KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2019. június 7., péntek

A nyomorúság rabjai


A kicsi Salah tragikus halála megbontotta az eddigi stabil családi harmóniát. Leila és Nazim egymást okolták a balesetért. A veszekedéseik mindennapossá váltak. Esőcseppék egyre többször gondoltak az elválásra, már nem az a biztonságot és nyugalmat sugárzó család volt, mint amit megismertek.
A hegyeket, és a fennsíkot maguk mögött hagyták, most sivatagos, homokdűnés, kissé dimbes-dombos tájon mentek. Nazim szerint közelednek a világ legősibb, majd ötezer éves, városa, Erbil felé. Ez a kurdok fővárosa, és kivételesen, ez nem elhagyatott. A vizük fogyóban, az élelem is kevés, alig várták, hogy a várost elérjék.
Estefelé letáboroztak, amint feljöttek a csillagok, észak felé meglátták a város fényeit. Esőcsepp és a két gyerek ugráltak örömükben, eddigi életükben még nem láttak kivilágított várost. Esőcsepp az izgatottságtól csak forgolódott, nehezen aludt el. Amikor a város alá értek egy elhagyatott romos épületbe terelték az állatokat, Leila, és a gyerekek. Esőcseppel együtt jól berendezkedtek, ételt készítettek, fejték a kecskéket. Rasidék bementek a városba egy tevével. A fiú csak ámult és bámult, mert itt annyi ember jött ment, látott autót, de tevét is. A boltokban megvehették a vizet, és az élelmet. Bakancsot is kaptak, de a város drága volt, Rasidnak elfogyott az összes drágaköve. Már csak annyi maradt, amennyi Esőcsepp nyakában lógott. A városban rend uralkodott, nem éreztek félelmet, a boltokban segítőkészek voltak az emberek. Útba igazították őket, sőt egy idős ember elmagyarázta, merre menjenek, ha a kecskéknek egy kis szénát akarnak venni.
A városon kívül maradtak, ott kényelmesebben táboroztak le, az állatokkal be sem mehetnének. A város szélén földműves és állattenyésztő családok éltek. Amikor az egyik kis gazdaságba bementek a tevéknek élelemért, az idős gazda megkérdezte Rasidékat, hogy dolgoznának-e egy darabig, legalább a birkanyírás ideje alatt, elkelne egy két ügyes hozzáértő kéz a munkához. Mindketten nyírtak már birkát, igaz, kijöttek a gyakorlatból, de ez nem gátolta őket abban, hogy igent mondjanak azon nyomban. Kellett a pénz a további úthoz.
Nazimék elbúcsúztak, és továbbmentek. Esőcseppék is nagyon sajnálták az elválást, de mostanában a fiúcska halálát követően megváltoztak, a keserűség mogorvává tette őket. Esőcseppék a tanyán maradtak, reggeltől estig robotoltak. Tisztességes szállást kaptak ágyal, elegendő étellel. A gazda felesége mindent megpróbált, hogy ott tartsa őket.  Egy hónapig dolgoztak, a gazda ezt méltányolta és tisztességes bért fizetett nekik. Így már nyugodt lélekkel mentek tovább. Útravalóul az öreg sok hasznos jó tanáccsal látta el őket. Mikor merre menjenek, merre találnak vizet, és egyéb élelmiszert. A tevéket, ha egy mód van rá, adják el Haszaka városába, mert az Assad csatornán csak csónakkal jutnak át, nincsenek kompok. Igaz már félig leapadt a vize, de még így is mély.
Aleppoban talán találnak kutakat, de a város rom, és teljesen kihalt, onnan azonban még messze van a kikötőt, Latakia városkája. A város lakott és hajók is mennek Ciprusra, majd onnan tovább Európába. A város veszélyes, tele van csavargóval, rablóval, vigyázni kell. Egy jobb kikötőbe kellene mennetek – mondta - de ti tudjátok
Folyt. köv..

