KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. szeptember 27., csütörtök

Mezítláb a forró homokon


Régi történetek a gyermekkoromból

A nagyszüleim


Nagyapám alacsony fekete bajuszos görbelábú kun ember volt, mi nagyon féltünk tőle, mert kevés szavát ritkán hallottuk. Néhanapján    mosolygott csak, és nagyon sokat dolgozott. Az emlékeimben mindig fehér ingben és kalappal a fején jelenik meg. Kedvenc unokája az öcsém volt, akinek ugyan kicsi korában, mint nekünk, szőkén csillogott a haja a napfényben, de arcvonásai és alkata Nagyapámra, de leginkább Lajos bátyánkra a kovácsra emlékeztettek. A régi időkben a fiú gyerekeket többre becsülték, mint a lányt, de mi ezzel nem foglalkoztunk, hiszen Nagyanyánk minket, lányokat tartott nagy becsben, mert nekünk sok hasznunkat vette és vidámságot hoztunk az életébe. Sokszor gurultunk a homokon a nagy nevetéstől. Nagyanyánk nem édes nagyanya volt, az igazi még a háború idején szülésben meghalt, anyánk éppen betöltötte a tizenhatodik évét.

Nagyapám ott maradt a négy gyerekével, a földekkel és a fölégett tanyával, amit az oroszok égettek föl.  Megnősült újra, az új asszony hozott egy kislányt magával, aki az én fiatalon meghalt nagynénémmel egyidős volt és ők édestestvérként szerették meg egymást. Mi a Mamát édes nagymamaként szerettük, mert úgy bánt velünk, mint az igazi unokáival. A tanyát újjáépítették és jött a másik átok, a tszcs. Én gyerekként jót nem hallottam a szájukból a közösítésről. Elvittek két lovat, egy tehenet, és a földek fele is a tsz-é lett. Ám ők úgy gazdálkodtak tovább a maradék két lóval és Boris tehénnel, mintha nem is lett volna tsz. Legalább is mi gyerekek a közösről csak szóban hallottunk, valójában nem is értettük, hogy mi az. 
Anyánk férjhez ment, mivel errefelé munkalehetőség nem volt, az egész család elköltözött az ország nyugati felébe, a két öcsém már ott született. Amint nagyobbak lettünk, a nyarainkat a tanyán töltöttük el.
Talán a nagyapám ezektől a sorscsapásoktól lett olyan szigorú mosolytalan ember. Nagyanyánk annál többet nevetett viccelődött velünk. A tanyasi napirend az ő számukra mindig ugyanaz volt, mindennek megvolt a napja, a mosásnak, a kenyérsütésnek, a takarításnak, és a pihenésnek is. Kedden mostunk, csütörtök mindig a kenyérsütés napja volt, szombaton takarítottunk és a vasárnap délután a pihenésé volt. A hét többi napján, a földeken dolgoztunk, vagy amit éppen el kellett végezni.
A nap, számukra hajnal 4-kor indult az állatok ellátásával, mire mi hatkor felébredtünk ők már el is fáradtak. A reggelihez mindannyian leültünk és Nagyanyánk forró krumplit hozott vajjal, vagy zsírral, tejet kaptunk és egy szelet kenyeret, de sokszor ettünk szalonnát almával, vagy hagymával, néha sült vagy főtt tojást, elég változatos és kiadós volt. Ekkor mondta meg a Mama mi lesz a napi munkánk, mármint nekem, mert kicsik csak apró feladatokat kaptak. A tehenet Nagyapám már kora reggel kivitte a legelőre és kipányvázta, nekem mindig délbe kellet bevezetni és megitatni, majd újra kikutyagolni a mezőre és arrébb pányvázni. A kicsik a kukoricásba mentek gyöngyös tojást keresni, mert azok félvadakként szanaszét tojtak, és kint csináltak maguknak a homokban fészket. A gyöngyös tojás értékesebb volt , mint a tyúktojás, mert tovább elállt és szebb volt a sárgája, ami a tésztagyúrásnál nagyon fontos.
Tizenegy óráig segítettem a Mamának, ekkor ő bement ebédet főzni, én meg a tehénért indultam ki a rétre. Déli egy órakor volt az ebéd, ami mindig egyszerű étel volt, paprikás krumpli tarhonyával, valamilyen zöldfőzelék, bödönös sült hússal. Ez nem volt más, mint a disznóvágáskor zsírjában lesütött hús, amit zsírosbödönbe tettek és leöntötték a forró zsírral, így tartósították a húst nyárra is. Nem volt mélyhűtő, de még egyszerű hűtő sem, sőt villany is csak a hatvanas évek közepétől volt a tanyán. Ami ezután jött azt mi nem szerettük, mert háromig csendben kellett feküdnünk a hűs szobában, mert ez volt a delelés ideje. Sokszor kiszöktünk az ablakon, de megszidtak érte bennünket.
Volt, hogy a Nagyapánkat kellett a forró homokkal betakarni, mert így gyógyította a reumáját, jó móka volt ez nekünk.
Délutánok többnyire mezei munkával teltek el, kapáltunk, szénát forgattunk, szőlőt kötöztünk és fattyaztunk, gyümölcsöt szedtünk, a kicsik meg játszottak, ha megéheztünk a Mama adott egy nagy karéj zsíros kenyeret, amire fokhagymát aprított, nehogy gilisztásak legyünk, mert nyers fokhagyma gilisztahajtó, mondta ő.
Hamar esteledett, este hétkor már sikáltuk a koszt magunkról a gémeskútnál álló hordóban, és vacsorára kaptunk egy kis tejet, kenyeret és máris sötét is lett, mehettünk aludni. Bennünket nem ringattak, de nem is mesével altattak, mai gyerek ezen a gyerekéleten biztosan elcsodálkozna, ám mi ezt már megszoktuk, mivel mást nem ismertünk. Amint a párnára ért a fejünk, mi rögtön elaludtunk, mert olyan fáradtak voltunk.

2012. szeptember 24., hétfő

A következő élet álma


„Nem akkor kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam.
Folyamatosan növök, fejlődöm megszámlálhatatlan milliárdnyi ezredéven keresztül...az összes,
előző énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem...óh megszámlálhatatlanszor
fogok még újraszületni.”
— Jack London
Öregasszony nehézkesen elcsoszogott a terasz végében álló kutyaólhoz, lehajolt és beleöntötte a kutyatálba, a lelkesen ugráló kutya vacsoráját. Megsimogatta a boldogan lefetyelő eb széles hátát, és szép komótosan visszaballagott. Az ajtóban megállt, kibámult az esti sötétségbe, szeles téli este volt, a távolban kutyák ugattak, a fogyó holdat felhők takarták. Gondosan bezárta az ajtót, hangos csörömpöléssel rakta le a mosogatóba az edényt. Bebaktatott a fürdőszobába, leült a székre és nagy ügyel bajjal levetkőzött, gondosan összehajtogatta a levetett ruhákat, megmosta a maradék fogát, a fürdő ajtajában megállt és azon morfondírozott, hogy valamit még akart, aztán a fejéhez kapott, aha, a lupé kéne még. .
Nyögdécselve befeküdt az ágyába, a plafont bámulva elgondolkodott a halálról, minden este gondolt rá lefekvéskor, mert álmában szeretett volna áthajózni a holtak birodalmába, mint az apja, akinek megadatott ez a kiváltság, de tudta, hogy ez ritka ajándék, talán csak az igazán jó emberek jutalma ez a sorstól. Nagyon vágyott igaznak hinni a reményét, hogy amint meghal az ember, a lelke máris egy újszülött kicsi testét veszi bérbe egy emberi életre. Ki tudja ezt, és tovább nézte a plafont kétkedőn.. Kint egyre jobban erősödött a szél, már behallatszott a szobába is a szélcsengők csilingelése. Nem is lenne rossz újraszületni, de nem ide, hanem egy nyüzsgő, kellemes klímájú, tengerparti város, hatalmas hegyekkel övezve, pont megfelelne az elképzeléseinek. Mondjuk valahol Dél-Amerikában, vagy Ausztráliában, igen ezekre helyekre vágyott mindig, ha a következő életében teljesülhetne, máris örömmel halna. Na,de erre még senki sem adott garanciát. Porból lettünk, porrá leszünk! Hát ez olyan lehangoló, így nincs sok kedvem a halálhoz, gondolta. Furcsa ez az egész, mert a testünk hétévente megújul, egyetlen sejtje sem a régi, csak az énünk tudata marad örök, nem változik. A testünk a fiatal rugalmasságát az idő haladásával teljesen elveszti, vén szipirtyókká leszünk, de a lelkünk, az fiatal marad.
Azt mondják, hogy azokkal az emberekkel találkozunk, akiket ismertünk, pontosabban, akikhez nagyon közel álltunk. Eszébe jutott az első házassága, ködös emlékei voltak már csak róla, azokat is megszépítette a távolság. Igen, jó lenne újra élni az életet vele, de most már a teljeset, nem csak azt a kurtát.
Nehézkesen elfordult, megigazította az olvasáshoz a kislámpát, feltolta az öreg szemüvegét az orrára, és a lupé segítségével olvasgatott néhány oldalt, de hamar elálmosodott. A nagyító halk koppanással a szőnyegre hullt, a könyv ráborult az arcára, alatta csendes horkolással mély álomba merült. Kint orkánerejű szél cibálta a fákat, a szélcsengők hangját elnyelte az üvöltése.
Egy erős áramlat lerántotta a mélybe, fuldoklott, majd újra a habok fölé emelte egy hatalmas hullám, a part felé igyekezett hasztalan, ott egy hatalmas vaskapu állt, és egy ismerősnek tűnő rendkívül magas férfi állt egy botra támaszkodva, és várt. Rá várt, érezte, és tovább küzdött a hullámokkal. Amikor egy irtózatosan nagy hullám a mélybe taszította, úgy érezte szétrepedt a tüdeje, hirtelen csend lett, úgy hitte, hogy kidobta a víz a partra, de minden ízében remegve látta fentről, a víz mélyén ringó élettelen testét.
Ebben a percben Dél-Ausztrália tengerparti városának, Adelaide  kórházának szülőszobájában egy csepp kislány hangos sírással adta tudtára a világnak, hogy megérkezett. A család boldog volt, a gyermek szép és egészséges, az élet csodálatos.
Hidegen csurgó esőben áll a postás a ház előtt, hiába csenget, csak a kutya ugat dühödten. Bedobja az értesítést, elindul a szomszéd házhoz, hogy megkérdezze mi történt a nénivel.
Sok-sok év elmúltával, két öreg ember üldögél a padon, nézik az óceánba hulló napot, mindketten ugyanarra gondolnak, a boldog, de gondokkal tarkított hosszú együtt töltött életükre, az egyre távolodó ifjúságukra..

Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekkoromból

A tanya

Az ötvenes évek úgy jönnek az emlékezetembe, mint a fekete fehér fényképek, szegényes régi életképek  villannak fel, de a mi gyermekkorunk mindennek ellenére színes és mozgalmas volt és nem utolsósorban szabad. A mai világ életformája már nem tudja megadni azt a szabadságot a gyerekeknek, amit mi éltünk át, bizony sok veszéllyel, és nem kevés tapasztalással. Magabiztosakká, talpraesettekké tett mindez bennünket. Akkortájt, még nem volt tv, csak rádió, amit én addig gyötörtem, csavargattam, míg rá nem találtam egy nekem való zenére, vagy rádiójátékra. A mesekönyv vagy más olvasnivaló nagy kincs volt számomra, nehezen fértem hozzá. Így hát játszótársainkkal sok időt töltöttünk a szabadban beszélgetéssel, játékkal, néha gyümölcs tolvajlással. Nem voltunk mintagyerekek.
A nyaraink az Alföldön, Nagyapáméknál, egy csengelei tanyán teltek el, munkával és játékkal. Igaz, a munka inkább csak nekem jutott, mert én voltam a legidősebb és a legerősebb is. Az öcsém és a húgom vékony törékeny alkatúak voltak, nem bírták még a mezei munkát. A tanya nagy volt, három épületből állt, amelyek egy udvart vettek körül, középen egy gémeskúttal és két sor eperfával. A nagy kapubejárattal szemben volt a lakóház, amely mögött a gyümölcsös és a szőlőskert terpeszkedett, nem kis örömünkre, majd egy holdon.
A ház baloldalán egy hosszú épület állt, itt volt a lóistálló két lóval, ezt követte a tehénistálló egy tehénnel, Boriskával, majd a nyári konyha, ami egyben a mosókonyhául és a hűvösebb időben, fürdőszobaként is szolgált. Az épület végében, a nagykapunál, a kovácsműhely volt, a nagybátyánk birodalma,, ő volt a környék kovácsa. Ez a hely adott számunkra sok változatosságot és érdekességeket. Itt patkolták a lovakat, és ide jöttek kocsit javíttatni, beszélgetni, a környék tanyáiról. Amíg vártak kitárgyalták a világ, és szűkebb hazánk dolgait, a tszcsés eseményeket, ki, mit vitt be a közösbe, mit tartottak meg maguknak. Hogy megy a soruk, milyen a termés, mit hol lehet megvenni, kinek milyen a bora és kinél lesz keresztelő, kinél esküvő. Komoly férfias témák voltak ezek, mi meg, kíváncsian hallgatóztunk. Az épület mögött a szérűskert terült el bekerítve, hatalmas széna és szalmaboglyákkal, egyébként az egész tanya és minden, például a konyhakert, gyümölcsöskert  külön léckerítést kapott.
A lakóépület jobb oldalán lévő épületben volt a kocsiszín és a mezőgazdasági szerszámok fedett helye, mögöttük a disznóólak. Itt állt az a négyüléses homokfutó is, amin Nagyapánk hajnalonként behozott minket az állomásról. Ez a hely a kedvenceink közé tartozott. Az épület előtt volt egy nagy góré, tele kukoricával, alatta voltak a tyúkólak, de itt laktak a libák, kacsák és a gyöngyösök is. Bár a gyöngyösök inkább az eperfákra repültek fel este aludni. A góré után egy hatalmas legelő zöldellt, egészen a hátsó kapuig, ami a szántóföldekre nyílt, a jobb oldalt egy szikes kis tó zárta le zsombékkal. Ez a kis tó szintén a kedvenc játszóterünké vált. Ide jártunk szitakötőt fogni, békázni, és dagonyázni, mint a disznók, mert olyan szikes, és iszapos volt, hogy fürödni, és lubickolni, bármennyire vágytunk rá a nagy melegben, nem lehetett.
A ház bal oldalán volt a földbe ásott borospince, aminek a domború tetején sokat játszottunk.
Az egész tanya egy út kanyarulatában helyezkedett el a kövesút mellett, amin Kistelekre a legközelebbi városkába lehetett eljutni. Mellettünk állt egy omladozó tanyasi iskola, de már nem működött, csak az öreg tanító lakott benne. Az út másik oldalán volt egy tölgyes erdő ahova nyárvégén a disznókat kihajtottuk makkoltatni. A disznókkal sok dolgom adódott, mert  mindennap, ha érett az eper a fákon, ki kellett engednem őket és egy hosszú póznával ütöttem az eperfa ágait, ők meg a keményre taposott homokon szuszogva habzsolták az édes gyümölcsöt. A behajtásuk nagy ügyességet és gyorsaságot kívánt meg tőlünk, nálunk ebben nem volt hiány. Szerintem, Nagyanyánk csak velünk epreztette meg őket, mert el nem tudtam képzelni, hogy bírt volna futni a disznók után a fájós lábaival.
 A nyarak forróak voltak, mi pedig egy klott gatyában rohangáltunk egész nap, este a gémeskút melletti hordóban sikáltak le bennünket., amit minden reggel telehúztunk és estére jól megmelegedett benne a víz.. 
Ez a tanya úgy belevésődött az emlékezetembe, hogy ötven év múltával is tisztán látom magam előtt minden szegletét. Az itteni nyarainkról írok, unokáimnak és kicsi Petrának, akinek nagyapja, az én öcsém már nem tudja az itt történteket elmesélni, de én még igen.

