KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2014. január 22., szerda

Az átok



Anna kifulladva ért fel az emeletre, a terem ajtaja tárva, kisfia egyedül ült a kicsi asztalnál, az óvónéni magyarázott neki elmerülten. Észre sem vették az ajtóban tébláboló Annát, pedig igencsak későre járt az idő, csendes volt az óvoda, a többi gyereket már régen hazavitték.
– Elnézést a késésért, de egy válogatós vevő miatt nem tudtam időben zárni a boltot.
– Nincs semmi baj anyuka. Úgyis szerettem volna nyugodt körülmények között beszélni önnel.
– Valami gond van Donival?
 – Igen. Nem tudom mi az oka a dühkitöréseinek. időnként minden ok nélkül nekitámad valamelyik társának, és megveri. A mai eset már a sokadik. Hiába faggatom, nem mondja meg az okát, csak lehajtja a fejét, és fogadkozik, hogy többet nem verekedik. Szeretném, ha pszichológushoz vinné Donit.
– Rendben - felelte remegő hangon Anna.
Némán öltöztek. Anna azon gondolkodott, hogy melyik óvodába vigye át, nem akarta orvoshoz vinni. Kicsi még ehhez a tortúrához, úgysem tud segíteni a bajunkon. Igaz az sem segít, ha átviszi egy másik oviba.
– Vigyél át a Zöld útiba, az közel van a bolthoz anyuci.
 – Ajaj! Nem lehet titkom előtted, kilesed a gondolataimat kisfiam.
– Nem akarom, csak úgy kigondolom én is, ahogy te.
Hát ez a baj! Ezen, semmilyen lélekkurkász nem segíthet, ez van és kész. A gyerek kiolvassa a gondolatát mindenkinek, ha rá figyel. Ha valamelyik társával konfliktusa van, figyeli, és ha annak rossz gondolata van vele kapcsolatban, nekimegy. Ha átviszem egy másik oviba, csak idő kérdése mikor szól az új óvónénije ismét.
Istenem ez a sok ha, mit tegyek? Gyerekpszichológus meg ki tudja, mit hoz ki a vizsgálatból, az is lehet, hogy csodabogarat csinál belőle és megtudja a világ, hogy milyen képessége van Doninak, és akkor elveszett szegény, nem hagyják békén, mutogatják. Ebből nem kérünk, mert tönkreteszik már gyerekként. Elhatározta, hogy megtanítja élni ezzel a képességgel, hogy ne kerüljön bajba. Doni apján kívül senkinek sem mondta el ezt, az nem igazán hitte, kiröhögte, és képzelgőnek nevezte. Többé senkinek sem említi, mert érezte, hogy ez a képesség átok, csak bajt, kirekesztést hozhat a fiára.
Este gyorsan ágyba penderítette Donit, és az ágy szélére ült.
 – Figyelj rám kisfiam, anya elmondja, hogyan kerüld el a verekedést.
- Tudom anya! Ha vitatkozunk, vagy összeveszünk, forduljak el, menjek is el az ablakhoz, és nézegessek ki, akkor nem tudom leolvasni a gonosz gondolatát és nem leszek mérges.
– Jaj! Kisfiam, már megint megelőztél.
- Ne haragudj anyuci, de annyira figyeltem rád.
- Próbáld ezt megtenni, és akkor maradhatsz ebben az óvodában. Ja és nem viszlek semmilyen orvoshoz.
– Tudom. Na, mesélj már!
Az év gyorsan eltelt, és Doni nem keveredett megmagyarázhatatlan verekedésbe egyetlen társával sem, de az óvónéni mégsem volt teljesen elégedett.
- Nagyon visszahúzódó szótlan gyerek lett Doni, a társaival keveset játszik, sokszor áll csak az ablak előtt és kifelé bámul. Nincs valami családi gond otthon, ami nyomaszthatja, kérdezte aggódón.
– Nem hiszem, nincs otthon semmi változás, lehet, hogy fél az iskolától – felelte gyorsan Anna.
Az iskolakezdés felvillanyozta Donit, nagyon örült, hogy végre kiszabadult az oviból, és már ő is iskolás nagyfiú. Itt csak a szünetekben volt idő figyelni egymásra, de az rövid volt. Konfliktusok nem voltak alsóban. A tanítónéni észrevette, hogy milyen ügyes, még az is előfordult, hogy kitalálta a gondolatát. A felső tagozatban, már nem ment minden olyan simán, mint régen, sokszor került konfliktusba a társaival, akiknek többsége különcnek tartotta, és kirekesztették maguk közül. Doni nem járt le játszani a társaival, sokat olvasott, és az ideje nagy részét a számítógép előtt töltötte.
Annának ez nem tetszett, a tizennegyedik szülinapjára egy kiskutyát hozott a lakásba. Nagy volt az öröm, de ezen túl naponta többször kellett sétáltatni, és este lefekvés előtt egy hosszabb sétát is tenni a parkba. Sokat ugyan nem változott Doni a kutya jöttétől, de legalább kimozdult a házból, és többet mosolygott. Nagyon szerette a kutyáját. Anna úgy érezte, hogy talán most rendbe jött a fia, és olyan lesz, mint a többi gyerek. A gondolatolvasásról nem beszéltek, abban reménykedett, hogy az elmúló gyerekkorral ez a képessége is eltűnik. Mindkettőjük tudatában úgy élt ez a különleges képesség, mint egy szörnyű átok, melytől valahogy szabadulni kellene.
Egy szép augusztusi este kivitte a kutyát sétálni a parkba, már a bejáratnál látta, hogy három fiú osztálytársa rúgja az út vágott kavicsát előtte. Lelassított, a kutya húzta, látta, hogy azok is észrevették. Közöttük volt az a fiú, aki az osztály hangadója volt, és a gyengébbeket, köztük Donit is mindig lefikázta. A fiúk egyre lassabban mentek, Doni hamar mögéjük ért. Ekkor hallotta meg az erős fiú gondolatát, fellógatjuk egy kicsit azt a korcsot, mindjárt oda súgom a többieknek, hogy ez a kis nyamvadék ne hallja.
Doni páni félelmében, hogy a kutyáját felakaszthatják felkapott egy nagyobb követ és hátba dobta, majd a kutyáját felkapva megfordult és futásnak eredt.
 Talán ha tíz métert szaladt, amikor azt hallotta, - Most megdöglik a kutyád, te kis köcsög! - Hátulról egy ütést érzett. Előrebukott, rá a kiskutyára, rángott néhányat és nem mozdult többé. Mellette egy véres betondarab, a bal füléből csorogni kezdett a vér. A fiúk dermedten nézték, majd kikerülve Donit eszeveszett futásba kezdtek.

