Öregség

Valaha, kisgyerekként rácsodálkoztam egy utcabeli öregasszonyra, aki mindennap délelőtt bement a faluba, ki tudja hova, és úgy dél körül jött hazafelé, vánszorogva. Le-leült a kerítések szélére megpihenni. Másnap mégis útnak indult. Nem értetettem, miért kel útra, ha már nem bírja a lába? Néztem szegényt, milyen gondozatlan, ezer ránc barázdálja arcát, ruhája tele folttal. Gyerekszemmel rettenetesen csúnyának láttam. Még nem tudtam, hogy a jövőm csoszog előttem, azt hittem, hogy én nem öregszem meg ennyire, és nem leszek csúnya ráncos öregasszony. Mára már megtanított az élet az öregség nyűgével élni, és már nem sokat törődök vele. A hiúságom, elhagytam valahol,  már nincs sehol. Én is elindulok mindennap újra és újra, de hazafelé már csak vánszorgok, és sűrűn eszembe jut a hajdani vénasszony.