KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. december 30., vasárnap

Az intő szó




Havas éjen bukdácsol át, úton útfélen, hegyen völgyön, a világon, az idő hajtotta év. Harang kondul, egy, kettő… tizenkettő.  A földre hull, mint egy fekete madár, mint a haláltusájában károgó holló. Alig látja hályogos szemeivel, az előtte álló ifjút, a reménnyel teli, büszke újévet. Az nevetve, megvetőn néz le, a hóba hullt vén évre.
Az öreg év, lassan, még utoljára felemeli tekintetét, és csendben csak ennyit mond. - Adj többet, ne csak ígérj, mint én. Bennem is reménykedtek, büszke voltam és öntelt, de be nem teljesült ígéret maradtam. Most, hogy a múltba hulltam, szánó szót bizony sehonnan nem hallhattam. Légy szerencsésebb, ne hozz háborút, csak nyugodt életet, értelmes munkát, a szegénynek adj reményt a jobb életre, a betegnek gyógyulásba vetett hitet add meg. Ne hozz világégést, katasztrófát, adj esőt a szomjazóknak, és napfényes szép napokat az arra váróknak, adj bőségesen bort, búzát és békességet. Ha ezeket mind megadod, és ha eljön az utolsó napod, áldani fognak érte, nem leszel átkozott!

2012. december 28., péntek

éjszakai gondolat

Nincs recept a boldogságra, bármennyire is vágyunk rá. Ám elérhetjük, ha rájövünk, hogy hol keressük.
A videó önmagáért beszél.

2012. december 23., vasárnap

2012 karácsonyán






Holnap sok kis gyermek arcocskája fénylik majd a boldog mosolytól, adja Isten, hogy minden gyermeké ragyogjon.  Adománygyűjtéstől volt hangos a tévé, rádió, újság. Remélem minden ajándék célba ért, Nem maradt magányos öreg jó szó nélkül, és fedél alatt ünnepel minden hajléktalan. Kívánok mindenkinek békés, boldog ünnepet!

2012. december 21., péntek

Még utoljára…




Holnap ugye jön a világvége, hát még utoljára főzők egy nagy fazék töltött káposztát, és ha lehet, magammal viszem a másvilágra, mert ott nem biztos, hogy van ilyen jóféle magyar étek. Sok mindent nincs szándékomba magammal vinni, legfeljebb a szemüvegem, és egy jó könyvet, és egy meleg takarót, hátha a túlvilágon hideg lesz. Egy gyerekkori emlékemről jutott eszembe ez a spájzolás.
Már klott gatyás lánykakoromban is volt világvége jóslás, de azt nem a rádió mondta be, hanem anyáink pletykálták egymásnak.  Egy nyári zápor után mezítlábasan dagasztottuk a friss sarat az utcán, amikor hallom a szomszéd Mariska nénit, amint fennhangon kiabál át a szomszéd Kató néninek, hogy a vasút konyháján hallotta, hogy már egy hónapunk sincs hátra, mert a Jehovák istene megüzente, hogy jön a világvége.
-         Maga tanult asszony Kató néni, mit szól ehhe?
-         Hát azt, hogy marhaság.
-         Ha maga mondja, biztos az, de én azért tartok tűle, mert sose lehet azt tudni.
-         Aztán, hogy lesz a világnak vége Mariska? Mit meséltek a Jehovák?
-         Csak a nem Jehovák pusztulnak, a kénküves ménkű csapkod agyon bennünket.
-         Hát ez badarság, az a kevés Jehova el sem tudná temetni azt a sok hitetlent, fent bűzlenénk a földön, és a döghalál meg elvinné a Jehovákat.
-         No, akkor eleresztem a kutyát a láncról, és a tyúkokat sem csukom be esténként, hátha így lesz, ahogy mondja, és nem lész aki enni adjon nekik, legalább keresni tudjanak valamit maguknak.
-         Maga tudja Mariska.
Ahogy ezt így végighallgattam, azon percbe megszületett a terv a fejembe, hogy menekülhetnénk meg.  A falu végén volt egy hosszú katonai bunker, vagy lőszerraktár, ami a föld alá vezetett, nagy kőajtaja volt, hát ebbe behordanánk mindent, amire szükségünk lehet majd, és itt átvészelnénk a kénköves időszakot és a döghalált is elkerülnénk.
 Elrohantam a barátnőimhez és elmeséltem a nagy hírt, és a tervem. Ami nem volt más, mint az, hogy valamiképp kinyitjuk a bunkerajtót, amit már egyszer megpróbáltunk, de meg sem bírtuk mozdítani, és megkezdjük a mentést.
Hát már az első feladattal sem tudtunk megküzdeni, mert hiába nyomtuk vagy öten, egy jottányit sem mozdult az.  Kénytelenek voltunk beavatni néhány fiút, de azok meg a röhögéstől nem bírták kinyitni. Végül a kíváncsiság előhozta minden erőnket és egy résnyire kinyílt, de azután se tőlem, se hozzád, nem mozdult többet.  Befurakodott a soványabbja a résen, ám hamar visszapréselték magukat a fényre, mert bent sötétség volt, és nem mertek tovább menni.
Kerítettünk egy zseblámpát és azzal néztek körül néhányan, mert én nem fértem át, pedig nem voltam testes gyerek. Amikor kijöttek, körbe álltuk őket, és vártuk a beszámolót, de nem sokat tudtak mondani, csak annyit, hogy a fala beton, és büdös penészszag van, üres, lefelé vezet út benne, de nem mertek lemenni, mert nem látták a végét, és patkányok nem futkároznak benne. Ez fontos volt, mert minden lány irtózott a rágcsálóktól.
Mindent elterveztünk, hogy ki mit hoz, miből csinálunk ágyat, hogy petróleumlámpával világítunk, székeket és asztalt is viszünk, csak az fránya ajtó, az a gond. Mindennap küzdöttünk vele, de nem mozdult. Már csak egy napunk volt a világvégéig, és nem jutottunk ötről hatra. Kénytelenek voltunk szólni egy ismerős nagylegénynek, akit erősnek hittünk. Először jól kiröhögte magát, majd azt mondta, hogy meg ne próbáljunk oda bemenni, mert az a németek lőszerraktára volt, és akadhat ott még robbanóanyag, a sötétben ráléphetünk.  Egyébként sem lesz világvége, mert ő már hallott volna róla, csak asszonybeszéd az egész.
Másnap tényleg hiába vártuk a kénköves ménkűt, nem esett az égből semmi, még eső sem. A füstbe ment tervet nagyon sajnáltuk, mert úgy éreztük, hogy nagyon jól kitaláltuk.
No, megyek, mert holnap időben akarok nekilátni a töltött káposztának, hogy még a világvége előtt kész legyek vele.

