KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. július 24., szerda

Az öregségről...



Az idő

A földre hajolva látom
kezemen, az idő nyomát,
szemem hunyorog,
távolban szalad az ifjúság.

A gondtalan időkben, gyermekként, domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától soha nem fáradt, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári zápor után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk az idő. Elsuhantak a vakációs nyarak, a messzeség homályába vesztek az iskolaévek. Életünk dolgai, szereplői és helyszínei folyton-folyton változtak, végül elhagytuk gyermekruháinkat.
Biz a szilaj ifjúság is gyors lábakon járt, életünk legszebb évei úgy eliramlottak, mintha soha nem is lettek volna. Ha álmaimba visszajár, érzem a májusi orgona illatát, régi csókok ízét, az ifjúság lázas mámorát.
A megfontolt tevékeny felnőtt világ is mögöttünk már, a gondok sűrűje megugrasztotta az időt. Sűrű ködként borultak ránk a hétköznapok, csak néha bujtunk ki alóla, megpihenni, és közben felnőttek a gyerekeink.
Megérkeztünk életünk deléhez. Ki tudja mi vár? Az út vége közel. A múlt, a távolba veszett idő élénken él emlékeinkben és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, cipeljük az emlékezés édes terhét magunkkal.

2013. július 21., vasárnap

Esti tűnődés...



„Az élet nem győzelem, a halál pedig nem jelent vereséget.”  – Tonya  Hurley

Láttam már sok ember életét a halál előtt, vagy megöregedve, vagy a betegség által legyőzve, és elmondhatom, hogy minden esetben a halál, mint a megváltó, mint az utolsó kenet feladója, úgy szerepelt.  Apám, kit a halál gyorsan vitt el, megöregedve, az élete végén elcsendesedett, befelé fordult, kis rádióját hallgatva, nem folyt bele a család mindennapjaiba, mint egy remete úgy élt, ki csak szemléli a körülötte zajló, hangos világot. A halállal már számolt, sőt várta, mert elérte az apja életkorát, azt a kort, amikor elszólította a teremtő. Én sem élek tovább – mondta szelíd beletörődéssel. Születése sem okozott hajdanában kirobbanó örömöt a szegény parasztcsaládnak, mert a hetedik gyerek születése, egy alföldi zsuppfedeles cseppnyi házban csak növelte a gondot, csak egy éhes szájjal lett több. Rosszkor született, gazdasági válság, háború, a kommunizmus, szegénység, sodorta az élet, mely nem volt soha győzelem a számára.
Nem sokkal a halála előtt megkérdeztem a nagybeteg anyósom –fáradt Mama?
- Fáradt vagyok, igen, ideje végleg megpihenni.
Ekkor rájöttem, hogy csak addig félünk a haláltól, amíg el nem jön annak az ideje. Többségünk az életét észrevétlenül éli, és nem hiszi, hogy ajándék, él és kész. Mindannyian a hétköznapok rabjai vagyunk, nincs katarzis, csak a napi feladatok kifogyhatatlan sora.
„Mindenki a hétköznapok rabja, mindaddig, míg ki nem zökkentik a megszokott világból.” – mondja a számkivetett a filmben, de legtöbbünknek úgy telik el az élete, hogy nem történik semmi benne, csak ami mindenkivel. Születik, felnő, dolgozik, megházasodik, felneveli jól rosszul a gyerekeit, kellően árt, az egészségének, végül megöregszik és meghal. Erről a szorgos méhek jutnak eszembe, akik gondolkodás nélkül teszik a dolgukat az utolsó leheletükig, semmi nem tántoríthatja el ettől őket. Ha nincs nagy öröm, hát a kicsit becsüljük.  Öregen örülünk, ha valaki figyel ránk, ha nem kényszerülünk elfekvőbe, ha nem dugnak be egy öregotthonba, ha nem válunk kiszolgáltatottá. Az élet valóban nem győzelem, csak feladat, feladatok végtelen sora, mert ha megszülettünk tennünk kell a dolgunk, szinte mindnyájunknak ugyanazt.

