KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. január 11., szerda

Álmok regénye (tizenharmadik rész)



Negyedik álom

A nevem Amara, de itt az ültetvényen, mindenki Marának hív. Rabszolgának hoztak ide a nagy vízen át, hatalmas hajóval, még gyereklányka voltam. Éppen a felnőtté avatásom előtt rontottak rá a falunkra az idegen harcosok. A fiatalokat fogdosták össze, és nyakunkra hurkolt vastag kötelekkel összekötve bennünket, sok–sok napon át űztek a nagy víz partjára. Fahad bátyámat egy másik kötélen hajtották. Némán intett a szemével, hogy megszökünk, de a köteleket nem vették le rólunk.
A Nigertől nem messze, egy magaslaton álltak a mi kis házaink az őserdőben. Pálmaerdők és mahagóni ligetek fogták körül a falunkat. Oyo törzsbe tartoztunk, joruba nyelvet beszéltünk. Minden nap a falunkkal álmodok, pedig hétszer körbehajtottak a felejtés fája körül, hogy örökre felejtsem el anyámat, a falumat, a testvéreimet, a boldog kis életemet. Hiába tették, az álmaimban visszajönnek, és akkor újra boldog vagyok, a nappalaim úgyis keserűek. Látom a sárból tapasztott kunyhóinkat, melyeket körbe építettek az őseink, így védve a vadaktól azt a hatalmas színt, mely középen állt, ott végeztük a munkáinkat, ott főztünk, oda hordtuk minden nap a vizet a nagy tóból, mi gyerekek, a fejünkön egyensúlyozva a korsókat. Ott táncoltunk, ott játszottunk. Néha a bátyáinkkal legeltettük a kecskéket, vagy anyánkkal, nővéreinkkel a kölest és a babot takarítottuk be. A férfiak halásztak, és vadászni jártak el. Majd a gyapotföldeken gyűjtöttünk, nagy gyékényből font tartókba raktuk a gyapotot, amit a férfiak elvittek a messzi városba, és elcserélték vászonra.
A száraz évszak csillagfényes éjszakáján törtek rá a falunkra. Kirángattak mindenkit a kunyhókból, erős férfiakat, fiatal fiúkat és lányokat kötöttek össze, majd kihajtottak bennünket a faluból. Az égő fáklyákat visszadobták a házakra, a száraz zsupptetők rögtön fellángoltak.  A kunyhók lobogó fénye és anyáink sikoltozása kísérte utunkat. A támadástól és a rettegéstől megnémultam, nem sírtam és nem beszéltem hosszú ideig.  Bátyám bátorítóan tekintett rám, nyugtatott, hogy ha lehetőségünk adódik, megszökünk. Többnyire csak éjszaka gyalogoltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy merre tartunk. Nappal üldögéltünk az erdőszélen. Éheztünk és szomjaztunk, csak néha kaptunk vizet és egy darabka lepényt. Mindent megettünk, amit a kényszerpihenő alatt találtunk, bogarat, termeszhangyát, pondrót, gyökereket. Talán tízszer is eljött az éjszaka, mire egy erődhöz értünk. Suttogták, hogy ez a hírhedt De Souza erőd, innen nincs menekvés. Mégis boldog lettem, amikor megszabadultunk a kötelektől. Sétáltattak bennünket körbe-körbe a hatalmas udvaron, furcsa ruhás, fehér bőrű emberek mustrálgattak. Akire rámutatott valamelyik, azt kirántották a sorból. Rám is sor került, elszakadtam a testvéremtől, soha többet nem láttam viszont. Felforrósított vassal jelet égettek a vállamba, borzalmasan fájt, sikoltás és ordítás töltötte be az egész udvart. Inni és enni adtak, majd újra láncra főztek, sok idegen szerencsétlennel együtt, akadtak közöttük gyerekek is, mint én, sok nő, de legtöbben a férfiak voltak.
Fehér ember vezetésével a néger hajcsárok kihajtottak bennünket újra az útra, és néhány órás gyaloglás után, a tűző napon, megérkeztünk egy hatalmas fához, ahol bennünket, lányokat, hétszer kergettek körbe. Azt suttogták, hogy ez a felejtés fája, így majd elfelejtjük a szülőhazánkat, mert mi már rabszolgák vagyunk. Szakadt rólunk az izzadság, nagyon szomjaztunk. Láncokat levették, majd betereltek bennünket egy hatalmas kunyhóba, behoztak agy hordó vizet, és nagy tálakban valami ragacsos kását. Egymást lökdösve hajoltunk a hordó fölé vizet inni, és két marokkal, faltuk a kását. Még ma sem tudom mennyi ideig zártak be minket ebbe a sötét kunyhóba. Dolgunkat egy hordóba végeztük, nem mosakodhattunk, a földön aludtunk, ami tele volt ürülékkel, bogarakkal. Reggelente, amikor az ételt hozták, mindig ugyanazt, kivitték közülünk a halottakat, mi élők őket irigyeltük.
Egy reggel kitárták a sötét kunyhó ajtaját, minden kibotorkáltunk, semmit nem láttam a fényben, csak mentem a többiek után. Egy hatalmas kapuhoz értünk, ez hívták a visszanemtérés kapujának. Átmentem alatta, és tudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni a szülőföldemet, anyámat, apámat és a testvéreimet. A nagy víz partján álltunk, sírva néztem vissza az én szeretett forró otthonomra. Csónakokkal vittek arra a hatalmas hajóra, ahol elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtünk hetekig. Amíg vártunk a csónakokra megmártózunk a sós vízben, engedték, de aki úszni próbált kirángatták a partra. Egy férfit nem értek el, lehet, hogy megmenekült, de azt mondják, hogy biztosan felfalták a cápák. Soha nem éreztem ilyen áldásnak a vizet, pedig nagyon sós volt, és csípte a szemem, a bőröm, de tisztának éreztem magamat, akkor még nem tudtam, hogy milyen sok hét telik majd el, mire ismét megtisztulhatok. Két csónak tele zsúfolva jött ment, mikor a hajóra értem, ismét összeláncoltak, de most már a nőket és a gyerekeket külön. Mindenkit ütöttek, mindenért, ha nem lépett gyorsan, ha megszólalt, vagy netán ellenszegült valami miatt. Lehajtottak bennünket a hatalmas hajó sötét gyomrába. Ömlött rólunk az izzadtság a forróság és a levegőtlenség miatt. A láncon elém egy nagyon szép magas lányt, Bainát, mögém egy velem egykorú sírós kislányt, Delút bilincselték. Amikor a raktér zsúfolásig megtelt, a hatalmas hajó elindult.
A félelemtől megnémulva, csendesen izzadtunk a fullasztó hőségben. Néha valaki felzokogott, vagy felsikoltott, ha a patkány átszaladt rajta. Szomjaztunk végig a hajóúton, a vizes hordókat lakattal lezárták. Csak este kaptunk enni és inni. Mindennap reggelente felvitték a halottakat, és a tengerbe dobták. Egyre több helyünk lett, a puskás emberek mind több tetemet dobattak a vízbe. A hajót cápák raja követhette.
Egy nap mindenkit felparancsoltak a fedélzetre, szorosan egymás mellé kellett ülnünk, Bainát, a szép fekete lányt elvitték mellőlem a puskás emberek, nem láttam többet. Delút mellettem szipogott, nem győztem simogatni. Nem állhattunk fel, mert rögtön csattant a hátunkon a korbács. Nem messze tőlünk láttam egy fiút, aki szál egyenesen ült, a messzi távolba révedt, a lelke már nem volt ott a hajón, láttam a szemén, ült és visszatartotta a lélegzetét, egyszer csak eldőlt, tudtam, hogy kimúlt.
Újra a hajó gyomrában ültünk, tágas helyünk lett, megfogyatkoztunk, a fedélzetre már csak a megérkezéskor mehettünk fel. Delút folyton mormogott, talán könyörgött az isteneihez, szeretett volna halott lenni. Én is nagyon vágytam a halálra, de nekünk nem sikerült úgy meghalni, mindig vettünk újra levegőt. Azt hittem, hogy a hajóútnak soha nem lesz vége, mikor a fentről hangoskodás hallatszott le, gondoltam megérkeztünk, majd néhány óra múlva felparancsoltak mindenkit a fedélzetre. Suttogták a többiek, hogy kikötünk, ez Valongó a rabszolgahajók kikötője. Majd egy széles fahídon áthajtották az életben maradtakat a főtérre, ahol rengeteg ember várta már a rabszolga árverést.
Folytatás köv.