2012. december 18., kedd

Karácsonyi mese



A vén karácsonyfadísz csodája

Egyszer volt hol nem volt, a nagy kerek erdő szélén, egy cseppnyi kis házikó. Ebben lakott nagyanyó, a legkisebb unokája, a kicsi Panka, és az öreg Bodri kutya.  Vidám élet folyt itt, sok játékkal, sok kacagással, sok kis erdei baráttal. Ide járt a bice-boca járású őzleányka, a szuszogi süngyerek, olykor-olykor beszaladtak a szeleburdi rókafiak, és a vén sas is itt tanyázott a hatalmas bükkfa tetején. A nyár gyorsan elszaladt, és jött a hűvös ősz a hideg szeleivel. Panka naponta ment Nagyanyóval és az öreg Bodrival az erdőbe fát gyűjteni a hideg télre, és a vacsorára való gombát megszedni.  Gyűjtögették a fanyar vadkörtét, somot szörpnek és a tüskés ágú vadrózsabokorról a hecsedlit lekvárnak. Néha átmentek a szomszédba, a nagy szeméttelepre, ezt azt guberálni.  Csuda móka volt ez, Panka imádta, mert a szemét rengeteg kincset rejtett, sok elhagyott babát, árva kismackót, érdekes, de megunt játékot. Nagyanyó otthon kimosta, megvarrta, megreparálta őket és Panka ágyára tette. Ha eljött az este és a vén hold feljött az égre, Nagyanyó meséje altatta el.
Egy reggel Nagyanyó bekarikázott a városba, meghagyta Pankának, hogy a házból ki ne menjen, babázzon, meséljen a mackóinak.  Siet haza, az ebéd már itthon találja. Panka elszórakoztatta magát egy ideig, de aztán igencsak mehetnékje támadt. Felhúzta kis piros csizmácskáját, meleg kabátkáját, fölkapta a sarokból a kicsi hátizsákját, amelybe a kincseit gyűjtögette, és kikiáltott a Bodrinak. - Na gyere! - Gyors léptekkel a szemétlerakó felé vették az irányt. Sokat kellet ám a sarat taposni, mert hatalmas drótkerítéssel volt körbe kerítve. Besétáltak a kitárt kapun és egy hosszú bottal, ahogy Nagyanyóval is tették, bele-bele piszkált a szemétkupacokba. A neki tetszőt, közelebbről is megvizsgálta.  Egy csorba bögrét vett szemügyre éppen, amikor megpillantott mellette egy piros kis karácsonyfadíszt, ezüst kis csillagok villogtak rajta a fényben. Ámulva nézte, és gyorsan felkapva a táskába rejtette nyomban. Sebes léptekkel indultak haza, igyekezvén, hogy Nagyanyót megelőzzék, de nem volt szerencséjük. Ott állt az ajtóban és nagyon mérgesen nézte a csavargókat, de hamar megenyhült, amikor Panka megmutatta a csillogó karácsonyfadíszt. Biztos öreg volt már és kidobták a gazdái, lecserélték újra, de nekünk jó lesz még, mert nagyon szép, még ha egy kicsit kopott is, mondta Nagyanyó. Hát még messze van a karácsony, de oda tesszük a többi dísz mellé.
