KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2014. március 29., szombat

Könnyű éjszakai gondolatok




"A boldogság titkát, nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet."
(Dan Millman - A békés harcos útja)

Csak járjuk a mindennapok taposómalmát, szinte soha nincs időnk megállni és észrevenni a körülöttünk zsongó életet. Felkapjuk a fejünket egy-egy tragikus, vagy jó  hír hallatán, majd tesszük a dolgainkat tovább, és már futunk is, ezernyi feladat vár még ránk. Mintha mindent időre kellene elvégeznünk. A versenyszellem, akkor is ott munkál bennünk, ha nincs is versenytárs. Mi európaiak „fogcsikorgató”, vagyont, pénzt, hatalmat hajszoló életet élünk. Van, ki mindet akarja. Magas vérnyomással közködünk, és reggelente beszedünk egy marék gyógyszert. A megfelelés kényszere velünk született betegség. 

Vannak népek, nem Európában, főként a Csendes Óceán szigetein élők között, akik soha nem sietnek, a percnek élnek, és mindig mosolyognak. Nincs óra, ha lemegy a nap, akkor alszanak, ha felkel, sem rohannak sehova. Igaz a nap örökké beragyogja az életüket, igényeik a napi léthez igazodnak, nem gyűjtenek vagyont, és nincsenek nagyra törő álmaik. Nem kell a hideg télre gondolniuk, a gyerek jövőjére, sem arra, hogy reggel időben elinduljon a család, ki dolgozni, ki az iskolába. Csak annyit kell a kisgyereknek ellesnie a felnőttektől, hogy tenger adta kincseket képes legyen mindenkor megszerezni. Házaik egyszerűek, szellősek és kalákában készülnek. Nincs külön szoba, a padló az asztaluk, az ágyuk, és mindezek ellenére boldogok, ráérnek örülni, élni a mindennapokat. A múltjuk és jövőjük dalaikban, táncaikban élnek. Egyszerűen boldogok, csak léteznek a természetben, nem ártanak.

Mi pedig végigrohanjuk az életünket, alig élvezve azt, és ha eljön értünk a kaszás, minden, véres verejtékkel megszerzett kincsünk a Földön marad, a halálba úgy megyünk, ahogy ide jöttünk... - nincstelenül.

2014. március 25., kedd

Öregség



Valaha, kisgyerekként rácsodálkoztam egy utcabeli öregasszonyra, aki mindennap délelőtt bement a faluba, ki tudja hova, és úgy dél körül jött hazafelé, vánszorogva. Le-leült a kerítések szélére megpihenni. Másnap mégis útnak indult. Nem értetettem, miért kel útra, ha már nem bírja a lába? Néztem szegényt, milyen gondozatlan, ezer ránc barázdálja arcát, ruhája tele folttal. Gyerekszemmel rettenetesen csúnyának láttam. Még nem tudtam, hogy a jövőm csoszog előttem, azt hittem, hogy én nem öregszem meg ennyire, és nem leszek csúnya ráncos öregasszony. Mára már megtanított az élet az öregség nyűgével élni, és már nem sokat törődök vele. A hiúságom, elhagytam valahol,  már nincs sehol. Én is elindulok mindennap újra és újra, de hazafelé már csak vánszorgok, és sűrűn eszembe jut a hajdani vénasszony.

2014. március 8., szombat

Halványuló emlékeim




Még jól emlékszem, tavasz volt, kellemesen meleg, már mezítláb szaladgáltam ki az udvarra, majd be a házba, szinte meg sem állva. A sok újdonság izgatottá tett, most költöztünk ide, nagyon messziről. Négy éves voltam, boldog és gondtalan kisgyerek, a sok ismeretlen dolog, mely most körülvett, teljesen elvarázsolt.

A régi tanyát, ahonnan jöttünk, nem szerettem, nem volt játszótársam, csak egy öreg kuvasz, de az hamar megunva a szekatúrát, rám mordult, és eloldalgott egy békésebb zugot keresni. Az volt a dolgom, hogy ügyeljek a kishúgomra, aki a nagy akácfa alatt, egy fonott kosárban a fűrészbakon  aludt. Ha a szél levitte a könnyű pelenkát róla, újra betakartam, hogy ne lepjék a legyek. Játszótársaimat, a körülöttem lévő állatok között kerestem, a kipányvázott kecskét a gidáival, a bokrokon szövögető pókokat, a szemtelen legyeket, a folyton masírozó hangyákat, a kapirgáló tyúkokat. Csak a kövér göndörszőrű disznót kerültem, ő harapott. Sokan voltak, de mégis hiányzott egy igazi játszótárs, egy gyerek, aki beszélt volna velem.

Ez az új ház, már majdnem százéves öreg svábház, ezt csak iskolás koromban tudtam meg, sok-sok ház között állt, és gyerekcsapatok játszottak kint az utcán. Ilyet én nem láttam még, csak tanyákat. Nem engedtek ki hozzájuk, de a deszkakerítés résein kikukucskálhattam. Ez is jó móka volt. A húgom kitotyogott az udvarra, anyám kiszaladt utána és visszavitte. Anya már sokszor leült, láttam rajta, hogy megint testvérem lesz. Anyának nagy volt a hasa, és mondták is. Nem örültem neki, elég kolonc volt a húgom is, ezek a testvérek kicsik, csak sírnak, és soká nőnek meg – gondoltam mérgesen. Anya mindig fáradt volt, sokat kiabált velem. Nem figyelt rám senki, ha kérdeztem, ezer dolguk akadt, apámmal és a két nagynénémmel együtt takarítottak, meg rendezkedtek.