2017. január 5., csütörtök

Álmok regénye (tizenkettedik rész)



Hétfő délre értünk haza, ráértünk, David csak délután rendelt, én szabadon rendelkeztem az időmmel. Annyi ideje még volt, hogy elfogadja az invitálásomat. Azt akartam, hogy lássa, hol, és hogy élek. A teraszon kávéztunk, azzal a kellemes érzéssel, hogy a hétvégénk igazán jól sikerült. Már a következő hajóutat terveztük. David ezt is meglepetésnek szánta, de megígérte, hogy a hét közepén ideugrik, és megbeszéljük majd a részleteket.

 Egész délután rakodtam, hol a mosógépbe, hol a lakásban, a gondolataim is ide-oda csapongtak. Éreztem, hogy valami új, egészen más kezdődik el az életemben. Az ember társas lény, nem élhet örökké egyedül, még akkor sem, ha számos előnye van. Fiatalon, amikor könnyen ment volna az állandó kapcsolat keresése, más céljaim voltak az életemmel. A szüleim halálát követő depressziós időszak után, ismertem meg a barátnőmet, az ő életfilozófiáját hittem helyesnek, a magam számára is. Az élet rövid, minden percét ki kell használni, fő a függetlenség. Carpe diem…, majd jött az - élj a munkádnak - szlogen. Hittem, hogy ismert író leszek, de az élet, és a megélhetés másfelé terelt, ismert lettem, de igazi író nem, bedaráltak a mindennapi gondok. Negyvenöt éves vagyok, és ha józanul visszatekintek az eddigi életemre, nem látok semmit, amiért érdemes volt élnem. A könyveim, ahogy kijönnek a nyomdából, sokan elolvassák - könnyű szórakozás - gyorsan elfelejtik, többnyire eldobják, vagy a könyvespolc mélyébe rejtik. Hát tananyaggá soha sem válok az iskolákban.

Beleszerettem ebbe az emberbe, a szerelem kezdetén vagyok, innen még visszafordulhatok, még egyszerű lenne, egyikünket sem viselné meg nagyon, mégsem teszem, pedig egy kis hang belül erre biztat. Megmagyarázhatatlan, rossz előérzet lengi be ezt a kapcsolatot, de nem találom, nem látom semerre az okát. Ha a szerelem útján már messze járok, többé nem leszek képes az intő jelek érzékelésére, már nem tudok visszafordulni, de miért is kell ezen gondolkodnom folyton. Hiszen, mi valószínűleg soha nem fogunk összeköltözni, már nem lesznek gyerekeink, mi hétköznap éljük a régi megszokott életünket. Mi leszünk a hétvégi szeretők, akik alig várják a szombatot. Nekem ennyi elég, sőt tökéletes.

Borongós hangulatban ültem a gép elé, gyorsan belenéztem a határidő naplómba, a sok tennivaló, visszahozta a gondolataimat a mindennapokba. Felhívtam az öcsémet és beszámoltam neki a hétvégéről, nem titkolva, hogy szerelmes lettem.

Az orvos amint hazaért, kiült a gyönyörű kis kertjébe, kezében egy hideg üdítővel, és az elmúlt napokon jártak a gondolatai, éppúgy, mint Miriamnak. Boldognak érezte magát, sikerült meghódítania azt a nőt, akire vágyott. Férfiúi hiúság – talán - gondolta. Megnyugtatta a lelkét a tudat, hogy vége a futó kapcsolatoknak, melyeket kizárólag a szex utáni éhség irányított. Fiatal, többnyire üresfejű, egyéjszakás kalandra vágyó lányokat vitt fel a hajójára. Igaz én sem voltam a szellemi színvonalam magaslatán, a legtöbbnek a nevére sem emlékszem már - gondolta.

Grétára gondolt, akit túlságosan is szeretett, de megölte kapcsolatukat az ő birtoklási vágya, Gréta rideg, távolságtartó német természete. A végén már csak egymás mellett éltek, mint az idegenek, és mégis, amikor Gréta elment, úgy érezte összeomlott a világ. Elhatározta ezt a hibát soha többé nem követi el, igaz már vagy huszonöt évvel lett bölcsebb azóta.  Az lenne a legjobb, ha a hétvégeket töltenénk csak együtt Miriammal, hét közben mindenki a munkájának élne, mi csak hétvégi szeretők lennénk – gondolta. Hirtelen az órájára nézett, már a váróban ült a délután első kliense.

