vallotok, ami az életetekbe is kerülhet. – még valamit, nem indulhattok el rögtön, kell még néhány év, ami elegendő a felkészülésre. – mondta Gáspár a fiúk megrökönyödésére.
 Ha ez az idő eljön, kaptok tőlem néhány csekélységet, de az úton nagy hasznotokra lesz majd, de azt csak az induláskor kaphatjátok a kezetekbe. Mára azt hiszem, ennyi elegendő is, holnap folytatjuk – mondta, majd egy nagyot sóhajtva a teljesen kihűlt teájáért nyúlt. 
Dara csak ült, egyetlen szó nem hagyta el a száját, néha elfordulva a könnyeit törölte. Tudta, hogy a fiai ezek után már biztosan nekivágnak az útnak, Azzal is tisztában volt, hogy soha többé nem fogja őket viszontlátni. Neki itt marad Esőcsepp, a legkisebb kincse, őt nem engedi el, bármennyire is sajnálja. tudta, hogy itt nincs jövője, él velük, és ha ők meghalnak, bizony egyedül marad, nincs Estella, nincsenek a többé a fivérei sem. Az út hosszú egy ilyen gyereklánynak, több veszély leselkedik rá, mint a fiúkra. Félelemmel gondolt arra, ha menni akar, nem tarthatja vissza, el kell engednie. Emlékezett Estellára, a gyereklányra, mennyire menni akart, de nem engedték, akkor már itt éltek kint a hegyekben. Szülei csak mosolyogtak, amikor szóba hozta. Mindkét család fiai már rég útra keltek, csak Keyvan nem, őt itt tartotta a szerelem. Milyen boldog lenne az anyósom, ha élne, és meglátná az egészségesen hazatért Gaspart. Csak mondogatná szegény lelke: „Tudtam én, hogy egyszer itt áll majd előttem!”
- Csak nem alszol Dara? Egész este egy szavad sem volt. Menjünk, tegyük el magunkat holnapra. Korán kel a nap!- mondta egy nagyot ásítva Keyvan.
Dara nehezen aludt el. Forgolódott ágyában, hallgatta a férje egyenletes szuszogását, Esőcsepp olyan csendesen aludt, hogy alig lehetett hallani a lélegzetét. Telihold van, talán az tart ébren. Gondolta felkel, iszik egy kis vizet, talán utána elálmosodik, de ekkor halk morgást hallatszott a bejárat felől. Abban a pillanatban a két hatalmas pásztorkutyájuk ugatása harsant bele az éjszakába. Tudta, vagy farkasok, vagy elvadult kutyák, ez utóbbi még veszélyesebb is. Megrázta Keyvant, aki azon nyomban felébredt, és már fel is állt, a puskájáért nyúlt. Visszafüttyentette a kutyáikat, a hold fényénél látta nincs egyedül, Gaspar is lassan lépdel előre, nagyon óvatosan a hangok felé fordulva, mindkét kezében pisztollyal. Egyszerre sütötték el a fegyvereiket a barlang bejáratában álló vadkutyákra. Kettőt el is találtak a többi vonyítva menekült. Mindenki felébredt a fegyverropogásra. Kihúzkodták a két dögöt, elég messzire ahhoz, hogy más ragadozó ne jöjjön a barlanghoz a vérszagra.
Folyt. köv.

Kedvenceim