2019. május 22., szerda

A nyomorúság rabjai


7. fejezet

A gyerekeknek tetszett ez a dimbes-dombos vidék, a hét esztendős Sabri, és a nála két évvel fiatalabb öccse, Salah folyton eltünedeztek, az apjuk rendre megfedte őket, de nem sokat használt. Már nagyon unták az egyhangú gyaloglást. A kislány csendesen ment az anyja mögött, a maga tíz évével, nagyon felnőttesen viselkedett, segített apjának az állatok terelésében is, de a két kis ebadta mindig játszani szeretett volna, amin nem lehetett csodálkozni. Ha nem kóricáltak el valamerre, akkor a tevék hátán aludtak.
Késő délutánra járt az idő, már lefelé haladt a nap, amikor Leilának, Nazim feleségének feltűnt a fiúk hiánya.
- Nazim látod a gyerekeket? – kiáltott hátra.
- Nem.
- Már régóta nem hallom őket, álljunk meg, nézzünk körül!
Esőcseppék is megálltak, Rasid csatlakozott Nazimhoz, együtt indultak el egy nagyobb dombhoz, remélve, hogy mögötte rábukkannak a fiúkra. A nevüket kiáltozták, de nem jött válasz. A dombokkal, kiugró sziklákkal, és szakadékokkal tarkított vidéken nem láttak el távolra.
- Nem mehettek olyan messzire, csak itt lesznek a közelben – reménykedett Nazim.
Rasidnak is rossz előérzete támadt, mert a hívásukra nem jött válasz. Csak nem a vadkutyák támadták meg őket? De ezt a gondolatot elhessegette, ki sem mondta hangosan, hiszen a kutyaugatást ők is meghallották volna.
Esőcsepp és Leila ellátták az állatokat, tüzet gyújtottak, és mire a lepénykenyereket megsütötték beesteledett. A család többi tagjának híre hamva sem volt. Esőcsepp vigasztalgatta a kis Fatimét és az anyját, de ők csak sírdogáltak, tele félelemmel. Öreg este lett mire Rasidék hazaértek a fiúk nélkül
Leila és Fatime láttukra hangos zokogással vetették magukat a földre, Nazim imádkozni kezdett. Már felkelt a fogyó hold is, mire Nazim is eldőlt a fáradtságtól. Kora hajnalban, amikor épphogy derengeni kezdett, már mindenki tett-vett. Nazim, Rasid és Esőcsepp útra készen álltak. Egy kis kulacsban vizet és néhány kenyeret tettek a hátizsákba és már indultak is a gyerekek keresésére. Most dél felé fordultak, előző napon, északon néztek körül. A nehéz terep lelassította őket, sziklás szűk szurdokon át vezetett az út a hegy másik felére, dél felé járt, amikor kisebb nagyobb szakadékokkal szabdalt területre értek. Nazim erősen fülelt, és akkor meghallott egy nyöszörgő gyereksírást. Amikor a legközelebbi szakadékhoz értek, a hang felerősödött, úgy nyolc tíz méteres meredély alján Sabri a nagyobbik fiúcska ült, a kis Salah, láthatólag élettelen teste mellett. Nazim már rohant is, vagy egy kilométerre lévő lejáróhoz, majd a sziklákon átbukdácsolva loholt a gyerekeihez. Sabri zokogva mesélte a történetet, amit mindnyájan sejtettek.
- Szaladtunk! Lezuhant! Nem hagyhattam itt! Vártam, hogy felébredjen, hogy kisegítsem innen – sírta el hüppögve. Nazim megitatta, Esőcsepp kenyérdarabokat nyomott a szájába. Nazim felvette a karjaiba a kis Salah élettelen testét, és indultak vissza. Kora estére értek a táborhelyre. Eltemették a kis testet, a halomra kövekből kirakták a nevét. Két napig siratták, majd útnak indultak.
Úgy mentek, mint egy néma karaván, senki sem volt beszédes kedvében. Leila, szívében mély gyásszal, csak ment lehajtott fejjel, nem nézett semerre. Gondolatai a kicsi Salah csecsemő korában jártak, eleven, sötétbarna, göndör hajú vidám kisbabát látta, aki folyton nevetett. „Olyan vagy, mint egy kislány” – mondogatta neki. Mi lesz, ha ezen a keserves úton minden gyermekét elveszti?  Jobb lett volna a hegyekben maradni, akkor Salah is élne még.
folyt. köv.