Csütörtök délelőtt már nagyon vártam David telefonját, tíz óra után végre hívott, itt áll a kapum előtt. Meglepődtem, csak telefont beszéltünk meg, még szerencse, hogy pont végeztem a futás utáni zuhanyozással.  Üdvözlésképpen úgy csókolt meg, mintha egész héten erre várt volna, nagyon jólesett.

- Mit szólnál Miriam, ha most egy kicsit messzebb hajóznánk, persze nem a Csendes-óceán közepére, csak a part menti Biribie sziget legnagyobb strandjára – Banksia Beach –re.

- Rendben, arra sem voltam még, igaz alig pár szigeten jártam csak az ismerőseimmel. Nem voltak ilyen megszállott hajósok közöttük, mint te.

- Örülök, nem bánjuk meg, még ma bérelek egy kis part menti nyaralót, mindegyiknek van stégje, hajókikötővel. Ha unatkozunk, majd körbehajózzuk a szigetet nappal, estére visszaérünk.

David ottmaradt délig, együtt ebédeltünk, olyan természetesnek tűnt minden, mintha ezer éve ismernénk egymást. Boldog voltam.

Estefelé Lily barátnőm kukkantott be hozzám, hozta a kíváncsiság. Mindent tudni akart az útról, de nem igazán voltam beszédes kedvemben. Lily szerint ez is olyan futó kaland lesz, mint a többi, mint a sajátjai. A férfiak csapodárok, számítóak, nem érdemes egy mellett kikötni. Nem cáfoltam meg, csak hallgattam a szóáradatot, észre sem vette, hogy alig válaszolok a kérdéseire. Késő este ugrott fel hirtelen, hogy neki már mennie kell, reggel nagyon korán kel, elutazik az anyjához Sydney-be, mert megbetegedett.

- Nem komoly, de az ördög nem alszik, jobb, ha ránézek, nem fiatal már. Szórakozz jól a hétvégén, majd találkozunk a jövő héten és jól kidumáljuk magunkat – mondta és közben lenyomta a kilincset.

 Azon kaptam magam, hogy szinte alig ülök a gép előtt, nem megy az írás. Össze kellene szednem magam, ebből a semmittevésből nem élek meg. Korán lefeküdtem, és a pénteki napot az írásnak szenteltem, de nagyon döcögősen ment a munka, folyton elkalandoztak a gondolataim.

Szombaton reggel indultunk ki a Brisbane-n, de most a part mellett északnak vettük az irányt, végighajóztuk a Moreton öblöt. Kicsit tovább tartott az út, mint múltkor, de észre sem vettük, jól eldiskurálgattunk mindenféléről, gyorsan eltelt az idő.

- Eddigi utunkon soha nem esett, a megszokottól jobban nem támadt fel a szél, még borúsra sem fordult sosem az idő. Ez csak mi szerencsénk most, vagy ez a megszokott? – érdeklődtem kíváncsian.

- Ez csak a mi szerencsénk most, sajnos már kerültem viharba, de jelzik, ha nem lehet kihajózni. Persze, ha messzebb megyünk, mint most, figyelni kell az előrejelzést, de még úgyis belefuthatunk egy ítéletidőbe, de mondom, csak egyszer fordult elő. Ezzel a kicsi hajóval jobb a csendesebb vizeken hajózni.

- Most jól megnyugtattál! Majd figyelem az ég alját!

- Hát az már régen rossz, ha te látod meg, valószínű, hogy elkéstünk akkorra, hacsak nincs a közelben a part.

- Miért Ausztráliát választottad új otthonodnak, hogy-hogy nem Európát?

- Ausztrália vonzott, új életet akartam kezdeni, hol kezdjem máshol, mint itt a szerencsés országban. Így nevezik Amerikában is - Lucky Country. Az itt élők mind bevándoroltak, még ma is fogadnak be, de már megválogatják, hogy kiket.

- Fegyenceket biztos nem! A mi őseink angol elítéltek voltak, mégis, az emberek számára igencsak jól élhető országot teremtettünk, sokan vágynak az itteni életre. Jó helyen kötött ki Cook kapitány 1770-ben. Phillip kapitány meg hajószámra hordta ide a fegyenceket Angliából. Ha ma látná, igencsak elámulna, mivé fejlődtek a hajdani fegyenc kolóniák.