2014. január 11., szombat

Remény a reménytelenségben



Sokszor elgondolkodtam azon, mi lenne, ha bármilyen okból hajléktalanná válnék, egyik napról a másikra. Eleinte biztosan kapkodnék fűhöz- fához, hogy hajlék legyen a fejem felett, a megszokott komfort borzasztóan hiányozna. Megbetegednék, majd éheznék, nem  tudnék egy tisztességeset aludni, félnék. Majd remény híján, leépülnék testileg, szellemileg, lelkileg. Egyre kevesebb dolgot rühellnék, mert ha éhes az ember, már nem ad a látszatra, kezdetben csak éjjel, később már nappal is kukázik. Ha fáznék, biztosan enyhíteném a kínom alkohollal, mit törődnék  én akkor már az emberek kritikájával. A téli nyomorúságomban csak az érdekelne, hogy ne fagyjon le a lábam, ne marja az éhkopp a gyomromat. Szarnék már a külsőmre, nem néznék az emberekre, az egy másik világ, az ő világuk, ez meg az enyém, a kitaszítottaké – gondolnám. Az a szerencséseké, én már úgysem  tudok oda visszamenni.  Ahhoz dolgozni kellene, de ki adna munkát, hisz koszos vagyok, büdös, semmire sem jó! Marad a nyomorúság, és különben is az utcán élők úgyis korán hallnak, addig meg megiszom a magamét és kerek lesz a világ.
Kérditek - és a család? Hát nem véletlen kerültem az utcára, biztosan tettem valami megbocsáthatatlant. Nem törődnek már velem, biztosan az én hibám is, hogy ide jutottam, sőt  teljesen biztos. Elkerülném őket, szégyellném magam. Elmennék egy nagyvárosba, ahol nem ismernek, több a melegedő hely, van alkalmi munka, alkalmi zug, ahol meghúzhatom magam. Van tea járat, és jó sok nyitott kuka. Várnám a jótékony halált, de segíteni magamon ebben a lelki állapotban nem tudnék, hiszen akkorra már egészen lejutottam a gödör aljára, ahol hiába kapaszkodok felfelé, folyton folyvást visszacsúszok, hát feladom, nem várok már segítséget nyújtó kezet senkitől, a családtól sem.
Ennyi a hajléktalan vízióm, és ha jól belegondolunk, ebben a furcsa és igazságtalan  világban nem is nehéz hajléktalanná lenni, elég egy súlyos betegség, munkanélküliség, netán egy válás, vagy egy családi tragédia.
Ezek a gondolatok keringtek az agyamban, amikor a hajlék nélküliekről hallottam a médiában, egészen addig, amíg nem beszéltem egyel. Öcsém házépítésénél segítettünk, a két kőműves, két hajléktalan ember volt, akiket a Moszkva térről hozott, hogy az emeleti szintet lebetonozzák.  A munka végeztéig az alagsorban laktak, enni kaptak bért, amiben előre megállapodtak. A fiatalabbik szótlan , nappal dolgozott este aludt, miután legurított néhány üveg sört. Az idősebb, nem ivott, munka után kiült a tópartra és olvasott. Az ágya végében egy halom könyv volt felpolcolva. Egy este megkérdeztem tőle mit olvas, és ezzel az ócska ürüggyel szóba elegyedtem vele. Furdalt a kíváncsiság, hogy egy egyszerű kőműves, aki ráadásul hajlék nélküli, miért nem úgy él, ahogy mi, a szerencsések, megszoktuk tőlük.
Nem titkolózott, beszédes fajta volt, elmesélte az életét. Úgy tízenöt éve él így, télen a hajléktalan szállókon húzza meg magát, ingyen konyhákon eszik, üvegeket gyűjt, nagy néha akad munkája. Tavasztól kiállnak Barnával, a fiatalabbal, a Moszkva térre, és munkára várnak. Mindketten kőművesek, így sűrűn akad munka. Van, hogy egy napra mennek, de van, hogy egy hétre, persze vannak gazemberek, akik nem akarják a kialkudott bért kifizetni, hát akkor bizony ők húzzák a rövidebbet, de ez a hajléktalanság ezzel is jár.
