KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. szeptember 16., vasárnap

A nyomorúság rabjai


- Azért hívtalak ide benneteket, mert a fegyvert itt adom át, nem kell azt látni mindenkinek. Ha nem tudod használni, megmutatom szívesen. A másik dologban is eljártam, annyit tudtam csak meg, hogy egyetlen kis halászhajó van a kikötőben, embereket visz Egyiptomba, onnan új hajóra kell szállni, de ott már dollárral kell fizetni, vagy arannyal. Itt fejenként hat kecskéért elviszik a fiúkat, de sietni kell, mert sokan várnak az útra. Gondoljátok meg. Én jártam Európába, nem sietnék oda annyira a helyetekben.
- Dolgoztál is, be is jutottál? – kérdezték egyszerre a fiúk.
- Nem. Be sem jutottam, évekig kint éltem a menekült táborokban. Borzalmak idejét éltem akkor, nem kívánom senkinek – felelte maga elé bámulva.
- Hogy jutottál haza? – kérdezte Keyvan.
- Ez nem az én hazám, az enyém a hajdani Egyiptom, ott születtem. Egy csempész hajóra szegődtem el dolgozni, azzal a szándékkal, hogy hazatérek majd, ha úgy adódik. Ott ismerkedtem meg egy szaudi mérnökkel, aki a lepárló telepre jött a napelemeket felszerelni, majd maradt, mint karbantartó, vele tartottam, azóta itt élek. Jó barátok lettünk, segítjük egymást, itt kell egy jó barát.
- Nem ismerem az egyiptomiakat, gondolom ők is arabok, talán mások, mint errefelé. A mi őseink se arabok, se perzsák nem voltak. Elődeink a hegyekben vándorló nomád muszlimok voltak, annak is a siíta ágához tartoztak Valójában nem sokat imádkoztak, ma már csak néhány szertartást őrizünk, például a temetést. Animistáknak tartjuk magunkat, akik jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a koránt – mondta egyre halkabban Keyvan.
Ali-dad még sokáig mesélt a tábori életről, a kalandos hazajutásáról, a fiúk el-elbóbiskoltak. Későre járt, a telehold földöntúlinak mutatta a tájat, a szél keverte a sárga homokot a szürke hamuval, csend honolt az elhagyatott házak között. Mindannyian hallgattak, nézték a fel-felparázsló tüzet – nincs menekvés, oda a remény – erre gondoltak mind a hárman.
- A világunk megérett a pusztulásra – szólalt meg Ali-dad. Mi voltunk a Föld urai, mindent elértünk. Allah, a mindenható megadta nekünk azt, amivel gondtalanul élhettünk, de mi emberek mindig többet akartunk, Isteni hatalmat kívántunk! Bűnhődünk, elvette tőlünk az élet lehetőségeit, pusztulunk.
- Csak mi vagyunk bűnösök?  Az európaiak, az oroszok, az amerikaiak nem azok! Ők miért élhetnek jólétben? – kérdezte ingerülten Keyvan.

- Az ő büntetésük is eljön, hidd el. Sivataggá válik az ő földjük is, de nekik akkor már nem lesz hely, ahova mehetnek, ott pusztulnak, ahol élnek.
- Remélem úgy lesz. Itt alhatunk az udvarodban, reggel visszamegyünk a hegyekbe – kérdezte Keyvan.
- Itt alhattok. Nem egyezel meg a kapitánnyal?
- Nem, nincs dollárunk, se aranyunk, csak egy kevéske hegyi kristályunk, a többit elköltöttük, vizet vettünk, lisztet, sót, cukrot meg néhány lepényt tőled. Köszönjük a történeteidet – azzal Keyvan leterítette a kecskebőrt és elfeküdt.
folytatás köv.

