KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2015. április 18., szombat

ANGYALOK ILLATA

A pillanattal rejtem el magam,
tüzek hadd lobogjanak felettem,
magamhoz veszem minden szavam,
nem lehet náluk semmi fényesebb.
Gyökereim a mélybe szántanak,
gyönyör és báj a felszínen lapul,
lombokká felnövő magaslatban,
túlzsúfolt világ hangja elcsitul.
Angyalok illata velem időz,
vágyott ösvény húrjain Nap ragyog,
könnyeim már bölcsek, rendje legyőz
hidegen hulló kőszín bánatot.
Mennék, de mégis kivel szárnyalnék,
vállamon tengerek s földek terhe,
hol fogad be egy érintő fedél,
von magához a szeretet íve?
                     Kardos M. Zsöte verse

2015. április 12., vasárnap

Egy névnap emlékére




A hajdani világ megváltozott, minden más lett,  de ma is olyan gyönyörű a tavasz, mint fél évszázaddal ezelőtt. Emlékeim tovatűnnek a messzeség ködébe, de felvillantja őket a pacsirta dala, a lenge tavaszi szél, a temető csendje. Boldog vagyok, mert az emléked idéző, legszebb  hónap  még előttem van, a futórózsás , gyöngyvirág illatú, gyönyörű május.

2015. április 10., péntek

Végtelen szolgálati idő



Már nem dolgozom hivatalosan sehol, de nem hivatalosan még igen, hetente egyszer, néha kétszer, mások kisgyerekeire vigyázok, szeretem őket, ez az én jutalmam a sok ledolgozott évért. Ezt adtam magamnak ajándékba hatvan évesen.
Ezen felül, marad még a háztartás, a kert, és az unokák.  Sorsom nem egyedi, sok-sok ezer nőtársammal együtt dolgozgatunk hasonló módon a halálunkig, már ha bírunk. Nyugodtan mondhatom a nevükben is, ezt kiérdemeltük mi nők, ez a mi jutalmunk az élettől.
Az érettségit követően, 1965-ben egy sikertelen kirakatrendező iskola felvételije után, ez a szakma akkoriban olyan népszerű volt, hogy tizenhatszor többen szerettek volna bejutni az oktatásra, ott álltam iskola, munka és protekció nélkül - falun. Akkoriban a betölthető állásokban nem válogathattak a fiatalok. Szüleim egyszerű kétkezi munkások lévén, ráadásul még annak az egy pártnak sem voltak a tagjai, nem segíthettek. Maradt az alkalmi munka, kapálás a csemetekertben, irodai kisegítés egy hónapra.  Jött a tél, a pénztelenség, az én keresetem is jól jött volna már otthon, és persze magamnak is, ruhákra, egy kis önbizalom növelésnek. A következő évben, addig jártam munka után, míg végre a legközelebbi városban, egy cukrászdában alkalmaztak, mint pultos lányt. Boldog voltam, kereső nővé váltam, és ráadásul be is iskoláztak ősszel, pincér lettem. Találtam egy nyomorúságos kis albérleti szobát, mert télvíz idején mégsem lehetett naponta biciklizni tíz kilométert, főleg éjszaka. Repdestem az örömtől, ekkor azért dolgoztam, hogy eltartsam önmagam.
Az idő telt, férjhez mentem, megszületett a lányom, sajnos a férjem is pincér volt, hát ketten nem dolgozhattunk az éjszakában, kicsi gyerek mellett. Új állást kerestem, amúgy sem volt nagyon vonzó munka már számomra a pincérség. Nem szerettem a részeg férfiakat, mondhatnám, ki nem állhattam őket. Egy házbeli ismerős révén bekerültem egy kötöttárut gyártó gyárba, a lyukkártyás adatfeldolgozó gépterembe. Betanítottak a lyukkártyák feldolgozására, rendezésére, majd a hatalmas gépeken ezekből az adatokból a tablókészítésre. Ez volt a mai számítógépes adatfeldolgozás őse. A gyár felbomlásáig, majd húsz évig, el sem jöttem onnan. Közben az öreg, elavult hollerith gépeket kidobták, modern számítógépes adatfeldolgozás váltotta fel a régit. Néhányunkat beiskolázták, és programozók lettünk. A modernség abból állt, hogy a lyukkártyára rögzített adatokat, hatalmas szekrénysor nagyságú központi számítógéppel, a magunk által írt programok segítségével, feldolgoztuk, és tablóhegyeket gyártottunk. Ezt a munkát nagyon szerettem, a munka kreativitást igényelt és kielégítette az alkotásvágyam, sokoldalú és izgalmas tevékenység volt a programozás, de sajnos semmi nem tart örökké.
A rendszerváltással, a gyárunk megszűnt, azaz gyártási egységekre szakítva privatizálták. A számítóközpontot leszerelték, alkatrészeire bontva eladták, bennünket szélnek eresztettek Szerencsés voltam, mert hamar találtam állást, a rendszerváltás után ez nem volt egy egyszerű mutatvány. Számítógépes ismereteim révén, ügyintézői munkát kaptam egy bankban. Nem szerettem itt dolgozni, idegennek éreztem magam. Folyton átmeneti állapotnak gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy az új munkahelyem állandó, ezt kell szeretni. A munkahelyi légkör is elviselhetetlen volt, rám riasztóan hatott, hogy mindenki mindenkit fúrt, ráadásul a túlmunka rendszeres volt. Választásom nem lévén alkalmazkodtam, megtanultam megvédeni magam, majdnem tíz évig. Ez idő alatt sem szoktam meg igazán, kötelességből, és szükségből dolgoztam. Évekig hajnalban keltem, elvittem az unokáimat óvodába, iskolába, majd rohantam fél nyolcra dolgozni, délután bevásárlás, takarítás, kerti munka, főzés, és a fiam még csak általános iskolás volt, úgy éreztem magam, mint mókus a kerékben.
Ekkor jött a privatizálás, a központi számítógépes hálózati adatfeldolgozás. Egyre kevesebb ember kellett a munkához. A bankban fiatalítottak, divatba jöttek a harmincas férfiak, még a főnöknőnket is lapátra tették. Fuzionáltak egy másik bankkal, és az alkalmazottak háromnegyedét elküldték, főleg az idősebb hölgyeket. Az a paradox helyzet állt elő, míg az egyik évben kitüntettek a jó munkámért, a következő évben útilaput kaptam több munkatársammal együtt.
Ötvenhárom évesen, lázas sietséggel, ismét munkát kerestem. Szinte naponta mentem valahova interjúra, megbeszélésre, és sajnos a korom, a tapasztalatom, és a megbízhatóságom - nem voltak kisgyerekeim, nem jelentettek előnyt. Mindig a fiatalabb jelentkező nyert, neki kevesebbet kellett fizetni, ha szülni ment, úgyis kerestek újat helyette. Már vagy egy hónapja kutattam az álláshirdetéseket, de semmi nem jött össze, oda jutottam, hogy elfogadok mindent, csak alkalmazzanak. Az autópályára matrica ellenőröket és értékesítőket kerestek, jelentkeztem. Fogalmam sem volt a munkáról, mindegy, nem hittem, hogy felvesznek, öreg vagyok, gondoltam, nem kellek a kutyának se már.
Sokan jelentkeztünk, mind fiatalok voltak, én az anyjuk lehettem volna. Na, gondoltam, ez is egy üresjárat lesz, hiábavaló erőlködés a részemről.  Bemutatták a munkát, tetszett, egyszerű volt, csak figyelni kellett. Minden jelentkezőnek a nagyfőnök elé kellett járulnia és bemutatkozni. Ekkor már nagyon felhúztam magam, előre, meg voltam győződve, hogy nem vesznek fel, még ide sem. Amikor beléptem a nagyfőnök irodájában, egy magam korabeli fazon ült az íróasztalánál, őszinte érdeklődés volt a tekintetében.  Köszönés után csak ennyit mondtam, ha úgy ítéli meg uram, hogy a korom akadály a matrica ellenőrzéshez, most szóljon, és akkor nem raboljuk egymás idejét tovább. A főnök csodálkozva rám nézett, csak ennyit mondott, egy kicsit túlképzett az igaz a munkához, de manapság ez már semmit sem számít, a korával nincs semmi bajom, mert ha jól látom, egyidősek vagyunk. Üdvözlöm az autópálya ellenőrök csapatában.
A nyugat kapujában, a határon dolgoztam, mint matricaárus, a nyugdíjazásomig, ez a munkahely volt életem legjobb, legváltozatosabb, és legkönnyebb munkája. Imádtam, pedig folyamatos munkarend volt, de jobbnak éreztem, mint amikor naponta elmentem reggel, késő délután hazaértem, várt a második műszak, a főzés, a kert, és minden más, amit fel sem tudnék sorolni. Ha még egyszer erre Földre dob le a gólya, azt remélem, hogy kék színű babaruhát fogok hordani, nem rózsaszínt.

2015. április 3., péntek

A gyilkos


„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
 Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
 Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
 Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
 Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

Margó savanyú, szótlan vénlányként élte egyhangú csendes életét, nem barátkozott senkivel. Az ismerősei, mosolyt sohasem láttak az arcán megvillanni, pedig ha otthon a kutyájával játszott, még hangos nevetésre is képes volt. Magányosan élt mióta az édesanyja eltávozott az élők sorából, csak a közeli kisboltba járt, és dolgozni a városi kórházba, ápolónőként kereste a kenyerét. Haját mindig rövidre nyíratta, szinte már férfiasra. A legzordabb időben sem viselt sapkát, csak farmert és pólót hordott, télen egy szürke rövid kabátban járt, inkább biciklizett, mert gyalogolni csak a munkahelyén szokott. Megbízható, pontos és tapasztalt ápolónőnek mondták a munkatársai, és a betegek szerették. Már majdnem negyven éve dolgozott a sebészeti osztályon, még egy év és nyugdíjba vonul. Fogalma sem volt, hogy akkor mit kezd majd a felszabaduló szabadidejével.. Gondolkozott. talán házi idős ápolást vállal, de ehhez nem igazán volt kedve már, elég volt ezt negyven évig csinálni. Legszívesebben gyerekekre vigyázott volna, de ettől félt - nem volt benne gyakorlata. Mégis folyton gyötörte a vágy, egy puha kicsi kéz, egy boldog csengő gyermekkacaj után. Nem hitte, hogy sikerülhet, mersze se lett volna hozzá, és nem is érdemli meg az ilyen munkát, mert én egy gyerek gyilkos vagyok –gondolta keserűen. Az anyja nevezte így, ha mérges volt rá, és az anyja bizony sokszor haragudott rá. Apró gonoszkodásokkal bosszantotta, ha morcos kedvében találta, amikor hazaért. Például hangosan zörgött a konyhában, amikor éjszakás volt. Kritizálta a külsejét, a munkáját, és szerette volna ráerőszakolni az akaratát is, de az nem ment, ekkor hetekig morgolódott.
Igen – merengett keserűen – két gyerekem lehetne, de nem tartottam meg őket. Az első nagyon fiatalon jött, még csak tizenhét éves múltam, az érettségi előttem volt. A fiú is velem egykorú volt, hát nem tarthattam meg. Anyám, nem is engedte volna. Nagy lett az én büntetésem otthon, mert vagy egy évig ribancozott a mama. Apám, meg csak csóválta a fejét, és azt mondogatta: - ezek a mai fiatalok, már nem olyanok, mint mi voltunk, meggondolatlanok. Kerültem az ismerkedést, otthonülő lettem, és a barátnőim lassan elhagytak. Meghívtak az esküvőjükre, de csak irigység és szomorúság uralta a lelkem, nem tudtam vigadni.
Már huszonöt is elmúltam, amikor utolért a szerelem, de ez sem olyan volt, mint a többi lánynál, bujkáltunk, mert a szeretett férfinak családja volt. Ígérgette, hogy elmondja otthon, és elválik, majd összeköltözünk. Én hittem is meg nem is. A fiait nagyon szerette. Abban az időben nem voltak fogamzásgátló pirulák, mint manapság. Mostanában csak annak lesz babája, aki akarja, de a hatvanas években annak is lett, ha el nem vetette, aki nem akarta. Hát megint úgy jártam, mint tizenhét évesen, és éppen olyan ijedt voltam, mint akkor. Nem mondtam senkinek, de anyám éles szeme meglátta rajtam a változást, és észrevette az árulkodó reggeli hányásokat. Nem hagyott békén, nyúzott, fenyegetett, ki akarta csikarni belőlem a férfi nevét, kilétét, nem árultam el. A kapcsolatnak vége szakadt, már nem voltam a szeretett nő, csak gond, nagyon nagy gond. Kijelentette, hogy nem válik, vetessem el a babát. Minden porcikám tiltakozott ellene, de végül, győzött a józanész, és nem tartottam meg. Anyám nem értette, nem akarta érteni, hogy nincs férfi, vagyis olyan nincs, akit bemutathatnék, mint a gyerekem apja. Mást se halottam hónapokig, csak, hogy az utcabeli lányok, már mind férjhez mentek, és babakocsit tolnak, mert ez az élet rendje. Te még erre sem vagy képes, csak fölcsináltatod magadat, aztán megölöd. Gyilkos vagy! – üvöltötte sokszor. A szó, mely mélyen belevágott a lelkembe, megváltoztatott. Képtelenné tett a boldogságra, megkérgesített, csak a munkának éltem, és tettem a dolgom, mint egy robot.
Már nyugdíjasként, csak alkalmanként dolgoztam a kórházba, kisegítettem, ha beteg lett valaki, és a szabadságolás is könnyebben ment a beugrásaimmal. Egy fiatal nőt hoztak be, súlyos baleseti sérülésekkel, élet halál között lebegett napokig az intenzíven. Amikor lehozták az osztályra még sokáig nyomta az ágyat. Nagyon megszerettem, megismertem a férjét, a két pici lányát is. Egy este megkérdezte, hogy elmennék e másnap az óvodába, mert a férjének túlóráznia kellene, szükségük van a pénzre, de nincs senki, akit megkérhetnének. Az óvodába már szóltak, hogy más megy a gyerekekért. Elvállaltam, gondoltam, délutánig kialszom magam és estig eljátszok a gyerekekkel, míg értük jön az apjuk.
Délután már alig bírtam magammal, háromkor elindultam értük. A két gyerek boldog volt, hogy ilyen korán elviszem őket. Hazafelé megálltunk a játszótéren, egy kicsit homokoztunk, mászókáztunk, majd fáradtan hazaérve jól bevacsoráztunk. Az apjuk örült, hogy neki már csak a fürdetés és a mesélés maradt. E naptól kezdve sokszor vigyáztam a gyerekekre, míg az anyjuk fel nem épült, és utána is. Mivel csak egy nagymama volt, az is az ország másik felén, én lettem a pótnagymamájuk. Már iskolásak, a szünetekben sokat vannak nálam. Boldog vagyok, az élet egy picit kárpótolt, még ha nem is érdemeltem meg, és talán a sorsom mégsem lett olyan, mint egy gyerek gyilkosnak.

Kedvenceim