2013. július 13., szombat

Lúdláb vaníliafagylalttal



A havas eső szinte csipkedte az arcomat, dideregve ugrottam be a Fő utcai kis cukrászdába, a kabátom lerázva besiettem a belső helyiségbe, és kutatón körülnézve megnyugodtam. Cili még nincs itt. Beültem a hátsó sarokba, ez volt a szokott helyünk. Mióta megismerkedtünk, minden délben itt találkozunk, röpke háromnegyedórára, mert egy ebédidőnyi idő jut csak mindkettőnknek a légyottra. Tervezgetünk, de nagyon nehéz találni egy közös dátumot, hát még egy közös órát, amikor mind a ketten elszabadulhatunk otthonról, titokban, hazudozva valamit. Most egy egész éjszakát szeretnénk összehozni, de nem sok remény van rá.  Kevesen ücsörögnek itt délben, ahogy körülnézek, rajtam kívül csak egy férfi ül az ablaknál, de az ajtót figyeli rendületlenül, biztosan vár valakire, lehet, hogy ő is titokban randizik. Na, már itt is pincérlány, és hozza a szokásos forró kávémat tejszínnel. Ma a süti helyett diós, vagy mákos kalácsot kérek, ha még maradt reggelről nekik.
Na, végre, megjött! Milyen csinos, kipirosította a hideg havas eső az arcát. Kihúzhatom magam, hogy ilyen csinos nő ül mellém, az ablaknál ülő férfi le sem veszi róla a szemét.  A fogasnál vetkőzik, nekem háttal, de így is jó, szeretem nézni, a szűk farmer kiemeli teste arányosságát, nőiességét. Lerázza nagy sálat, rádobja a kabátjára, aranyszőke haja ráomlik a pulóverére. De jó lenne, ha sikerülne az éjszakát megbeszélnünk. Mi a fenét nézi az a férfi? Talán ismeri?
Na, végre, jön. Milyen édesen tipeg a tűsarkú csizmácskáiban. Felugrok, hogy megcsókoljam, de Cilike leint, csalódottan ülök vissza a helyemre, és várom a magyarázatot, de a pincérnő már az asztalunknál áll, és vár.
- A szokásosat?
- Igen egy kávét, de ma kérek egy lúdlábat vanília fagyalalttal.
- Sajnálom, már nincs fagyi, hidegre fordult az idő.
- Tomi te kértél?
- Csak a kávét. Én kérnék diós, vagy mákos kalácsot és vizet.
- És a hölgy, a kávén kívül?
- Hát akkor csak a lúdlábat, vízzel.
A pincérnő kisiet a pulthoz, összesúgnak a pultos kisasszonnyal.
- Láttad? Itt a nő férje is, az ablaknál ül.
- Lebuktak. A nő úgy tesz, mintha észre sem vette volna férjét. Hogy ebből mi lesz?
- Nem csodálom, hogy megcsalja, az apja lehetne, olyan öreg. A másik pasi csinos és jóképű.
- Lehet, hogy az is nős. Őt nem ismerjük csak innen.
- Szó se róla, a nő ma nagyon csinos, fodrásznál volt, meg kozmetikusnál, és az a narancssárga pulcsi is jól kiemeli a melleit.
- Na, add már azt a kávét, egy diós kalácsot, egy lúdlábat két mentes vizet.
---------------
Intenem kellett volna a pincérlánynak. Na, mindegy, majd kint fizetek. Elmegyek, nem csinálok magamból bohócot, nem rendezek ingyen cirkuszt senkinek Biztosan meglátott, legalábbis a kabátomat megismerhette, de úgy csinál, mintha itt se lennék. Biztosan a szeretője, csak tettetik magukat, hogy munkatársak, és itt csak együtt sütiznek ebédidőben. Milyen kacéran nevetgél, és egészen kivirult. Ezt a kihívó pulcsit nem is láttam még rajta, és a frizurája is új. Öregíti a sok smink. Otthon, nélküle csinosabb. Ezt meg is mondom neki. Kíváncsi leszek, hogy mit mond a mai napról, de akkor kipakolok. Szedheti a holmiját, és mehet a szeretőjéhez. Na, vajon az mennyi ideig bírná vele? Vége lenne az egzotikus nyaralásoknak, a luxusnak, amit csak én nyújthatok neki. Szerelem! Az csak egy mulandó érzés, a jó egzisztencia, anyagi biztonság, luxus, ezek az értékek. Szerelmes a templom egere is lehet! Most látom a csizmája is új. Hát erről beszélek!
- Fizetek kisasszony!
---------------
- Na, végre! Elment!
- Ki ment el?
- Hát a férjem!
- Egek! Ezért hárítottad el az ölelést. Már értem.
- Igen, de ne hidd, hogy ezzel minden el van rendezve. Otthon jön a vallatás, a gyanúsítgatás, a lelki fröccs. Mert én egy hálátlan, önző dög vagyok, aki még egy gyereket sem volt képes szülni. Majd jön a fenyegetés, hogy úgy megyek el ebből a házból, ahogy ide jöttem, egy szál ruhában, egy ócska bőrönddel. Meg van még a bőrönd, nem dobtam ki, ordítja az arcomba majd. Én meg hajtogatom, hogy a féltékenység elvette az eszét, mert minden férfiban a riválist látja, pedig tegnap csak a munkatársammal kiugrottunk az ebédidőben egy kicsit sütizni. Meg fogok sértődni. Azt nem bírja, ha napokig nem szólok hozzá, attól megőrül. Elkezd majd könyörögni, és én megbocsátok neki, és újra szent lesz a béke.
- És az éjszakai randinkat, az egész éjszakait, mikor beszéljük meg?
- Hát az most nem aktuális drágám, ez után az eset után. Sajnos várnunk kell, hogy megnyugodjon, és ne leskelődjön folyton utánam.
- hú, mennünk kell, lejárt az ebédidőnk!
- Tényleg!

2013. július 1., hétfő

Iduska levele



Tizennégy évesen mohón faltam a könyveket, nem válogattam, mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. A kedvenceim az indiánregények voltak, de imádtam a leányregényeket is. Azon a nyáron csak egy könyvet vittem magammal a nagyszüleim alföldi tanyájára. Gondoltam, elég lesz ez az egy is, mert itt nem sok időt hagyott a munka az olvasásra, este a tyúkokkal mentünk aludni, és csak a petróleumlámpa adott vajmi kevéske fényt, de még azt is hamar elfújta nagyanyánk. Mondván, hogy nem adják ingyen a petróleumot. így is hamar a könyv végére értem, és be kellett érnem a Kincses Kalendáriummal, amelyből ugyan volt több évnyi is a tisztaszoba asztalán, de a régieket már az előző években elolvastam. Ráfanyalodtam a Szabad Föld újságra, ami nem sok olvasnivalót nyújtott egy kamaszlánynak.
Egy esős napon, a delelés idején, már az álmodozást is megunva, elhatároztam, hogy felosonok a padlásra valami olvasnivalót keresni.  A húgom a nagyanyámmal együtt mélyen aludt, nagyapám is pihent a belső szobában, az öcsém kiszökött az istállóba, vagy ki tudja hova. Szóval, nagyon alkalmasnak találtam az időt egy kis kutakodásra. Óvatosan, és nagyon lassan jutottam el a lépcsőig, ami a hombáros kamrából vezetett fel a padlásra, nagy szerencsémre az ajtóban volt a kulcs, és nem kellett nyikorgatnom, nyitva volt. Remegett a lábam az izgalomtól, ahogy nagy óvatosan lépkedtem felfelé a meredek grádicson.  Fejem koppant a padlásajtón, nagy üggyel-bajjal nyitottam fel. Az izgalomtól majdnem elhánytam magam, nem jártam a padláson még soha, igaz a borospincét sem láttam még, mindkettő tilos hely volt a gyerekeknek. Kénytelen kellett megálltam és nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Körülnéztem, de a félhomályhoz még nem szokott hozzá a szemem, alig láttam valamit. Szép lassan kezdtek kirajzolódni a körülöttem lévő tárgyak. A padlás nagy része üres volt, tisztára meszelve várta a gabonát, de a lépcsővel szembeni sarok tele volt lim-lommal. Lábujjhegyen osontam odáig, nehogy lent meghallják a lépteimet.
Egy ütött kopott vén szekrény, leszakadt ajtajával állt velem szemben, üresen tátongott. Törött lábú lóca volt neki támasztva, rajta egy petróleumlámpa üveg nélkül, mellette egy bádog viharlámpa. Mellettük lent, csorba cserépedények, egy kettétört hatalmas cseréptál, várta a drótozást. Egy nagy kolomp, a régi időkből, amikor még annyi tehén volt a tanyán, hogy kellett a kolomp a kihajtáskor. Egy kettétört faragott pásztorbot, mellette egy szakadozott csizma, és egy foszlott rongyszőnyeg hevert a földön. Egészen bent a sarokban egy faláda bújt meg, valamikor stafírungos láda lehetett, a festék már teljesen lekopott róla.
Talán ebben találok valamit, és izgatottan, de nagyon lassan felnyitottam. Amint belepillantottam, tudtam, hogy a láda, az én fiatalon elhunyt nagynéném személyes tárgyait rejti. Iduska, mert csak így hívtuk, rákban halt meg, mindössze huszonkét éves volt. Anyánk egyetlen kishúga nagyon szép, törékeny lány volt. Mindenki kedvelte csendes, szelíd természete miatt. A tanyavilág kedvenc varrólánya lett, de nem sokáig örülhettek egy új, fiatal varrónőnek a tanyabeli asszonyok és lányok, mert Iduska a huszadik évét sem érte el, amikor betegeskedni kezdett. Komoly udvarló vitte szombatonként a bálba, és már az esküvőt tervezték, amikor kiderült az étvágytalanság, a fogyás, a gyengeség oka. Ez után Pétör, ahogy nagyapámék hívták, egyre ritkábban jött. Iduska még csendesebb lett, és nagyon szomorú, mert reménykedett az operáció utáni felépülésben, és Pétör szerelmében is, de mindkettőben csalódott.  A betegség elhatalmasodott rajta, és Pétör végleg elmaradt. Iduska elfogyott, mint a fogyó hold, egy reggel nem kelt fel, álmában vitte el a halál. Nagyanyánk csak állt és nézte az érintetlen szőlőfürtöt a kisasztalon, és tudta, hogy Iduska már nem él. Minden este bekészített egy fürtöt, és a lány azt elcsipegette, ez volt az egyetlen étel, amit magához vett az utolsó időkben.
Az ütött-kopott faládából óvatosan kipakoltam, néhány ruha, amit Iduska varrt magának, de olyan kicsi mérete volt, hogy a halála után, csak egy vékonyka kamaszlányka viselhette volna, így hát a ládába tették. Volt benne még egy barna női félcipő, néhány régi újság, továbbá könyvek a második világháborúról, szovjet íróktól, és az 56-s ellenforradalom gaztetteiről egy kicsi szürke könyv. A láda alján két retikül, egy női bőröv, és egy halom képeslap, mind Iduskának címezve. A drapp retikül üres volt, de a feketében találtam egy rúzst, kiszáradva, egy csepp kis kölnisüveget, egy szép zsebkendőt, egy kicsi kézitükröt és egy összehajtogatott finom levélpapírt.
Teljesen belefeledkeztem a kutatásba, amikor hirtelen a nevemet hallom udvar felől, a nagyanyám keresett. Mindent visszadobáltam a ládába, kivéve a fekete retikült, az 56-s könyvet, és a hónom alatt a könyvvel és a retiküllel sebesen lerohantam a padlásról, be a kemencés szobába, a kincseimet az ágyam alá dugtam, és onnan a nyitott ablakon át a szőlőskertbe ugrottam.  Majd a kertkapun át az udvarra siettem.
- Itt vagyok Mama!
- Na, végre, merre kujtorogtál el ilyen sokáig.
- Ettem egy kis piros belű almát Mama.
- A fene azt az éhös mindönötök, folyton önnétök. Ott van az asztalon a zsíros könyeretek, azt ögyé, ne almát, mer attul még éhösebb löszöl.
Hát én nagy örömmel mentem fel enni, mert valóban éhes voltam, a testvéreim is ott faltak már, és kíváncsian tudakolták, hogy merre jártam, de nekik sem mondtam mást, mint a nagyanyámnak. Hitték is, meg nem is, de nem firtatták tovább. Gondolataim az elrejtett kincseim körül jártak, és nagyon örültem az esős időnek, mert a szőlőhajtás tépés helyett olvashattam.  Behasaltam a kemence sutba és újra szemügyre vettem a fekete retikül tartalmát. Széthajtogattam a levélpapírt és megilletődve olvastam Iduska utolsó, el nem küldött, gyöngybetűkkel írt búcsú levelét, ami Pétörnek szólt.

