Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma

“Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.

Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.”

(Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony)

A félelemnek ezer arca van, és minden emberi kornak megvan a maga egyedi félelem portfoliója. Kisgyermekként egyszerűnek tűnő félelmeink vannak, mégis ezekre nagyon jól emlékszünk idősebb korunkban. Mindenkinek a maga félelme a legfélelmetesebb. A mai élet félelmeit meghatározza hely is. Nálunk a legtöbb embert a megélhetés, az ellehetetlenülés, az otthon, a munkahely elvesztése, az anyagi csőd fenyegetése tart rettegésben. Egyes országokban a terror tartja félelemben az embereket. 
A félelmek ott vannak bennünk, de megtanultunk velük együtt élni, és azt gondoljuk, ha bátran szembenézünk velük, eltakarodnak, de ez tévedés, mert ha mögénk nézünk, ott osonnak megbújva, és az alkalmas pillanatot várva újra a hatalmukba kerítenek.

Egy gondolat nyomán...

“E világnak megvan a természetes rendje, aki ezt megbolygatja, annak rosszra fordul a sora….Mert mindegy, bármit is teszel, annak sosem lesz nagyobb hatása, mint egy árva cseppnek a határtalan tengerben. – De hát mi is a tenger, ha nem cseppek sokasága?” David Mitchell Felhőatlasz

Már látod, a rend bomlását, a sok kis csepp kivájta a maga útját. 
 Pusztítás egyenlő pusztulás, már rég megbolygatta a rend világát.
Jövőnk, utódaink sorsa, ahogy az idő halad, egyre csak rosszabb.

Félelmek

„A félelmektől való megszabadulás legegyszerűbb és legbátrabb módja, ha közel megyünk hozzájuk és átéljük őket.” Popper Péter

Nincs ember, aki élete során soha nem félt volna  a saját képzelete szülte szörnyektől, látomásoktól.  Bizony mindannyian ismerjük azt a jóleső megnyugvást, amikor az ijesztő sötétségből beugrunk az ajtón a biztonságot adó fénybe. Gyerekként ezt bizony sokszor megéltem, amikor este kényszerültünk kimenni az udvar végében lévő árnyékszékre. A mi időnkben még nem volt minden házban meleg  és villanyfényes angol vécé.  Kadét kutyánk, akinek a kinézete azt sugallta, hogy valamelyik őse róka lehetett, éberen őrködött és halk morgással jelezte, ha valaki, vagy valami mozgott a kertben, vagy az úton. A kutyával mögöttem fenemód felbátorodtam, mert őkelme jó házőrző volt, mindent megtámadott gondolkodás nélkül, lehetett az bármi és bárki, nesztelen lopakodva vadászó macska, de akár a közelben ólálkodó és rosszban sántikáló ember is, de néha elkóborolt a háztól. A szükség nagyúr, ha menni kell, hát menni kell, de a dolgom végeztével, eszeveszetten rohantam át az udvaron, ha ugatott a kutya, ha nem, és az ajtót feltépve, majd a sarkamra rántva azt, robbantam be a villanyfényes folyosóra.
Kisgyerekként, ha a hideg őszi éjszakákon  felébredtem, az ablak előtt táncoló fákat addig néztem, amíg át nem változtak fekete hajlongó boszorkányokká , olykor szörnyekké, akik folyton be-be nézegetnek  a házba. Ilyenkor  lélegzetemet is visszafojtva bebújtam a paplan alá, eszem ágában sem volt megbizonyosodni a látottakról.
Már serdülő lányka voltam, amikor megesett egy nagyon furcsa eset, ami a mai napig talány maradt az egész család számára, a titokra soha nem derült fény. 
A húgommal  együtt  aludtunk a hátsó szobában egy hatalmas rekamién. Az öreg száz éves házunk elejét hajdan egy hosszú gang védte a széltől és a naptól, de modernizálták, hatalmas ablakokkal zárttá tették, innen nyílt a konyha, és a szobák bejárata, a padlásfeljáró ajtaja, és két szoba ablaka is ide nézett. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy valaki jár a padláson, fel és alá. Csendben figyeltem, de léptek nem szűntek. A húgom az igazak mély álmát aludta mellettem. Hallottam, ahogy a padláslépcsőn megy lefelé az a valaki. Kattanva nyílt az ajtó. A kutyánk ugatását vártam, de semmi hang. Sajnos azon éjszakán meglépett és valamerre udvaroltatott magának, de ezt akkor még nem tudtam. A páni félelemtől már levegőt sem mertem venni, megdermedtem. Óvatosan böködni kezdtem a húgomat. Nagy nehezen ébredt fel, és végre elsuttoghattam neki, hogy járt valaki a padláson. Kinevetett, biztosan képzelődök, mondta, inkább aludjak, mert korán kelünk, és meg ne próbáljam felébreszteni apánkat, mert ő meg hajnalban kel. A Kadét különben is felverné a házat, ha idegen járna itt, mondta, és ebbe én is igazat adtam neki. Nagyon keservesen jött álom a szememre, és amint meghallottam apánk megszokott  csoszogását, rögvest talpra ugrottam, és kirohantam, hogy elmondjam neki az éjszaka történteket. A kivilágított folyosóra  már én is bátran kimentem, persze az apám mögé bújva, és bizony megrökönyödve láttuk, hogy az örökké zárt padlásajtó tárva nyitva. A folyosó mindkét bejárata zárva. Apám és anyám lámpával körülnéztek a padláson is. Nem volt híja a kolbásznak, ott lógtak a sonkák is, azon kívül csak csöves kukorica volt fent és lim-lom. Üres volt a padlás, egy árva lelket nem találtak. Kadét kutyának híre hamva sem volt, valamikor délelőtt ért csak haza a csavargásból.