2018. szeptember 9., vasárnap

A nyomorúság rabjai


. Úgy száz éve már ilyen, amilyennek ti ismeritek. Az olaj azt hiszem kifogyott alólunk, de az autókat már nem az olajból gyártott benzin hajtja, nem is kell a világnak többé már az olaj. Azt mondták az öregek, hogy megváltozott az időjárás, tőlünk keletre, nyugatra, de még északra, is, a nagy Kína is sivataggá vált, csak a hegyekben van néha eső. Gyilkos háborúk, pusztító járványok törtek ki, és az éhínség, a vízhiány miatt tömegesen haltak az emberek, vagy menekültek északra. Minden lepusztult, eluralkodott a káosz, a vallás többé már nem tartotta össze a népet, semmivé lettek a régi értékeink. Az oroszok nem engednek be senkit, ha elkapnak, agyonlőnek. Észak-Amerikába sem léphetnek be menekültek. Csak Európába lehet bejutni, dolgozni.
Keyvan elhallgatott, a fiúk csendesen szuszogtak Sokáig nézte még a éjszakai égbolton átívelő csodálatos tejutat.
Napfelkeltekor felébresztette a mélyen alvó gyerekeit, sietniük kellett, nem tudta merre találják a vízárusokat, fogytán volt a víz. A kikötő omladozó épületei között feltűnt egy ép ház, ilyet kerestek. Örültek, hamar rátaláltak – nem volt nehéz a romok közt észrevenni egy ép házat. Hatalmas üzem állt a parton, itt állították elő, az édesvizet a tengerből. Ezt a vizet módjával ihatták csak, íztelen volt és nem kellően tiszta, szinte ihatatlannak érezték, de nem volt más. Az üzemet, körbe, fegyveresek őrizték, Az oldalán nyitott kapu állt, teljesen kitárva, itt árulták a vizet. Keyvan lassan meggondoltan lépett be, hátul két fegyveres őrködött, oldalt a csapoknál egy alacsony köpcös férfi állt. Keyvan hozzáfordult, és az üres kecskebőr víztartóira mutatott.
- Nyugodtan kérhetsz a saját nyelveden, beszélem. Ali-dad-nak hívnak, és téged.
Keyvan vagyok, ők a fiaim. Víz kellene, liszt kenyérnek, egy kevés cukor, ha van még só, tűzgyújtó is kellene, és egy kis segítség.
- Mi lenne az?
- A fiaim szeretnének eljutni Európába dolgozni, hajó kellene. A másik kérésem, ha módodban áll, egy puskát szeretnék lőszerekkel, már kevés a husáng, mindenkinél fegyvert látok – szólt halkan Keyvan.
- Mivel fizetsz az áruért?
- Hegyi kristállyal, de a puskáért arannyal, igaz nem sok, de talán elég.
- Az jó lesz. Este gyertek vissza, addigra mindent megtudok.
Keyvan hálásan köszönte, azzal továbbálltak, a parti romok között árnyékos helyet kerestek. A fiúk fürödtek a tengerben, Keyván nézte őket, a lelke összefacsarodott a gondolatra, lehet, hogy ezek az utolsó napok, amíg még velük lehet. Ha sikerül a tervük, lehet, hogy soha nem látja már őket ebben az életben. Nagy sokára alkonyodott, visszamentek a vízárushoz, felpakolták a tevére az árut, majd Ali-dad lekapcsolta a világítást, és bezárta a kaput, a kulcsot a fegyvereseknek adta.
Ali-dad tipikus arab kinézetű ember volt, a sötét bőrével, hanghordozásával, gesztusaival. Keyván és fiai, perzsának születtek, magasak világos bőrrel, halk szavúak, visszafogottak. Ali-dad megbízott bennük, talán jobban, mint a saját fajtájában, mert meghívta őket a szállására. Forró feketeteát főzött, édeset. A fiúk boldogan kortyolgatták, a cukor különlegességnek számított. Ültek a tűz körül és hallgattak. Keyvan tudta, hogy nincsenek jó hírek. 
folytatás köv.