2012. szeptember 20., csütörtök

Végre ! ! !

Októberben megjelenik az első novelláskötetem, már alig várom, hogy a kezembe foghassam. Megrendelni nálam, horvathneibolya@freemail.hu email-en lehet, vagy a Holnap Magazin szerkesztőségénél, továbbá kapható lesz a Líra könyvesboltokban. A kötetnek címet adó, tizenhárom részes novellasorozat, A mezítláb a forró Homokon, itt a blogban még nem olvasható.

2012. szeptember 16., vasárnap

Az aranytolvaj


Kincsem rejtem ezer helyre,
 Csak ne feledje öreg fejem,
Aranyaim rejtekét.
Kezem hiába keresgél,
Arany tolvajt sejtek én.

-          Tudom, most megijesztettem kedves, de én már csak egy feledékeny öregasszony vagyok. Otthon is folyton keresek valamit. Hiába az évek… Voltam itt a szanatóriumban, úgy hét éve, már minden megváltozott itt. Akkor egy férfi volt az osztályos orvosom, és az első emeleten volt a szobám. -
Az öregasszony tovább keresgeti a borítékba rejtett pénzét, végre megtalálja, és újfent elrejti a szekrénybe rakott ruhák közé.
-          Elmondok magának egy történetet, ami velem esett meg, azóta is rejtegetem az értékeimet. Tudja ez a világ nagyon elromlott, tönkrement anyagilag, erkölcsileg, a kommunisták teljesen tönkre tették. Horthy rendbe szedte ezt a hazát, gazdag virágzó ország volt a miénk az én fiatalságom idején. Maga akkor még meg sem született. Apám katonatiszt volt, tisztességes jómódban éltünk. A családunk Erdélyből származott, de egy katonatisztnek folyton költöznie kellett, ment a család is utána.
Nyarakat többnyire valamelyik fürdőhelyen töltöttük, de sokszor mentünk Erdélybe is.  Apám minden születésnapunkon arany ékszerrel lepett meg bennünket, csodálatos ízlése volt, tudta mindegyikünkről, hogy minek örülnénk a legjobban. Anyánk fiatalon rákbetegséget kapott, és épphogy betöltötte a negyvenet, amikor itt hagyott bennünket. Apánk ekkor szétosztotta közöttünk a mama aranyát is, mondta, jön a háború, jó lesz az, ha netán megszorulunk. De én soha nem nyúltam az aranyakhoz, vigyáztam rájuk, volt, hogy a testemen, a ruhámba bevarrva hordtam, nehogy lába keljen Utoljára Miskolcon telepedtünk le, a férjhezmenetelem után kerültem a Dunántúlra.  Jó és nagyon ügyes ember volt az uram, Isten nyugosztalja, már tizenöt éve meghalt. Mondtam neki ne cigarettázzon olyan sokat, de hiába volt az intő szó. El is vitte a rák. Se a fiam, se az unokám nem gyújtott rá szerencsére soha.  A férjem Erdélyben az Almássy uradalomba tanult ki négy szakmát is, a kommunistáknak is kellett a tudása, kénytelen volt nekik mindig elkészíteni a prototípust, mert azok nem értettek a rajzokhoz, meg úgy általában semmihez sem. Nagyon szerette a történelmet, és gyűjtötte a történelmi könyveket, sok különleges egyedi könyvünk van,  de soktól megváltam már, van amit elajándékoztam, van amit eladtam. Kevés a nyugdíj, a lakás nagy, de nem cserélem kisebbre, mert nagyon öregek és értékesek a bútorok. Az aranyaimhoz nem akartam hozzányúlni, azok emlékek.
