KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. december 8., csütörtök

Álmok regénye (nyolcadik rész)



Aldánnal vízhordáskor kiterveltünk mindent. A leggyorsabb út az lesz, ha a folyó mellett megyünk majd lefelé, arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak arra tartunk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittünk fegyvert, Aldán íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült nesztelenül kiosonnunk. Szerencsémre nagyanyám mélyen aludt a fáradtságtól, könnyedén kibújtam mellőle. Hűvös párát vitt a kora hajnali szél, mindenünk átnedvesedett. Már pirkadt, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy megkönnyebbüléssel értünk partot, így reménykedhettünk a megmenekülésben, már nehezen érnek utol apám emberei. Az ártéri erdő elrejtett bennünket, amíg a ruháinkat szárítgattuk.
Kerültük a szállásokat, jurtákat, és az embereket. Igaz, ezen a vidéken többnyire jámbor népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, mégsem mutatkoztunk előttük, mert nem beszéltük a nyelvüket, de attól is féltünk, hogy a keresésünkre indulókat útbaigazíthatják.  Jobban tartottunk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkben gyalogoltunk. Az éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyeket nem másztunk, csak szelíd dombokon keltünk át, rengeteg erdőn és lápos ingoványon. Utunkat vidámság és béke kísérte, nagy szerencsénkre. Néha bizony nagyon elfáradtunk, kemény volt az anyaföld a fekvéshez. Nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk, elláttuk magunkat friss eleséggel. Nem vetettük meg a madártojást sem, egymással versengve másztunk a fára értük. Életem legboldogabb útját jártam, bármilyen mostohának tűntek is a körülmények. Aldánt még jobban megszerettem, mert ő is szeretett, tisztelettel bánt velem, és vigyázott rám. Mindig előttem ment, én meg csodáltam szőke haját, mely aranyként csillogott a napfényben. Számára én voltam a legszebb lány, a dús barna hajammal, a fekete szememmel.
Már nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a hegyeket, ott az én hazám!
Láttam én, de abban bizonyos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehetnek innen, ha nem több. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de a fáradtságtól nem volt erőnk másikat keresni. Az éjszaka közepén neszezést hallottunk, halkan reccsent az ág. Csendben jöttek, szimatoltak.  Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karomat és a legközelebbi fűzfához rángatott. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy egész falkányi farkas esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és az álmosságtól alig láttunk.
Éhesen, vizesen és sántán mendegéltünk tovább, reménykedve, hogy nemsokára a hegyekhez érünk. Bocskoraink elrongyolódtak, lábaink kisebesedtek. Egymásra néztünk, kínunkban nevettünk. Nagyon messzinek láttam azok a hegyeket, úgy tűnt, hogy soha nem jutunk oda már. Ránk tört a szomjúság, kínzóbbnak éreztük az éhségnél.
Csalitos, ligetes vidéken haladtunk, néhol kunyhókat láttunk, igyekeztünk messze elkerülni őket. Egy kisebb folyócskához értünk, egyszerre ereszkedtünk térdre és a víz fölé hajolva mohón ittunk, abban a pillanatban nyíl suhanását hallottam, a hátamba éles fájdalom hasított. Aldán hangtalanul a vízbe bukott, én rémülten visszafordultam, két idegen öltözetű férfit láttam, a gúnyájuk, és a befont hajuk alapján, talán avarok lehettek. Behatoltunk a területükre - gondoltam. Egy újabb nyíl a nyakamba fúródott, még éreztem, ahogy a forró vérem, ömlik végig a vállamon, többre már nem emlékszem, számunkra itt ért véget a reményekkel teli földi lét, csak néhány óra választott el bennünket a szabadságtól.
Folytatás következik

2016. december 1., csütörtök

Álmok regénye (hetedik rész)



