KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. augusztus 15., hétfő

Álmaimban nem ismersz már rám, idegen a tekinteted. Régen elmaradtál mögöttem, ha sors kegyelméből  még velem szaladhatnál, egykor sima bőröd, az idő kegyetlen ecsetje, oly ráncosra festette volna már, mint az enyémet.











Kardos M. Zsöte:
Távolság

Ahogy érintettél,
távoli volt a kezed,
ahogy néztél,
senki nem láthatott
kevesebbet nálad.
Én mindent elkövettem
csörgősipkával a fejemen,
de a Nap legurult az égről,
csillagok bámultak hidegen,
és akkor már tudtam,
hogy minden hiába.

Barbara Florczyk képe

2016. június 20., hétfő

Valóság és képzelet



Képzelőerő híján, az emberből sok minden lehet, de alkotó művész, vagy netán író, semmiképpen sem. Ez alap követelmény, természetesen még sok minden más is szükségeltetik az írás művészetéhez, például az élettapasztalat is, de olvastam már fiatal írók kitűnő műveit, akiknél a korukból adódóan, még nem lehetett mögöttük nagy tapasztalat az életről, az írásaik mégis lebilincseltek. Az írók sikerét az adja, hogy a képzeletük által megteremtett világot, eseményt újra teremtik, a saját gondolati világuk szerint. Minél nagyobb az élettapasztalat, annál sikeresebb lesz a képzeleti világ bemutatása. Az írásaim többsége életrajzi novella, visszaemlékezések a boldog, néha boldogtalan gyermek és ifjú korra, megjelenítve a múlt század ötvenes, hatvanas éveit. Tizenhárom részes, Mezítláb a forró homokon, életrajzi elbeszéléssel indult, amit az unokáim számára írtam le, hogy megismerhessék, nagyszüleik, ükapjuk, ükanyjuk életét. Ezeknél az írásoknál a fantázia, kissé háttérbe szorult.
Több sci-fi jellegű novellát is írtam, sőt több részes sci-fi elbeszéléseket is, ilyenek a tizenegy részes Próba, melynek története a Földön kívül zajlik, vagy a hat részes Visszatérők, melyben már az emberiség menekülése utáni visszatérés történetét eleveníti meg, a regenerálódott Földön. A Hőség, Pusztulás, Remény, és a Háború Idején sci-fi elbeszélések, száz-száz év különbséggel jósolják meg az emberiség sorsát. Ezekhez az írásaimhoz nagy szükség volt a fantáziámra, megérzéseimre, de élettapasztalat is kellett megírásukhoz.  Az ilyen jellegű írásokban sem írok olyan világról, ami merőben különbözik a maitól, hiszen csak „hozott anyagból” dolgozhat az ember, de a jövőben történő, extrém környezetben felmerülő problémák megoldásait fejtegetem. Vizuális típus lévén, az írásaimat úgy írom le, hogy az olvasója, ugyanazt lássa olvasásakor, amit én az íráskor. Ez minden írásomra jellemző, továbbá az is, hogy minden írásomnak van valamennyi valóságalapja.
Vannak novelláim, melyek teljes egészében fikciók, ezek megírása előtt, valami mindig megragadta a figyelmemet, olyasmi, ami megihletett, és „klaviatúrát ragadtam”. Például a Csend novellámat, Mohos Zsófia fotósorozata ihlette, mely egy elnéptelenedett falut mutatott be. A Holikká démon ünnepén novellát egy cikk ihlette, ahol a riporter képekkel mutatta be a világ nagyvárosainak szeméttelepein guberáló gyerekeket. Ezekhez a történetekhez kellett a fantázia, de az ismereteim nélkül, nagyon szegényesre sikeredett volna az írás.
Több írásom van, amelyeknek a szereplői valóságosak, sőt bizonyos események is azok benne, de maga történet mégis fikció, ilyenek például az Isten nem ver bottal, a Templom ajtóban, az Iduska levele, vagy A kertek alján suhan a tavasz.
Természetesen vannak vidám jellegű szatíráim is, például az Élet a feleség eltűnése után. Teljes mértékben fikció, de valós élettapasztalat, emberismeret híján ezt sem írhattam volna meg.
Számomra a sci-fi és fantasy jellegű írások nagy lehetőségeket magában hordozó, értékes alkotások, de nehéz műfaj az íróik számára. Többnyire a fiatalabb írók műfaji sajátjai ezek. Sok ember kedveli őket, én is, de ezekhez sokkal nagyobb fantáziáló képességre van szükség, mint nekem van, én szeretek a realitás talaján maradni a történeteimben, talán a korom miatt is.
Biztos vagyok abban, hogy produktív, vagy reproduktív képzelet szülte is az alkotásainkat, nem elhanyagolható a valóságos élmény, a személyes tapasztalat, mint inspiráció forrás. Valóban írhat valaki jó történetet is, csak a fantáziájára hagyatkozva, de szükségeltetik hozzá valamennyi élettapasztalat is.
Az író nem tesz mást, csak az általunk ismert világot egy új köntösbe öltözteti át.
( Ezzel az írásommal teljesítem a vendégírói feladatomat a Pennát a Kézbe oldalon)

2016. május 22., vasárnap

Ház az út végén




Kezdetben volt a barlang, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetnék háznak, de őseinknek ez volt a biztos menedék, megvédte őket az elemek játékától, a vadaktól, és az ellenségtől. A tűz táncoló fényében gyermekek játszottak, asszonyok ételt készítettek, a férfiak, vadászó szerszámaikat élesítették. Otthont teremtettek az istenadta helyen, ahol gyermekeik születtek, és nevelődtek fel erre a folyton változó világra.
Néhány ezer év és az ember nem ment tovább már barlangról barlangra. A kenyérbe harapó ember letelepedett, nem élesítette fegyvereit a vadászatra, állatainak karámot épített, magának házat, és földet művelt. Így indult el az emberi civilizáció, melyet mi, mai emberek, fejlődésnek hívunk.
A világban mára már mindenki házban él. Ki miben, kunyhóban, nyomornegyedek összeeszkábált bódéiban, kis falusi házakban, szépséges csoda palotákban, társasházakban, hatalmas felhőkarcolók kisebb nagyobb lakásaiban, és még ma is laknak barlanglakásokban.
Létezésünk során sok háznak lépjük át a küszöbét, azután, hogy anyánk, életünk első házában beletett bennünket a bölcsőbe, ez lett létünk első színpada, a biztos menedék, az első otthonunk, melyet bizonnyal több fog még követni. Majd az életünk végén, egy díszes koporsóban, begördítenek az utolsó házba, a siralom házába.
Az első ház, ahova, mint ordító csecsemőt, bevitt anyám, mórtéglából épült a század elején. Kívül belül fehérre meszelt, szobakonyhás, cseppnyi ablakos, nádfedeles, padlója mázolt döngölt agyag. Megbújt a jegenyefák között, mint az alföldi tanyák legtöbbje, apró kis gazdaság, mely a háború utáni nyomorúságban igencsak nagy szegénységet mutatott. Az ólak csendesek, hátul a kaszálón, egy soványka tehén legelészett, nem messze tőle egy kis kövér mangalica túrta lelkesen a száraz füves homokot, mindkettő kipányvázva. A foghíjas, léccel kerített udvart egy nagytestű, morc kuvasz őrizte, többnyire szunyókált, de azért a fülét nyitva tartotta, néha föleszmélt, szemmel tartva a kotlóst és néhány csibéjét.
 Kisasszony havának derekán tombolt a hőség, a forró szél porördögöket kergetett a ház körül, én meg csak ordítottam a hűs szoba mélyén. Anyámnak nem volt teje, kénytelen volt naponta talpalni, hol velem, hol nélkülem, a szomszéd tanyáig, egy kis kecsketejet koldulni. Később kevéske krumplival kipótolva, életben tartottak. Hosszú életet jósoltak, mert kétszer is a halál torkából húztak vissza. Egyszer, még csecsemőkoromban, ráfeküdt az arcomat védő pelenkára az öreg kandúr, mire anyám észrevette, már kékültem. Másodjára a vén javasasszony segített vissza az életbe, mert a has puffadás, a nem nekem való étektől, majdnem átvitt a másvilágra. A házról nem maradtak saját emlékeim, mások meséiből festettem meg magamnak a hajdani képet. Egy valamire azért tisztán emlékszem, a hézagos kerítésre, ha tehettem kibújtam rajta, és a ház mögé rejtőzve figyeltem az utat, a vonuló hangyákat, a madarakat. Ezt a házat, az eszmélés házának hívnám, itt csodálkoztam rá először, erre a keserves világra.
Az új háznak, ahová négy esztendős koromban beköltöztünk, már minden kis zuga kitörölhetetlenül belém vésődött. Ezt a házat, melynek az udvar felöli vége hiányzott - bombázáskor leomlott, mondták – a kitelepítés előtt, svábok lakták. A gerendába beégették az 1886-s számot. Anyám szerint ekkor épült. Olyan volt ez a ház, mint egy öreg cipő, amit rendre talpalni kellett, ahelyett, hogy kidobták volna. Ha jött a tavasz, jött a kőműves is, valahol mindig falaztak, javítottak rajta, pedig jobb lett volna, porig romboni ezt a vénséget. A ház, melyet hiába renoválgattak, öreg maradt, dohos szagú, a mennyezet sötét fagerendás. Ebből az időből, a bezártság, nyomorúságos szegénység, szürkesége maradt csak meg bennem.
De mégis, egy más világot adott nekem ez a vén ház, gyermek játszótársaim lettek, emberek vettek körül, nem csak állatok. A falusi nyüzsgés elvarázsolt. Gyermekéveim összes emléke ide köt, a testvéreim születése, az öreg, róka kinézetű Kadét kutyánk, a hatalmas orgonabokor, a tégla kerítés mellett, a tövében elbújhattam, békére lelve, olvashattam kedvemre. Emlékeimben a házat a szegénységgel és reményteli fiatalságommal kötöm össze. Életem útján, már a ködös messzeségbe veszik. Ha nevet adnék a háznak, akkor a reménység házának nevezném el.
Az évek szaladtak, úgy hulltak egymásra, mint az agyonolvasott könyv lapjai. Az úton sietve hagytam el a gyermekruháim, a leányságom, és immár hárman költöztünk be egy irdatlan nagy tömbház, apró szobájába. Ez a ház is öreg volt, mint a többi, mint a város maga. Zajos, csatorna szagú, dohos lakásaival, patkányok hadával együtt is szerettem. Életem itt, mint a kora tavaszi nap ragyogása, nem láttam fényében a nyomorúságos szegénységet. Ebben a házban vidám gondtalannak tűnő évek teltek, melyek oly könnyedén eliramlottak, mint a nyáresti könnyű fuvallat. Ez a ház, a boldogság háza volt.
A kis szobát kinőve, mentünk az úton tovább. Egy tó partjára érve tudtam, hogy hazaértem. Felépítettünk egy csöppnyi házat, eddig nyújtózhattunk, a mi takarónk eddig ért, de a ház nem hozott szerencsét, csak gyászt és magányt. Így vált ez a kicsi ház, a boldogtalanság házává.
Új életem kezdődött, új házat építettünk a kicsi ház elé. Nem költöztem többé, ez a ház már csigaházként tartozott hozzám. Taposómalommá vált az életem, munka és munka, nehézségek és gond, szürke hétköznapok, és apró örömök töltötték meg. Már több, mint harminc éve élek ebben a házban, ezalatt megváltozott a világ. A mai életünk már nem sokban hasonlít az első házban éltre, de mi emberek, nem sokat változtunk, csak a körülményeink.
Már rég nem csörög az óra hajnalban, szabad vagyok, unokák boldogítanak, az öregség nyomorít. Ez a ház a dolgos évek háza, mely biztos menedéket nyújtott mindig, melyből egyszer majd elvisznek, életem utolsó házába, az öröklét házába, mely ott áll az út végén, és rám vár.

Kedvenceim