- Rövid történelme van Ausztráliának, de a fejlődése emiatt lett rohamos, annak a sokféle nációnak köszönhetően, akik mind hozták magukkal a tudást, szokásaikat és itt kamatoztatták. Mindjárt odaérünk Miriam, innen számítva, úgy tizenöt perc múlva kikötünk.

Az érkezés elkápráztatott, a nyaraló kicsi volt, de tündéri, gyönyörű kerttel a ház körül. Itt sem épültek egymáshoz közel az épületek, levegősen, van tér a nyaralók között, hogy az emberek ne lihegjenek egymás nyakába. Persze azért nem mindenütt van így, később a szigeten jártunkban tapasztaltam meg.

Kényelmesen elhelyezkedtünk, a hajót kiköthettük a stég végében. Most nem kellett pakolászni, csak a személyes dolgainkat vittük be a házba. Az ebédet kihagytuk, egész úton kekszet ettünk és narancsot. Kellemes hűs teraszon kávéztunk és figyeltük a vizet. Estére begyalogoltunk a sziget belsejébe és egy étteremben jól bevacsoráztunk, szerencsére a hosszú úton lejárhattuk a bőséges vacsorát. Hazaérve egy üveg jófajta bor mellett kezdtem el mesélni a következő álmom.

2016. december 28., szerda

Álmok regénye (tizenegyedik rész)



Ketten maradtunk a húgommal Hillaryvel, ültünk a házban, a hatalmas kandalló előtt, és sírtunk.  Egy hétig ki sem mozdultunk, csak az állatokat etettük meg. Lemostunk mindent, a betegágyat, melyben kihalt a családunk, kidobtuk. Rozmaring és boróka ágakkal füstöltünk a házban napokig. Rettegtünk a jövőtől, hogy valamelyikünk még a dögvész áldozata lesz, és a gyász keserítette minden percünket. A falunk elnéptelenedett, nagyot aratott a halál, a dögvész elvégezte munkáját, hát tovább állt, ment Anglia belsejébe pusztítani. Az őszi hidegben még ott állt a termés a földeken, nem maradt kéz, ami betakarította volna. Isten házában csend honolt, nem prédikált senki, csak a maradék falubeli könyörgött, mély gyászban, az égiekhez.

A falu módos polgárai lettünk, megörököltük a húgommal a családunk összes földjét, 16 hektárt, de mit értünk vele. Mi ketten képtelenek voltunk megművelni, a fekete halál elvitte a munkáskezeket. Talán, ha férjhez mehettünk volna, biztosan több reményt adott volna a jövőhöz, de ebben nem reménykedtünk. Annyian haltak meg, fiatal férfiak is, hogy esélyünk sem lett volna, öreggel meg nem sokat értünk. Hillary pedig jó tartású, szép, magas, lánnyá cseperedett, dús gesztenyeszínű haja a derekáig ért, fiatal volt, bár szomorú, és kissé együgyű, de gazdaggá tette a pestis, ahogy engem is. A földeket elborította az ugar, mi pedig éheztünk. A maradék teheneinket, és azt a pár birkát kihajtottuk a földekre legelni. Felváltva kaszáltunk a réteken. Gyűjtöttük nekik a téli eleséget. A kihalt portákról kihajtottuk az éhező, elhagyott barmokat. A faluban kevesen maradtunk életben, könnyen megosztozhattunk volna rajtuk, de beköltözött a keserűen szerzett vagyonnal együtt az irigység is közénk. Az állatok elosztásakor mindennapossá váltak közöttünk a perpatvarok.  Mindenki a másikét irigyelte, elszabadult a faluba a gyűlölködés ördöge.

Az uraság földjén nem dolgoztunk többé, őket is elvitte a járvány, a papunkkal együtt, pedig most lett volna a legnagyobb szükségünk rá, a szavára hallgattak volna az emberek, békét teremthetett volna közöttünk.  Egy évig magunkban imádkoztunk, én otthon, a többiek, összegyűlve a mi kis templomunkban. Nem keresztelt, nem esketett, nem temetett pap, nagyon vártuk az új atyát. Hillary rendszeresen eljárt az Isten házába, hívott engem is. Mondtam, majd ha az új papunk ideér, akkor elmegyek. Kérlelt, mert az emberek, azt mondják biztos megszállt a gonosz, azért nem jössz. Gyere el, mert még boszorkánynak hisznek. Mondtam nekik, hogy te otthon sokat imádkozol, te soha paktálsz le az ördöggel.

