KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2019. március 23., szombat

A nyomorúság rabjai


Napi nyolc, olykor tíz órát gyalogoltak egymást váltva a tevén, mindig kerestek egy védett helyet, letáboroztak, ettek, olykor kenyeret sütöttek. Abarkuh földig rombolt városában nem sok látnivaló akadt, hacsaknem Ázsia legöregebb fája, melyről Keyvan sokat mesélt. A fa már vagy ötezer éves, a nagy Perzsa birodalom előtt ültette Noé fia Jafet. Mindketten ámulva bámulták a fát, melyet sohasem hittek valódinak apjuk meséjében, és most itt állnak alatta. Igaz az északi oldalán letörtek az ágai és szárazan meredtek, de a többi része zöldellt. Letelepedtek a méretes törzse mellé, a hűs lombok árnyékába, mérhetetlen nyugalom vette őket körül, mély csend honolt, most a szellő sem rebbent.
A várost elhagyva végre kutat találtak. Ekkor látták meg a családot, három gyermekkel, két tevével és néhány kecskével, előttük menni. Rasid szerint nem kellene szóba elegyedni velük, az a biztos. Esőcsepp naivan, mindenkiről azt gondolta, hogy olyan jóindulatú, mint ő maga, de Rasid nem így gondolkodott, ő jobban félt az emberi gonoszságtól. Az előttük vándorló család előbb ért a kúthoz, így ők egy napot még pihentek, szomjan.  Mire kúthoz értek a család már messze járt, csak a hátukat látták a távoli völgyben. Nem győztek inni, az állatok is kitikkadtak az örökké fújó szélben. Megmosakodva pihentek egy kicsit a kenyérsütés után.
- Jobb lenne, ha követnénk a családot, lehet, hogy jobban ismerik az utat – kiáltott Rasid után a lány.
- Nekünk itt van ez a csodaóra a kezemen, ez eddig még jól mutatta a kutakat, és az utat, a nap pedig gondoskodik arról, hogy mindig működjön.
- Nagyobb biztonságban lennénk velük!
- Hát az lehet, attól függ, hogy ők is szívesen fogadnának e bennünket.
- Velük biztosan nem keverednénk be a Kavir só-sivatagba.
- Így se fogunk, egyébként is a család nyomában vagyunk.
- De nekik biztosan van kecsketejük, lehet, hogy adnának – siránkozott Esőcsepp.
- Hát erről fúj a szél, ezért akarsz megismerkedni velük.
- Nem is! Csak eszembe jutott, hogy milyen régen ittam tejet.
A völgyet elhagyva, felkaptattak egy sivatagos fennsíkra, itt nem volt sziklás az út, de annál mélyebb a homok.  Végtelennek tűnő fennsíkon híre hamva sem volt egy darabka kőnek sem, semmiféle pihenésre és alvásra való helyet sem találtak, hát ott rogytak le, ahol az este utolérte őket. Alig várták, hogy elérjék Jazd városát, a közelében biztosan találnak kutat, és ami a legfontosabb, hogy maguk mögött tudhatják a veszélyes só-sivatagot is. Esőcsepp a távolt kutatta, hátha meglátja ismét a családot, de hiába, nem látott egyetlen élő lelket sem. Végre találtak kutat, de a víz csak szűrés után lett iható, a tevéknek sem tetszett, de nem akadt jobb, hát megitták. Alkonyatkor közelítették meg Jazd külvárosát, ezt a várost nem rombolták le a földig, de az épületeket kikezdte az idő vasfoga, mállottak a falak, a tetők többsége életveszélyesen berogyott. Egy szép kék mintás mecset, maradék falai között álltak meg, úgy döntöttek itt pihennek le. Tüzet nem mertek rakni, féltek, hogy kirabolják őket, felváltva aludtak, hajnalban gyorsan elhagyták a várost. Ismét kint találták magukat az útnak aligha nevezhető országúton. A jó soruk nem sokáig tartott, mert megint kifogyott a talpuk alól a jobb út, sziklás, poros lett ismét.
 Néhány nap után elérték Shahreza kis városát, bementek, mert itt reméltek egy kis védett helyet a romok között. Szerencséjük volt, ekkor érte utol őket egy homokvihar. Behúzódtak egy hajdani mecset még épen maradt imatermébe, ekkor látták, hogy nincsenek egyedül. Az előttük járó család is itt keresett menedéket. A vihart követően az asszony ment oda hozzájuk, friss kecsketejjel kínálta meg őket. Boldogan elfogadták.
folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim