A nyomorúság rabjai

Nazim ha idegenekkel találkozott, folyton kérdezgette őket, hogy láttak e futkározni két fiúcskát. Kevés fiúcska futkározhatott a városban, alig találkoztak gyerekekkel, mindenkinek feltűnt volna, ha lát kicsi gyereket. Végül egy öregember útba igazította őket. Késő éjszaka találtak rá a két kis csavargóra, egy szépséges mecset romjai között. A gyerekek megszeppenve, egymást átölelve ültek egy sarokba, könnyeiken át csak bámultak, nem mertek megszólalni sem apjuk könnyeit látva. Nazim hazáig dorgálta őket, és elmagyarázta, miért nem mehetnek csak úgy el, itt ebben a veszélyes romos városban. Leila sikoltozott örömében, amikor meglátta őket jönni.

Másnap felleltározták a készleteiket, és amit kevésnek találtak abból vásároltak a kis árudában. Rasidék drágakővel fizettek, Nazim szerint becsapták őket, de egyikük sem volt tisztába a köveik értékével. Vettek vizet, olíva olajat, lisztet, rizst, teát, sót, babot, nekik ezek az élelmiszerek az életet jelentették, nem bánták a drágaköveket, majd elhagyták a várost. Amint kiértek, csak néhány óra kellett, máris rátaláltak egy kútra, melyből bőséges tiszta vizet mertek. A kút mögött gyümölcsfák kínálták terméseiket, nagy csodálkozásukra. Eddig még termő fával alig találkoztak. Most sem ehettek sok mindent, csak egy barackfát rohantak meg mindannyian, aprócska termése nagy ajándéka volt a teremtőnek. Találtak fügefát, de még nagyon kevés érett füge kínálta magát.

Mindannyian nagy kedvel és erővel indultak újra el.

Már hetek óta rúgták a port, mikor végre elértek Szulejmanijja városához, kurd nép lakta valamikor, de ma sem volt lakatlan. Lankás, csupasz hegyek övezték északon, lenn elterülő hatalmas síkságon feküdt előttük a város. Poros utak, poros utcák, por mindenütt. Forróság szinte kibírhatatlan, alig várták, hogy egy árnyékos helyen megpihenjenek. Egy gyönyörű mecsetbe húzták meg magukat, amit inkább romnak lehetett volna nevezni, nem épületnek, de találtak árnyékos, széltől védett oldalt benne, itt végre nem lett tele a szemük, szájuk homokkal. Már nem voltak olyan magasan, csak lefelé haladtak, itt hagyták el Zagros hegyeit, és az iráni fennsíkot. Nem örültek, tudták, ez után egyhangú sivatagi táj következik, vizet is nehezebben találnak majd. Szulejmanijját átszelő folyó, szinte csak patakként csordogált, de arra jó volt, hogy egy kicsit lehűljenek, és lemossák az út porát. Az állatok teleitták magukat. Egynapos pihenő után elhagyták a várost, szomorúan vették tudomásul, az előttük álló forró sivatagot. Minden szempontból veszélyes szakaszhoz értek. A gyerekek szenvedtek a hőségtől, nyűgösekké váltak. Rettegtek, hogy nem találnak kutat, és hullani kezdenek a jószágok is. Nazimék féltek ettől, minden vagyonuk az állataik voltak, ha a kikötőt végre elérik, megszabadulnak tőlük, a kapott pénzből kifizethetik a hajóutat Európáig.

folyt. köv.

A nyomorúság rabjai

- Európába mentek fiúk? – kérdezte az idegen asszony, és üdvözlésképen fejet hajtott.

- Igen, és maguk merre tartanak? Majd megilletődve megköszönte a tejet Rasid.

- Mi is.

