Napi
nyolc, olykor tíz órát gyalogoltak egymást váltva a tevén, mindig kerestek egy
védett helyet, letáboroztak, ettek, olykor kenyeret sütöttek. Abarkuh földig
rombolt városában nem sok látnivaló akadt, hacsaknem Ázsia legöregebb fája,
melyről Keyvan sokat mesélt. A fa már vagy ötezer éves, a nagy Perzsa birodalom
előtt ültette Noé fia Jafet. Mindketten ámulva bámulták a fát, melyet sohasem
hittek valódinak apjuk meséjében, és most itt állnak alatta. Igaz az északi
oldalán letörtek az ágai és szárazan meredtek, de a többi része zöldellt.
Letelepedtek a méretes törzse mellé, a hűs lombok árnyékába, mérhetetlen
nyugalom vette őket körül, mély csend honolt, most a szellő sem rebbent.
A várost
elhagyva végre kutat találtak. Ekkor látták meg a családot, három gyermekkel,
két tevével és néhány kecskével, előttük menni. Rasid szerint nem kellene szóba
elegyedni velük, az a biztos. Esőcsepp naivan, mindenkiről azt gondolta, hogy
olyan jóindulatú, mint ő maga, de Rasid nem így gondolkodott, ő jobban félt az
emberi gonoszságtól. Az előttük vándorló család előbb ért a kúthoz, így ők egy
napot még pihentek, szomjan. Mire kúthoz
értek a család már messze járt, csak a hátukat látták a távoli völgyben. Nem
győztek inni, az állatok is kitikkadtak az örökké fújó szélben. Megmosakodva
pihentek egy kicsit a kenyérsütés után.
- Jobb
lenne, ha követnénk a családot, lehet, hogy jobban ismerik az utat – kiáltott
Rasid után a lány.
- Nekünk
itt van ez a csodaóra a kezemen, ez eddig még jól mutatta a kutakat, és az
utat, a nap pedig gondoskodik arról, hogy mindig működjön.
- Nagyobb
biztonságban lennénk velük!
- Hát az
lehet, attól függ, hogy ők is szívesen fogadnának e bennünket.
- Velük
biztosan nem keverednénk be a Kavir só-sivatagba.
- Így se
fogunk, egyébként is a család nyomában vagyunk.
- De
nekik biztosan van kecsketejük, lehet, hogy adnának – siránkozott Esőcsepp.
- Hát
erről fúj a szél, ezért akarsz megismerkedni velük.
- Nem is!
Csak eszembe jutott, hogy milyen régen ittam tejet.
A völgyet
elhagyva, felkaptattak egy sivatagos fennsíkra, itt nem volt sziklás az út, de
annál mélyebb a homok. Végtelennek tűnő
fennsíkon híre hamva sem volt egy darabka kőnek sem, semmiféle pihenésre és
alvásra való helyet sem találtak, hát ott rogytak le, ahol az este utolérte
őket. Alig várták, hogy elérjék Jazd városát, a közelében biztosan találnak
kutat, és ami a legfontosabb, hogy maguk mögött tudhatják a veszélyes
só-sivatagot is. Esőcsepp a távolt kutatta, hátha meglátja ismét a családot, de
hiába, nem látott egyetlen élő lelket sem. Végre találtak kutat, de a víz csak
szűrés után lett iható, a tevéknek sem tetszett, de nem akadt jobb, hát
megitták. Alkonyatkor közelítették meg Jazd külvárosát, ezt a várost nem
rombolták le a földig, de az épületeket kikezdte az idő vasfoga, mállottak a
falak, a tetők többsége életveszélyesen berogyott. Egy szép kék mintás mecset,
maradék falai között álltak meg, úgy döntöttek itt pihennek le. Tüzet nem
mertek rakni, féltek, hogy kirabolják őket, felváltva aludtak, hajnalban
gyorsan elhagyták a várost. Ismét kint találták magukat az útnak aligha
nevezhető országúton. A jó soruk nem sokáig tartott, mert megint kifogyott a
talpuk alól a jobb út, sziklás, poros lett ismét.
Néhány nap után elérték Shahreza kis városát,
bementek, mert itt reméltek egy kis védett helyet a romok között. Szerencséjük
volt, ekkor érte utol őket egy homokvihar. Behúzódtak egy hajdani mecset még
épen maradt imatermébe, ekkor látták, hogy nincsenek egyedül. Az előttük járó
család is itt keresett menedéket. A vihart követően az asszony ment oda
hozzájuk, friss kecsketejjel kínálta meg őket. Boldogan elfogadták.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése