A nyomorúság rabjai

- Európába mentek fiúk? – kérdezte az idegen asszony, és üdvözlésképen fejet hajtott.

- Igen, és maguk merre tartanak? Majd megilletődve megköszönte a tejet Rasid.

- Mi is.

Esőcsepp csendben maradt, csak Rasid beszélt. Amikor a homokvihar mindent elsötétített, senkinek se jött ki hang a torkán, se embernek, se állatnak, Egy nap is eltelt mire teljesen elült a szél, és derengeni kezdett. Mindkét család kenyeret sütött, és indultak, mert az állatok szomjaztak már. Rasidék mentek elől, úgy ötszáz méterrel, a család lassabban haladt, főleg a kecskék terelése miatt. Esőcsepp nyaggatta Rasidot, hogy várják be őket, menjenek együtt, úgy nagyobb lesz a biztonságuk, Rasid óvatosabb volt. Szerinte maradjon közöttük meg ez a távolság, ha baj van, így is segíthetnek egymásnak, úgy tűnt, hogy ők is így döntöttek, mert az első pihenőnél megtartották az addigi távolságot. Igaz az asszony megint kedveskedett, mert hozott egy kis kecsketejet. Nem tudták visszautasítani, annyira vágytak egy kis tejre, már mindketten.

Több, mint két hónapja úton voltak, és még csak felhő sem volt az égen ezalatt, többnyire szabadban aludtak, de a homokvihart követő éjszakán alaposan eláztak, ismét nagy széllel jött a vihar, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Fáztak, de boldogok is voltak, szerették az esőt, ami errefelé ritka vendégnek számított. A tüzük kialudt, korom sötét lett. Esőcsepp a bátyjához húzódott, félelmetes volt az éjszakai égzengés, esővel, hideg széllel, alig várta, hogy pirkadjon végre. Reggelre elült a vihar, mindketten reszkettek. A másik család sem volt jobb állapotban. Úgy látták a legjobbnak, ha elindulnak, és a forró nap, majd felszárítja a ruhájukat.

Mindnyájan csodálattal bámulták az esőáztatta hegyeket, friss üde színekkel ragyogott az eddig poros szürke táj. Már délutánra sarjadni kezdett előttük a fű, a völgy alján. A párás levegőben hamarabb elfáradtak, de menniük kellet, amíg kutat nem találnak. Árgus szemekkel figyelték az utat, hátha meglátják a szellőzőket a csatorna felett, de nem ők vették észre, hanem a népes család. A gyerekek kiáltoztak utánuk, hogy álljanak végre meg, mert meg kell keresniük a kutat. Nagy nehezen, egy magányos szikla mögött végre megtalálták.

- Na ugye, az óra most nem mutatta a kutat – morgott Esőcsepp.

Ekkor az eddig többnyire csendes családfő odament hozzájuk és bemutatkozott.

- Ha már együtt megyünk, illene ismernünk egymás nevét, engem Nazimnak, a feleségem Leilának, a lányomat Fatimának, az idősebb fiamat Sabrinak, a kicsit Salahnak hívják.

Megölelték egymást, és a többiekhez mentek felmérni mennyi víz van a kútban. Abban bizony kevés víz volt, óvatosan merítettek belőle, hogy ne zavarodjon fel annyira. Megtöltötték a víztartókat, az állatokat megitatták, kenyeret sütöttek, és együtt ültek le a vacsorához is. Ezen az éjszakán jól kialudták magukat. Egymást váltva őrködtek. A megszokott ütemben haladtak, sőt egy kicsit lassabban is, mégis gyorsabbnak tűnt, hamar este lett újra. A gyaloglás monotóniáját, egyhangúságát, most hogy ennyien mentek, nem érezték olyan fárasztónak. A másik család csendesen és udvariasan viselkedett velük szembe, így ők is segítették a családot mindenben. Már két hete mentek együtt, jól összeszoktak, megismerték egymást, mikor Iszfáhán, valamikor híres nagyvárosához értek. Kutat kerestek, de nem találtak. A város egykor hatalmas bővizű folyójának csak a repedezett alját látták, ki tudja mikor folyt benne víz utoljára. Nazim valami híres térről mesélt, de ilyenre sem leltek, viszont itt éltek még emberek, sőt egy áruda is működött. Most örültek csak igazán, hogy együtt maradtak.

 Egy este a két örökkön kíváncsi fiúcska elkószált. Kétségbe estek, Leila teljesen kiborult. Egyébként az erős talpraesett asszony most csak ült, és hangosan jajveszékelt. Apja, Rasid és Esőcsepp indultak a keresésükre.

folyt.köv.