2019. május 6., hétfő

A nyomorúság rabjai


Egy rozoga sivatagi kút zavaros vizéből ittak, egymás után lettek rosszul, különösen a gyerekek hánytak sokat, szerencsére találtak egy tiszta vizű kutat is, mielőtt az erős hasmenéstől, hányástól mindannyian kiszáradtak volna. Kényszerpihenőt tartottak, mindenkit elgyengített a betegség. Különösen a három gyereket viselte meg a hasmenés, de Leila teája, és az édesburgonya diéta hamar rendbe hozta a gyomrukat. Lassan haladtak a sok pihenő miatt. Szerencsére a sivatagnak végre vége szakadt, egyenlőre, ismét dombos, völgyes vidéken haladtak át, egészen Kirkukig ilyen volt előttük a vidék. A város körüli kiszáradt folyómederben csak vánszorogtak a nagy hőség miatt, Nazim ismerte, Esőcsepp nagy csodálkozására, minden tudott a vidékről, úgy beszélt a városról, mintha járt volna már errefelé.
- Ez a kiszáradt folyómeder az Abhém folyó medre, körülöleli a várost, itt a Zagroszban eredt két helyen is, majd a város alatt összefolyik és úgy halad tovább, és egyesül a híres Tigris folyóval. Időnként kiszárad, mint most is, de van, amikor csak úgy hömpölyög benne a sok víz, de ez mostanság nagyon ritka – mondta szomorúan Nazim.
- Mindezt honnan tudod, jártál már erre? – kérdezte Rasid.
- Igen, itt születtem, és itt éltem gyermekkoromban, majd a szüleim elmenekültek a háború és a járvány elől, Irán belsejébe. A város nyugati felén vannak a hajdani olajmezők maradványai, apám ott dolgozott még fiatal korában, ott ég az „örök tűz” is. A városban van Dániel próféta sírja, mely előtt fejet hajt a mohamedán, a keresztény és a zsidó is.
Már Rasid is örült a találkozásnak, Nazim ismerete, tapasztalata, nekik is jól jött. Kirkuk városában még laktak emberek, sőt kereskedést is találtak, ahol pótolhatták a hiányos készleteiket. Esőcsepp nagyon boldog volt, mert rettegve nézte a gyorsan fogyó lisztet, sót. Mi lesz, ha nem tudnak venni, az úton halnak éhen. Mindkettőjük bakancsa tönkrement, remélte, hogy itt kapnak helyette, talán méltányos áron is.  Sok mindent megvehettek, de bakancsot nem kaptak.
Ismét találtak kerteket, bennük gyümölcsfákat, igaz, a többségük elpusztult, kivéve a pisztácia bokrokat és a fügefákat. A füge már kezdett érni, falta mindenki, nagyon kiéheztek a friss gyümölcsre, csak aszalt gyümölcsöt ettek úton.
Friss erővel indultak neki a sivatagos, sziklás hegyvidéknek Erbil felé, de délutánra keresniük kellett egy kis árnyékot, mert a nap kegyetlenül égette őket.  Esőcsepp szomorúan nézte milyen elgyötörtek, ápolatlanok és lerongyolódottak voltak mindannyian. Leila a fiatal kora ellenére öregasszonynak nézett ki. Eddigi útjukon, ha kiépített útra leltek, azon éjjel gyalogoltak, bármilyen állapotban is volt az út. Itt ilyet nem találtak, dombos, völgyes vidéken jártak, néhol veszélyesen meredek sziklákat, kisebb szakadékokat kerülgetve lassan haladtak. Már nagyon várták a sík vidéket, bár tudták, ott meg forró sivatag fogja majd hátráltatni őket.
Esőcsepp ismét nekikeseredett, Rasid vigasztalgatta, hogy nemsokára elérik a tengert. Nazim szerint, az még messze van, át kell jutniuk a sivatagon, méghozzá mindnyájuknak élve, mert ott a víz hiánya bizony életveszélyes lesz. A lány ettől nem lett boldogabb, sőt még jobban nekibúsult. Bánta, hogy elindultak, annyira kilátástalannak érezte útjukat, hogy elment tőle a kedve teljesen. Éjszaka alig aludt, nem beszélt senkivel, oktalanul haragra gerjedt, és sokat veszekedett Rasiddal.
Vangelis Rinas festménye     folyt. köv.

Kedvenceim