A második álom

A múlt, ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi Európa, pontosabban, a magyar föld volt, a Kárpát-medencei honfoglalás után. A nevem Perka, a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermekeket becsülték akkortájt. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel, a közös étkezéskor, a végében állva faltunk anyámmal, Enéhhel, a nagyanyámmal és többi vászoncseléddel együtt. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot, halászatot, és az is igaz, hogy nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit is, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a gyerekeket.
Nyári szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság. Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám segített, de viselős testével nehezen mozgott. Magas erős lány lettem tizenkét éves koromra, mindenfajta munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek kell elvégeznie, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba a Keleti Frankok ellen. Az öccseim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett maradunk.  Addig haladunk visszafelé, amíg el nem érünk a téli szállásunkig, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő, és tavaszig ott maradunk. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolga segítségével fazekakat készítenek, a család dolgaival foglalkoznak, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.
A tavaszon hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor nincs kegyelem, idegenbe kell mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öccseimet, és Aldánt, akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett, főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti a szemét.
Mire beköszöntött az ősz, anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek nagyon gyengécske volt, még nevet sem kaphatott, egy hetet sem élt. Fehér vászonba csavarva kivittük a folyópartra, a szolgák mély gödröt ástak, anyánk könnyek között átadta az egyik rabszolgának, aki szép lassan, kötélen beleeresztette a sírba.
Amint hazaértünk, apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt, hogy melyik családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vigasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családomat, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, szomorúan baktatott mögöttem. Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.
- Nem sírni kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden nő, és úrnő lenni te.
Megrökönyödtem a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem.  Miért nem szökött meg eddig? Miattam? Azt sem tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött gondolatban, de én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy magas rangú a származása, bátor férfi, és hogy kedves vagyok a számára.
- Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem láthatom többet az édesanyámat.
- Én gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a tekinteteden. Így könnyebb lesz a válás.
A hazaút további részén csak hallgattunk. A tél közepén érkezett meg hozzánk, háztűznézőbe a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és Karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és mohón nekiláttak a gőzölgő főtt birkahúsnak, hatalmas darabokat törtek le a bodagokból, és sert ittak hozzá. Mi nők hátul ültünk, csipegettünk, és bámultuk a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldánnal, mert inkább a halál, mint ez a család. A családfők megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben. 
Attól a naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba sajtot, szárított húst.

Folytatás következik

Advent 2016



A tavalyi évben is az idő gyors múlásával kezdtem a mondanivalómat. az idén is azt érzem, hogy gyorsul számomra, egyre sebesebben halad. Öregszem, én lassulok, ez csalja meg az időérzékemet. Ismét nyakunkon az év utolsó hónapja, karácsony hava. Advent, a várakozás ideje, az emberiség többsége remél, szeretetet, békét, szebb jövőt. A karácsony ünnepe egy röpke pillanat csupán, cseppnyi öröm talán. Az idő nyila mindig a pusztulás felé mutat, bárhonnan nézzük, akár emberi léptékben, akár a világmindenségében. Igen, mert mi is az univerzum részei vagyunk, minden sejtünkben ott vannak a csillagok, üstökösök, planéták alkotóelemei. Mi vagyunk az anyag legmagasabb rendű szerveződése, akik képesek vagyunk felfogni a létezésünket, a magunk körüli világot, sőt a világmindenséget. Képesek vagyunk kutatni a múltunkat, eredetünket, a jövőnket is sejtjük. Ismerjük az idő hatalmát, mely minden tettünknek értelmet ad. Tudjuk, hogy egyszer eljön az idő vége, amikor nem várunk többé, az adventben sem. Az idő eltűnik, nem lesz többé se múlt, se jövő. Mi emberek tisztában vagyunk ezzel, ezért élünk úgy, mintha sietnénk. Mindent meg szeretnénk élni, habzsolni az örömöket, felélni a Föld összes ajándékát. Rohamos gyorsasággal szaporodni, így remélve fajunk további fennmaradását. Ilyennek alkotott bennünket a teremtő. Felfalunk mindent, hisz a táplálék lánc tetején állunk, majd úgy járunk, mint a csillagok, melyek a haláluk előtt nagyra nőnek, de amikor végképp elhasználják az összes energiájukat, önmagukba roskadva, fehér törpékké lesznek, majd kihűlve semmivé válnak. Az eltűnt idő nyomát már nem hordjuk többé az emlékezetünkben, a jövő reményei sem élnek már tovább a szívünkben, nem lesz más csak a hideg, kietlen, néma jelen. A karácsony adta csoda, szeretet sem rejtőzik többé a lelkünkben.
Általam festett kép keserű, de ma még boldogan várjunk a csodára, hisz még sok-sok karácsony estén ott lehet velünk, ha mi is úgy szeretnénk.

Kedvenceim