A karácsony gyors lábon járt, és hipp-hopp leesett az első hó, máris  díszíthették az erdő mélyén talált kis fenyőt. Panka a vén karácsonyfadíszt felbiggyesztette a fa hegyére, és elégedetten lépett hátra, hogy szemügyre vegye a karácsonyfájukat. Nagyon tetszett, amit látott. Megkereste a Kisjézus ajándékát az udvaron, és nagy boldogan vitte be a meleg szobába. Leültek a  kemencepadkára, és nagy igyekezettel bontogatta a csomagot. Gyönyörű meséskönyvet talált benne. Nagyanyó megígérte, hogy másnap elolvassa, mert a lámpafénynél nem látja a betűket. Panka elégedetten majszolgatta a sütiket és közben Nagyanyót hallgatta a Kisjézusról, Máriáról, Szent Józsefről, a három királyokról, és a betlehemről, amit a templomban állítanak fel minden karácsonykor. Panka nagyon elfáradt, azt sem tudta, miként került az ágyába.
Ám a holdfényes éjszaka közepén Panka szemei egy szempillantás alatt tágra nyíltak egy finom kis neszre. A karácsonyfa hegyén a vén piros dísz csillagai villogni kezdek és Panka felé fordulva, így szólt.
-         Köszönöm Panka, hogy megmentettél, és a fenyőre tettél. Cserébe teljesítem a kívánságod, bármi legyen az.
-         Gondolkodom egy kicsit jó! Megvan! Szeretném látni Isten házában a betlehemet, amiről Nagyanyó annyit mesélt nekem.
Másnap korán ébredtek, Nagyanyó megsimogatta Panka csintalan fürtjeit, és azt mondta; Ma reggel sietnünk kell a reggelivel, mert elmegyünk a templomba a délelőtti misére, és a város messze van, vagy egy órányi gyaloglásra. Panka arca felragyogott, boldog mosollyal nézett fel a karácsonyfa hegyére. Ripsz ropsz, máris indulásra készen állt, kezében egy darab kaláccsal, és tele szájjal utasította az öreg Bodrit a helyére.  – Most nem jöhetsz velünk, mert a kutyák nem járhatnak templomba! – mondta, és Nagyanyó körül ugrándozva elindultak a városba.

2012. december 15., szombat

Karácsonyaim




Az idő, nagy mágus, ezüsttel vonja be a hajunk,messzebb látóvá teszi a szemünk, s porral hinti be a múltat. Egyre homályosabbak emlékeinkben a régmúlt idők karácsonyai. Némelyek örökre elsüllyednek a feledés szürke iszapjába, de vannak amelyek, oly elevenek, úgy peregnek az emlékezés filmvásznán, mintha ma lenne, és nem takarja el az idő jótékony pora.
Emlékeimben elevenen él, mintha beégették volna, a gyermekkorom legszegényebb karácsonya, amikor csak néhány alsónemű volt a csomagomban, és ez olyan csalódással mart belém, hogy csak sírni tudtam. Igazságtalanul, nem néztem, hogy a többieknek sem jut más, hogy az ünnepi asztalra csak bableves kerül, és a karácsonyfa azt az egyetlen helységet díszíti, ahol fűtöttünk a zord hidegben, amely egyben szolgált konyhaként és hálószobaként is.
Soha nem felejtem azt a karácsonyt, azt a régit, ahol az épp járni kezdő lányom rácsodálkozott a csillagszóró fényére, és a ragyogó fenyőre, mely akkoriban annyi boldogságot adott, mert ez volt az én önálló életem első karácsonya.
Manapság már a rutin segíti az ünnepi készülődést, mindennek megszokott ideje van, takarítok, fénnyel díszítem ablakaim, sütök, főzök, csomagolom az ajándékokat, szép nyugodtan, már nem kell sietni. Ilyenkor arra gondolok, hogy minden kornak megvan a maga előnye, a nyugdíjasnak is, az idő már nem lép a sarkamra.

Kedvenceim