Ha rablók jelentek meg nálunk, együttes erővel kiűztük őket. A férfiak éjszakai őrséget tartottak fenn.  Egy alkalommal sokan jöttek, egyet sikerült elfogni, a többi elmenekült, de azt az egyet, másnap a falu közepén ácsolt bitófára felakasztottuk. A halálos ítéletet az egész falu egybehangzóan hozta meg. Híre ment a környéken, többé nem zaklatták a falunkat.

A sok munka csak rákényszerített bennünket az összefogásra, segítettük egymást, de nagyon vártuk, hogy a püspökség küldjön már egy jó papot a falu élére, mert vezető nélkül sok vita támadt a családok között. Az imádság ment pap nélkül is, de a bűneinkre feloldozást csak Isten szolgájától várhattunk. A járvány után megrendült a bizodalmunk az egyházban, de nem a Mindenhatóban. Nem mindenki hitt abban, hogy a bűneink miatt sújtott le ránk a pestis, de sokan hittek abban, hogy valaki megátkozta a falut. Vártunk egy jó papra, aki ebben a nehéz időkben útmutatást ad, és kéri a teremtőtől a megbocsátást. Hiszen egész életünket meghatározta a hit, jelen volt a bölcsőnktől a koporsónkig, de már senki nem lett olyan vakhitű, mint a dögvész pusztítása előtt, bár még mindannyian meggyőződéssel hittünk abban, hogy a földi élet az Istenhez vezető út egy rövid szakasza csupán.

Hillaryvel megtanultuk a birkanyírást, sok család fogott össze nyírás idején. Keményen dolgoztunk, és örömmel töltött el bennünket a gyarapodásunk, tizenhat tehén és százhúsz birkánk legelészett a földjeinken. Reménykedtünk, hogy férjet találunk, és gyermekeink lesznek, de erre továbbra sem lehetett semmi esélyünk.  Több férfit vitt el a járvány, mint nőt.

Ezerháromszázötvenkettő nyarán, június elején, egy gyönyörű nyári napon indultunk a húgommal és még két családdal Rickinghall városába, eladni a gyapjút. Még indulás előtt letérdeltünk a házi oltár elé, és imádkoztunk, hogy a Jóisten segítsen haza épségben mindenkit. Hillary rettegett a rablóktól, egész éjjel virrasztott, és az ágyunk mellett térdelve imádkozott. Többször megjártuk már ezt az utat, de nem szerettük, főleg hazafelé jövet remegtünk a félelemtől, a húgom végig sírdogált az úton.

A törvényen kívüliek, számkivetettek, mind a rengetegben éltek, ott nem érte utol a törvény keze őket. Voltak közöttük nők, és gyerekek is, némelyik már az erdőben született. Földkunyhókban, barlangokban tanyáztak. Élelemre, fegyverre, ruhára csak rablással tudták megszerezni a rávalót. Bennünket még nem, de akadt olyan család, akiket kiraboltak itt. Az út egy darabon, a sűrű erdőn visz át, alig vártuk, hogy kiérjünk belőle. Ezen a napon rossz előérzetem támadt, a hazaúton meg-megcsapkodtam az ökröket, nógattam őket, szerettem volna mielőbb hazaérni.

A gyapjúért kapott ezüstöt megfeleztük Hillaryvel, és az alsószoknyánk zsebébe tettük, szorosan egybekötve egy keszkenőbe. A kordén mindig tartottunk nagy husángokat, de még köveket is, ha netán valaki megtámadna minket, védekezhessünk. Szerencsétlenségünkre csak két férfi jött velünk, a másik két családból, az ő kocsijuk ment elöl. A félelemtől elnémultunk, izzadtunk, Hillary minden ízében remegett. Mindketten megragadtuk a dorongjainkat, és erősen figyeltük az erdőszéleket. A húgom hirtelen fölsikoltott.

Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor egy tucat rabló ugrott az út közepére, engem egy nagy karóval fejbe dobtak, rögtön lezuhantam a bakról. A földön rám rontottak és letépték rólam a szoknyáimat. Még hallottam a húgom sikoltozását, a vállamba, és a hátamba kegyetlen fájdalom hasított, hiába nyitogattam a szemem, nem láttam semmit, csak homályt, majd éreztem, hogy felemelnek a földről, és befektetnek a kordéba. A kocsi rázkódva elindult, a húgom jajveszékelt. Azután csend lett, végtelenül nagy csend. 

folytatás következik

Kedvenceim