Régi történet

"Multi famam, conscientiam pauci verentur"
"Sokan félnek a megszólástól, kevesen a lelkiismerettől."
Plinius

A régi történet egyidős a fiammal, majdnem harminckét éves, mégis sokszor jut az eszembe, mert olyan szívbe markolóan szomorú. A fiam nagyon igyekezett erre a világra, kicsit korán érkezett, és mindketten felejthetetlen két hetet töltöttünk el a koraszülött osztályon. Én az anyaszálláson, a fiam az osztályon várta a szoptatási időt. Az ágy szomszédom egy gömbölyű orosz fiatalasszony volt, akinek a férje nálunk töltötte a katonaidejét. Hiába volt  a nyolcévnyi orosz tanulás, nagyon nehézkesen kommunikáltunk. Nem szeretett fürödni, szerettem volna rábeszélni a zuhanyozásra, de csak ennyit tudtam neki mondani, amikor bejöttem a szobába fürdés után: - Liliana! Harasó vada. Ő csak nézett rám az agyon festett őzike szemeivel, és mosdatlanul bedőlt az ágyba és nyomban elaludt. Reggel ráfestett az előző napi sminkre, elővette a hatalmas üveg orosz kölnijét, ami egy kicsit elviselhetőbb volt, mint az izzadság szaga.
Minden harmadik órában mentünk fel a kicsikhez szoptatni, és kifejni a felesleges anyatejet, amit steril üvegekben tároltak, és azokat a babákkal itatták meg, akiknek nem volt ott az édesanyjuk. A nővérek rendszeresen behoztak egy tündéri kéthónapos kisfiút, aki egy műtétre várt, amellyel megszabadítják a nyakán nőtt hatalmas kinövéstől. A nővérek babusgatták, játszottak vele, megpróbálták pótolni az anyját, aki nem vitte haza a műtétig, mert félt, hogy megszólják a faluban, a torz gyerek miatt.  Nem akartam elhinni, hogy egy anya képes ilyet megtenni, de be kellett látnom, hogy nem mindenkiben erős az anyai érzés. Attól kezdve, minden felesleges tejem neki fejtem., és ha behozta hozzánk a nővér, gügyögtünk neki, simogattuk, az anyját akartuk pótolni. Nem tudom, mi lett a csöppséggel, csak reméltem, hogy hazavitte az anyja. 
A másik történet ellentéte az előzőnek. A fiatalasszony és a jól fejlett kislánya azért kerültek a koraszülött osztályra, hogy  az anyuka megtanulja etetni és gondozni a nyitott száj paddal született babáját. A keservesen lefejt anyatejet óvatosan kanalanként adogatta a türelmetlen éhes babának. Nézni is szívbe markoló volt az igyekezet. Mikor végzett az etetéssel és a baba elaludt, ringatta, és ezt mondogatta, ugye milyen édes. El kellett fordulnom, hogy elrejtsem a könnyeim.

Elvágyódás...

A messzeség vágya kísért kora gyermekkorom óta. Kezdetben csak a nyíló ajtót figyeltem, nem tűrtem a bezártságot. Nagyapám alföldi tanyáján, mindennap kibontottam a léckerítést és kíváncsi szemmel bámulva a világot, bukdácsoltam a tanyák közötti homokos utakon. Valaki mindig megtalált, jól megszidott, de később csak legyintettek, csavargó természete van ennek a lánynak, mint némely kutyának, mondták.  Gyermekkorom sok furcsa ajándékot adott, például tudtam repülni álmomban. Ha veszély fenyegetett a földön, vagy kíváncsi lettem a madár látta tájra, hát repültem. Csodálatos volt, de rég elvesztettem e képességem, nem emlékszem mikor, egyszer nem tudtam elmenekülni, csak ennyi maradt meg belőle. Ma már tudom, hogy a csavargásaim, a repülés, nem volt más csak a megismerés vágya, mely űzött az ismeretlen felé. A könyvek és a mozi vittek el a vágyott idegen álomba, a kíváncsiság hajtott a könyvtárba és tett megszállott mozi látogatóvá. A csöpp kis dohos szagú falusi mozi, a nyikorgó székeivel, mindig maga volt az utazás. Végül elfogytak az iskolai könyvtár útleírásai, a világ minden részéről olvastam már, és ezzel vége lett a gyermekkori, nyugtalan, világ megismerési vágynak, de a messzeség nimbusza örök kísértő maradt.

Álmaimban útra keltem felnőttként is, ismeretlen állomásokon jártam, idegen utcákon rúgtam a port. A mindennapok egyhangúsága az elvágyódás keserű kínját adta büntetésül. Néha, ha belefáradtam az élet taposó malmának örökös forgásába, egy lakatlan sziget nyugalmát kívántam, ahol az örök nyár boldogít, béke van, a civilizáció teljes hiánya, nincs telefon, nincs gond, csak a tenger soha nem szűnő mormolása, lüktető hullámzása, mely az időtlen létezés érzését nyújtja. Álmodoztam sokszor egy nagy utazásról, az igazi szabadságról, melyben, ha kedvem támad valahol a letelepedésre, bárhol megállhatok, és kipakolhatom a motyómat az út szélére

A sors kegyelméből, és egy hirtelen indíttatásból, befizettem egy Jordán utat. Már az érkezés is mellbevágott, főleg az éjszakai forróság a kihalt repülőtéren, a távolban egy ütött kopott busz várt ránk.  Másnap a bazár előhozta az Ezeregyéjszaka meséinek emlékét, a forró, cukortól sűrű menta tea, a beduin nők fehér kendője, amit az arab bazáros boszorkányos gyorsasággal a fejemre tekert.

Ám a csoda csak az után jött, amikor a Nebo hegyre felértem, előttem egy kétezer éves keresztény templom magasodott, s letekintve, alant a holt-tenger, és az ígéret földje. Ugyanazt látom, mint hajdan Mózes, a felismeréstől megremegett a gyomrom. Ismeretlen, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Megindító volt érezni, hogy Arábiai Lawrence is ezt a varázslatos, sivatagi naplementét látta hajdan, amit ma itt én.

Ma, öregen, még mindig az ablak előtt állok, nézem a hullámzó tavacskát, figyelem a madarak tavaszi táncát, az ablak sarkában lakó pókot, de sokszor azt látom, amit látni akarok, hullámzó tengert, égbe magasodó hegyeket, hallom a vonat zakatolását. Kezem a hideg üveget tapintja, egy ráncos arc visszanéz rám, és én visszazuhanok a valóságba.

Az igazságbolt

"Alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a bolt feliratát: Igazságbolt. Itt igazságot árusítottak.
Az eladólány nagyon készséges volt. Megkérdez¬te, hogy milyen igazságot szeretnék vásárolni, teljes igazságot vagy csak részigazságot. Teljeset, természetesen. Csak semmi altatás, semmi védekezés, semmi racionalizálás. Én a teljes igazságot akarom, a színtiszta igazságot. Az eladólány átkísért a bolt túlsó felébe, ahol a teljes igazságot kínálták.
Az eladó együtt érzően rám nézett és az árcédulára mutatott:
-   Uram, a teljes igazság ára igen magas - mondta.
-   Mennyibe kerül? — kérdeztem eltökélten, gondolván, hogy bármit is kelljen érte fizetnem, nem számít.
-   Ha ezt megveszi, uram - válaszolta az eladó -, élete hátralevő részében le kell mondania minden nyugalmáról.
Szomorúan kullogtam ki a boltból. Azt reméltem, hogy olcsón hozzájutok majd a teljes igazság¬hoz. Azóta sem vagyok kész rá. Alkalmanként még szomjúhozom a békét és a nyugalmat. Azóta is be kell csapnom magam egy kissé a védekezési mechanizmusaimmal és ésszerűsítésekkel, és keres¬nem a megkérdőjelezhetetlen hit mentsvárát."

(Anthony De Mello: A madár dala)