Estére kitakarították a nagyszobát, csináltak nekem is ágyat, frissen tömött szalmazsákon aludhattam már, de a régi öreg, szúrós pokróc jutott csak takarónak, a húgomnak adták a finomat, mert kicsi volt még. Mondtam, hogy én is kicsi vagyok még, nem törődtek vele, de nem bőgtem, már elgyötört az álmosság. Anya odajött az ágyamhoz és megsimogatta a fejem, adott egy puszit.  Boldog voltam.

Korán ébredtem, de anyámék ágya már üresen állt. Kifutottam az udvarra bőgve, csak az anyámat láttam, sarat dagasztott. Boldogan futottam segíteni, nagyon jó játék volt a sárdagasztás. Sokat csináltuk a tanyán is.

- Kályhát fog csinálni anya! – kiabáltam.

Sárdagasztáshoz igen, de a kályhacsináláshoz már nem engedett oda, mert az nem gyereknek való, elrontom a kályhát. Apámat nem láttam estig, dolgozni volt. Ezt is meg kellett szokni, mert otthon a tanyán, nem ment sehova, nem dolgozott, beteg volt a tüdeje, de a tehén meggyógyította. Ezt mondták a nagynénéim, mert az árából vették meg a gyógyszert. Szerintem meg a kecskét kellett volna eladni, nem szerettem a tejét, a tehéné jobb volt. Ide nem hoztuk el az állatokat, nem engedték volna fel őket a vonatra, ezt anya mondta. Most tehéntejet iszunk, apám hozta reggel a tejcsarnokból.

Nagynéném megmosdatott a kútnál, mert a faluba vitt a vasboltba, ugráltam örömömben, megvettük a kályha csövét, ajtaját, és a vas tetejét. Amint kiszáradt, anya főzött nekünk paprikás krumplit.

Egy ideje már a nagynénéim vigyáztak ránk, mert kistestvérünk született a kórházban. Még szerencse, hogy nem itthon, mondta a nagynéném. A faluban egy asszony a kukoricaföld végében szülte meg az ikreit, egy arra járó nő vetette le a szoknyáját és abba csavarta őket, amíg a mentő oda nem ért.

Már itthon vannak, de anya csak a kistestvérünket dajkálja, szoptatja, de valami baja lehet, csak sírdogál, nyöszörög.

Nagyon forró nyár volt, csak egy kis bugyit hordtunk a húgommal, a kútnál szerettünk játszani, de anyánk elparancsolt onnan, félt, hogy beleesünk, vagy megcsípnek a méhek, sok járt oda inni. Anyánk szinte soha nem volt velünk, csak a beteg nyöszörgő öcsénket pesztrálta. Orvoshoz vitte messzire, vonattal. Mi a húgommal többnyire a nagynénénknél ugrabugráltunk. Szerettünk ott, mert sokat játszott velünk.

- Egyszer megkérdeztem anyát, hogy a kis Janika meg fog halni? Olyan kicsi, és nem is tud enni.

Anya nagyon dühös lett, kiabált velem, hogy butaságokat hordok össze. Meg fog gyógyulni – mondta. Sírva kiszaladtam, estig be sem mentem a házba, de akkorra már nagyon éhes voltam. Sajnáltam anyát, mert olyan szomorú volt, és fáradt, sokat mosott a kútnál.

Már kint is játszottam az utcán, a gyerekekkel, de nem megyek többet, mondtam otthon, mert folyton csúfolnak, a beszédem miatt, pedig én azt gondoltam, hogy ők beszélnek furcsán.

- Ötté könyeret möggyel? Ögyé könyeret möggyel! Folyton ezt kiabálták utánam.

Megyek az óvodába, mondták a nagynénéim, ha már nem lesz nyár. Alig várom, ott majd megtanulom a jó beszédet, gondoltam, ahogy errefelé beszélnek.

Meghalt a kisöcsém. Anya nem hitt nekem, pedig én tudtam, ha nem eszik, akkor meghal. Láttam egyszer a tanyán, hogy egy beteg kiscsibe is így járt, nem evett a többiekkel, csak pislogott és feküdt, és aztán lecsukta a szemét, és meghalt.

Anya elment érte a kórházba vonattal, és a vonaton csukta le a szemét. Szegény anyánk sírva hozta hazáig, sírt mindenki.

Szeptember elsején mentem az óvodába, szép ruhát, új cipőt adtak rám, és befonták a hajamat. Vártam ezt a napot, de amikor beléptem, megijedtem a sok gyerek láttán, és bőgtem. Nem szerettem az óvodát, mert az arcunkat is szappannal mosták meg, és nagyon csípte a szemem. Mosakodáskor, mindig elbújtam a deszka vécék mögé az udvaron, de kiráncigáltak, és megfenyegettek, hogy büntetésből ledobnak a pincébe. Soha nem dobtak le, de én akkor is utáltam óvodát és a mosakodást. Szerettem volna a tanyán játszani az állataimmal, vagy anyával sarat taposni otthon, mert újra vályogot taposott, csinált egy kemencét a nagyszobába, muszáj, jön a tél, mondta. Szerencsénk volt, hogy lett kemencénk, mert 1951 tele nagyon zord volt, sokszor hetekig nem jártam óvodába.

Kedvenceim