Sok okból lehet ide jutni. Például megfigyeltem, hogy női hajléktalan kevés van, ők jobban vigyáznak magukra, meg más a természetük. A fiatalok között akad, de azok is többnyire az állami gondozottak közül kerülnek közénk. Igen az állami gyerekek közül sokan jutnak hajléktalanságra, azután az italozó életmód, sok egyszerűen nem tud alkalmazkodni az élethez, egyszerűbb a társadalom számkivetettjeként élni, szabadnak érzi magát, nincsenek kötelezettségek. Van, akit csak közénk sodort a sors, és csak van ebben a világban, többnyire nincsen családja, de mostanság sokan a szegénység miatt kerülnek az utcára, és egyre több a család.
 - Hogy én miként jutottam ide?
Fiatalon házasodtam szerelemből, a volt feleségem tanítónő ma is. A családja nem szívelt, mert úgy gondolták nem illünk össze. Egy tanult nő és egy egyszerű kőműves legény. De a szerelem vak, és mi nagyon szerettük egymást. Megszülettek a gyerekeink, teltek az évek, és a szerelem múlni kezdett, legalábbis a feleségem részéről. Egyre több hibát látott bennem, szinte naponta veszekedtünk. Elmaradoztam és inni kezdtem, úgy, mint a többi munkatársam. A gyerekeim kerültek, hiszen este csak azt látták, hogy holt részegen mászok haza, elhanyagoltam magam, és nem törődtem többé semmivel.
Egy reggel, amikor józan voltam a feleségem azzal állt elő, hogy beadta a válókeresetet, nem akarnak sem ő sem a gyerekek velem tovább élni. Menjek el, nem kell a gyerektartás sem tőlem, hiszen nem is adok haza pénzt, csak nyűg vagyok a nyakukon, és a gyerekek szégyellnek. Éreztem, hogy elsötétedik minden előttem, összetörtem a nappaliban a székeket és tomboltam, romboltam, Kihívták a rendőröket. Ekkor költöztem el.
Kezdetben még meghúztam magam az ismerősöknél, apámnál, de azután felmentem Pestre. Évekig ittam, aluljárókban józanodtam, télen majdnem megfagytam, mert a szállókra csak józanon lehetett bemenni éjszakára.
Egy reggel összeestem a keleti előtt, bevitt a mentő a kórházba. Szégyelltem magam, mert bizony éreztették velem ott, hogy nem szívesen gyógyítanak, koszos voltam és gusztustalan. Arra gondoltak talán, minek, ez úgysem vigyáz magára, a munkájuk felesleges fáradtság. Sokáig feküdtem bent, mert a szívinfarktus lassan gyógyul. Egy fiatal orvos bocsátott el, ezekkel a szavakkal: ha meg akar halni, igyon tovább, de még nem öreg, lenne módja kikerülni a hajléktalanságból, hagyja abba az ivást, és próbálja meg.
Ekkor hagytam abba az ivást, nehéz időszak volt, de sikerült. Összeismerkedtem Barnával, és az óta együtt dolgozunk és együtt hajléktalankodunk. Vigyázunk egymásra. Rendezettebb lett az életem, de még nem sikerült kikapaszkodnom a gödörből, de van remény, talán egyszer. A gyerekeim már biztosan megházasodtak, lehet, hogy unokáim is vannak már. Egyszer elmegyek és megkeresem őket, de nem így, majd ha már igazán összeszedtem magam.
Nem tudtam meg soha, hogy sikerült e neki, de őszintén kívántam, hogy egyszer felérjen a gödör széléig.

Kedvenceim