Drága Péter!
Életem utolsó levelét neked írom, bár az is lehet, hogy nem lesz bátorságom elküldeni, ha mégis, úgy olvasd olyan szeretettel, amilyen szertettel én írtam neked.
Tudom, hogy nem felejtettél el, csak a szüleid tanácsára hallgattál, mert én bizony megcsaltalak, és immáron a halál menyasszonya vagyok. Nincs már sok időm a menyegzőig, ezért sietve írom e levelet.  Az igaz, hogy a halálnak ígértem már a kezem, de tudnod kell, hogy téged szeretlek, és nem felejtelek el, a szerelmünket magammal viszem a másvilágra. Minden este elsiratom a sohasem volt boldog házaséletünket, a meg nem született gyermekeinket, és fáj, hogy mindez miattam hiúsult meg. Ha még érzel irántam egy kis szerelmet, a fejfámhoz tégy egy rózsacsokrot abból a csodálatos fehérvirágúból, ami a szőlősötök elején virít. Kívánok neked boldogabb életet, mint nekem jutott, jó és szerető feleséget.
                                          Szeretettel Ida

Folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy eljuttatom a címzettnek, de azután meggondoltam magam, mert az óta talán meg is nősült Péter, már nem zaklatom a halott menyasszonya búcsúlevelével. Nekiláttam az 56-s könyv olvasásának, de abbahagytam, mert annyi rettenet volt benne. Iduska levelét a fekete retiküllel és a könyvvel együtt visszaloptam a ládába, és szép sorba kiolvastam a világháború borzalmairól szóló könyveket. Nagyanyám sem volt más, mint az anyám, ő is folyton perlekedett velem az olvasás miatt, azt mondták, ha ennyit olvasok, megvakulok öregkoromra. Csak nevettem rajtuk, hol van az még, gondoltam.

Kedvenceim