2018. szeptember 3., hétfő

A nyomorúság rabjai


Keyvan, a családfő, hátrahagyta feleségét, lányát, húgát és a két hatalmas hegyi pásztorkutyát az állattokkal, ebben a biztonságos szurdokban, úgy érezte itt nincs mitől félteni őket, Egy kis bőrzacskóba drágaköveket rakott, csodálatos hegyi kristályokat, gondosan bekötötte és egy hosszú szíjon a nyakába akasztotta. Jó lesz fizetségnek, ha vizet, és lisztet kell vennünk – gondolta. Sietve megtöltötték a kecskebőrből készült víztartóikat, magukhoz vettek jó néhány lepényt, majd egy felmálházott tevével és a két legényke fiával, Maraddal és Rasiddal, indultak is Bushehr romvárosának kikötőjébe, ami számításaik szerint több, mint egy napi járóföldre volt innen. Yasuj lepusztult városa mellett elhaladva, a kikötő felé fordultak.  Keyvan reménykedett, hogy egyetlen teremtett lélek sem látta meg őket induláskor, a búvóhely szinte észrevétlenül simult a tájba, kevesen jártak errefelé, most is úgy tűnt, hogy egyetlen emberfia sem kószált errefelé.
A kikötői város, ha lassan is, de egyre fogyott. Az öböl vize folyamatosan emelkedett, már évszázadok óta. Víz alá került a város romjainak nagy része, de a maradék épületek is omladoztak. Hajdan a kikötőt rendben tartották, a romokat, összedőlt házakat elbontották. Mára már csak kis csónakokkal, a magasabb épületek romjait kerülgetve lehetett kimenni a nagyobb hajókhoz, bár manapság egyre kevesebb jött be az öbölbe, nem volt miért erre hajózni. Elnéptelenedett, halott vidék lett a Perzsa öböl. A rozoga dereglyékkel, melyekkel ide betévedtek, többnyire embercsempészek jöttek. Jó pénzért vitték a fiatalokat az Európai unió kapui közelébe, akik ott, hatalmas menekülttáborokban nyomorogva várták, hogy bejuthassanak dolgozni. Nagy ára volt az útnak, Lakatlan európai partokon tették ki őket, ahonnan már csak gyalogszerrel érhették el a táborokat, a határkerítéseket.
Keyvanék elhagyatott pusztuló házak mellett haladtak el, néha találkoztak csak emberekkel, inkább csak fegyveres férfiakkal. Igyekeztek elkerülni őket. Az itt élő, vagy erre kóborló emberek agyába már gyermekkorban beleégették a másik ember iránti bizalmatlanságot. A kiszolgáltatottság óvatossá és emberkerülővé tett mindenkit, csak a családtagjaikban bíztak meg feltétel nélkül. Néha kényszerből rászorultak a másikra, de annak magas ára volt, és azt maradéktalanul be is hajtották. Ez az ár sok esetben az élet volt maga.
Az apa félelemmel gondolt arra, hogy ismeretlen világba küldje a fiait, de tudta, nincs választási lehetősége, nem maradhatnak itt a nyomorúságban, teljes reménytelenségben. Ha a szerencse velük van, találnak hajót, ami néhány kecske áráért elviszi őket Európa partjaihoz, és ha Allah úgy akarja, beengedik őket munkára. Reménykedtek, nekik csak ez maradt. Nyugatnak haladtak, előttük a nap egyre közelebb került a horizonthoz, örültek, a gyilkos sugarak nem perzselték már őket olyan égetően. Estére a hajdani város omladozó romjai közé értek. Féltek, mind a hárman körbe - körbe nézegettek, főként az figyelt, aki a tevén ült, ezeken a helyeken sok rabló, rossz szándékú ember élt. Egy flaska vízért is képesek voltak embert ölni. Elértéktelenedett már minden, az emberélet volt a legolcsóbb. A hajdani rend már egy évszázada teljesen felbomlott. Az este beálltával kerestek egy aránylag védett helyet, a romos városban, és letelepedve a kihűlő homokon, tüzet gyújtottak, az úton gyűjtött száraz bozóttal, ágakkal. Keyvan, az éles szemének köszönhetően, egy egész fa ablakkeretre tett szert, elégnek is találta az esti tűzhöz. Megették a kemény sajtjaikat lepénnyel, ittak, és fáradtan nézték a lobogó lángokat, nem tudtak elaludni. Keyvan, mint mindig, ha nem voltak álmosak, beszélni kezdett a hajdani világról. Fiai ezt várták, imádták hallgatni apjuk régi történeteit, amit mesének gondoltak, Hiába bizonygatta, hogy nem az.
    - A nagyapám mesélte, amikor még egészen kicsi lehettem, talán hét, vagy nyolc éves, hogy ez a kikötő - az ő gyermekkorában - lüktetett az élettől, hajók ezrei jöttek ide fel, áruval megrakodva, az olaj gazdaggá tette az öböl menti országokat. A világ az ő apja gyermekkorában maga volt a csoda, Iránban gazdag és hatalmas városokban éltek az emberek, rengeteg ember. A Perzsa öböl vizét óriási tengerjárók hasították. Nem hiányzott semmi Iránnak, bővizű folyók rohantak a hegyek között, a völgyeikben kerteket műveltek, nagy üzemek termelték a rengeteg árut. Autók jártak, boltokban mindent lehetett kapni. Iskolában tanultak írni és olvasni a gyerekek, majd tovább tanultak, híres egyetemekre jártak.
- Miért pusztult el ez a gazdag világ? Hová lett az olaj? Mi anyánktól tanultuk meg a betűvetést, tőled meg számolni. Miért?– kérdezte szinte egyszerre a két fiú.
folytatás köv.

Kedvenceim