Gondoltam, mielőtt meghalok, odaadom az aranyaimat a fiamnak és az unokámnak. Mondták, hogy fordítsam magamra, nem kell nekik. Aztán arra is gondoltam, hogy jó lehet az még a gondozásomra is, mert a nyugdíj az nem sok, mert későn kezdtem el dolgozni, a férjem nem szerette, ha nem vagyok itthon.
A történetet másnap mesélte el, mert este lett és belefáradtam a hallgatásába, de előtte még egyszer kénytelen kelletlen, de végighallgattam az élete történetét újfent, ja és még előadást is tartott az egészséges táplálkozásról, csak zöldteát iszik, barna kenyeret vesz és ingyen úszik mindennap egy órát.
Szóval, volt nekem egy takarítónőm, mesélte, egy erdélyi lány, a Katus. A földszinti lakásban lakó református lelkészék ajánlották. Tudja, mi reformátusok vagyunk, a mi templomunk egyszerű, nem olyan magamutogató, mint a katolikusoké. Szóval hetente egyszer jött és végig takarította az egész lakást. A takarítás napján mindig jól elrejtettem a kincseim, mert az ember soha nem tudhatja. Kedves lány volt ez a Katus, egyszer elhozta az udvarlóját a húsvéti nagytakarításkor, hogy segítsen neki a munkában. Nem igazán örültem neki, de mit volt mit tenni, belenyugodtam, azt gondoltam, hogy az aranyakat elviszem a fiamhoz. Mert az ember sosem tudhatja. A fiamék elutaztak az ünnepekre, majd úgy két hét múlva jöttek meg, mondom neki, hogy már hazahozhatja az aranyakat.
-          De anya, nem adtál nekem, semmiféle aranyat megőrzésre!
-          Az lehetetlen, mert itthon sincs, én odaadtam, az ünnepek előtt.
-           Kutassuk át a házat itthon lesz az.
Egy egész álló nap kutattunk, minden lehetséges rejtekhelyet megnéztünk, és nem volt sehol az arany.
-          Ellopták! Biztos a Katusék voltak, nem véletlenül hozta az udvarlóját segíteni.
Bejelentettük a lopást a rendőrségen.  Sok tortúrával járt. A Katus sírt, váltig állította, hogy ők soha nem lopnak, ők hívő emberek. A rendőrség egy idő után nem foglalkozott az ügyel, mert még az sem volt bizonyítva, hogy egyáltalán voltak e aranyaim. Nagyon elkeseredett voltam, és folyton azon járt a fejem, vajon hova lettek a féltve őrzött kincseim. A Katus megorrolt rám, új lány után kellett néznem.
Az unokám egy este hazatelefonált, hogy jön szabadságra, mert letelt a féléves szolgálata egy luxushajón, amely a Bahamáknál rótta a tengert a sok gazdag amerikaival.
-          Remélem Mama megvannak az aranyaid, amit a kiutazásom előtt adtál oda megőrzésre, este azt is visszaviszem, őrizd te, mégiscsak a tied.

Kedvenceim