Esőcsepp csendben maradt, csak Rasid beszélt. Amikor a homokvihar mindent elsötétített, senkinek se jött ki hang a torkán, se embernek, se állatnak, Egy nap is eltelt mire teljesen elült a szél, és derengeni kezdett. Mindkét család kenyeret sütött, és indultak, mert az állatok szomjaztak már. Rasidék mentek elől, úgy ötszáz méterrel, a család lassabban haladt, főleg a kecskék terelése miatt. Esőcsepp nyaggatta Rasidot, hogy várják be őket, menjenek együtt, úgy nagyobb lesz a biztonságuk, Rasid óvatosabb volt. Szerinte maradjon közöttük meg ez a távolság, ha baj van, így is segíthetnek egymásnak, úgy tűnt, hogy ők is így döntöttek, mert az első pihenőnél megtartották az addigi távolságot. Igaz az asszony megint kedveskedett, mert hozott egy kis kecsketejet. Nem tudták visszautasítani, annyira vágytak egy kis tejre, már mindketten.

Több, mint két hónapja úton voltak, és még csak felhő sem volt az égen ezalatt, többnyire szabadban aludtak, de a homokvihart követő éjszakán alaposan eláztak, ismét nagy széllel jött a vihar, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Fáztak, de boldogok is voltak, szerették az esőt, ami errefelé ritka vendégnek számított. A tüzük kialudt, korom sötét lett. Esőcsepp a bátyjához húzódott, félelmetes volt az éjszakai égzengés, esővel, hideg széllel, alig várta, hogy pirkadjon végre. Reggelre elült a vihar, mindketten reszkettek. A másik család sem volt jobb állapotban. Úgy látták a legjobbnak, ha elindulnak, és a forró nap, majd felszárítja a ruhájukat.

Mindnyájan csodálattal bámulták az esőáztatta hegyeket, friss üde színekkel ragyogott az eddig poros szürke táj. Már délutánra sarjadni kezdett előttük a fű, a völgy alján. A párás levegőben hamarabb elfáradtak, de menniük kellet, amíg kutat nem találnak. Árgus szemekkel figyelték az utat, hátha meglátják a szellőzőket a csatorna felett, de nem ők vették észre, hanem a népes család. A gyerekek kiáltoztak utánuk, hogy álljanak végre meg, mert meg kell keresniük a kutat. Nagy nehezen, egy magányos szikla mögött végre megtalálták.

- Na ugye, az óra most nem mutatta a kutat – morgott Esőcsepp.

Ekkor az eddig többnyire csendes családfő odament hozzájuk és bemutatkozott.

- Ha már együtt megyünk, illene ismernünk egymás nevét, engem Nazimnak, a feleségem Leilának, a lányomat Fatimának, az idősebb fiamat Sabrinak, a kicsit Salahnak hívják.

Megölelték egymást, és a többiekhez mentek felmérni mennyi víz van a kútban. Abban bizony kevés víz volt, óvatosan merítettek belőle, hogy ne zavarodjon fel annyira. Megtöltötték a víztartókat, az állatokat megitatták, kenyeret sütöttek, és együtt ültek le a vacsorához is. Ezen az éjszakán jól kialudták magukat. Egymást váltva őrködtek. A megszokott ütemben haladtak, sőt egy kicsit lassabban is, mégis gyorsabbnak tűnt, hamar este lett újra. A gyaloglás monotóniáját, egyhangúságát, most hogy ennyien mentek, nem érezték olyan fárasztónak. A másik család csendesen és udvariasan viselkedett velük szembe, így ők is segítették a családot mindenben. Már két hete mentek együtt, jól összeszoktak, megismerték egymást, mikor Iszfáhán, valamikor híres nagyvárosához értek. Kutat kerestek, de nem találtak. A város egykor hatalmas bővizű folyójának csak a repedezett alját látták, ki tudja mikor folyt benne víz utoljára. Nazim valami híres térről mesélt, de ilyenre sem leltek, viszont itt éltek még emberek, sőt egy áruda is működött. Most örültek csak igazán, hogy együtt maradtak.

 Egy este a két örökkön kíváncsi fiúcska elkószált. Kétségbe estek, Leila teljesen kiborult. Egyébként az erős talpraesett asszony most csak ült, és hangosan jajveszékelt. Apja, Rasid és Esőcsepp indultak a keresésükre.

folyt.köv.