KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. június 30., szombat

A változás...


Az életben egy dolog csak az állandó: a változás.
A mai napra rendelt tarot kártyám a változás, ami egyben a mindenkori jövőm jellemzője is. Bár az ember, ha eléri az idősebb kort, bizony nem szereti a nagy változásokat, jobban örül a békés állandóságnak. Főleg, ha az egészségről van szó, vagy az élete jó minőségéről, de ez csak hiú remény. Mindennap új és új , hol apró, hol nagyobb, változásokat élünk meg, ami ha kedvező, színesíti az életünk, ha nem, bizony megnehezíti azt.
Ez az állandó változás adja meg az életünk lüktető ritmusát a születésünktől kezdve. Várunk a változásokra, életünk során számtalanszor, hol erre, hol arra. Sorsdöntő eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a boldog születésre, később az unokák gyöngyöző kacajára. Vénen az élettől végképp elfáradva, a békét adó gyors halálra, mely mindannyiunk számára a legutolsó és egyben a legnagyobb változás.
Ebben a pillanatban arra várok, hogy feltámadjon a nyugati szél, hűs, enyhet adó esőt hozzon, de ez csak vágy marad, tombol a nyár..

2012. június 29., péntek

Vígasz


Ragyogó napsütéses meleg tavaszi délután van. Palántázom a jégsalátáimat, a sűrű sort óvatosan kiritkítom és a feleslegeset halmokba rakom a sorok mentén. Vidám rigódalok szórakoztatnak, néha szúnyog döng a fülem mellett. Szép ez a  tavaszi nap.  Homlokomról kövér izzadságcseppek potyognak a földre. Már szédülök a sok hajlongástól, és lassan kinyújtom magam. De jó!
A szemem hirtelen  megakad a lassan, fától fáig araszoló, kerti  szomszédasszonyomon. Jön hátra a füves  úton. Fején meleg téli kötött sapka, meleg kabát. Úgy jön tétován, mint aki nem lát. Láttam rajta, nagy a baj. Arca megsápadt, és megöregedett, szeme fénytelen. Rémülten néztem, hiszen nem is hasonlított a pár héttel ez előtti asszonyra.
- Szia! Mi történt a szemeddel? - kérdezem.
- Hát két hete agyvérzést kaptam és alig látok. - feleli.
Egyik percről a másikra történt, mintha lekapcsolták volna villanyt. Még gyenge vagyok, most jöttem ki a kórházból. Nehezen járok, de azt mondták sokat sétáljak.
Döbbenten nézem, hiszen alig néhány évvel idősebb csak nálam. Nem dohányzik, nem iszik és még csak nem is kövér. Néztem a kétségbeesett megvénült tekintetét, tétova mozgását, és elkeseredett dühöt éreztem. Biztosan a genetika, az lehet a ludas, gondoltam. Éreztem, hogy valami vigasztalót, valami reménykeltőt vár tőlem.
-Ne  ijedj meg, lassan de javulni fog a látásod. Ilyen fiatalon még maradéktalanul  fel  is gyógyulhatsz. Csak idő kérdése lesz az egész. A mi utcánkban  van egy velem idős asszony, őt olyan súlyos agyvérzés ért, hogy hónapokig tanult járni. Ma pedig meg sem látod rajta, biciklizik. Ez igaz is volt.  Persze elhallgattam, hogy ő mindössze negyven éves volt az istencsapáskor. Gyere ki mindennap, ide hátra, ha meglátlak, akkor kiáltok és beszélgetünk egy jót. Hadartam neki egy szuszra, vigasztalón.
Csúnya esős idő jött. Eltelt egy hét is mire kijutottam a kertbe. Látom ám, hogy a szomszédasszonyom  lassan, de már nem olyan tétován, jön hátra a kertbe. Már messziről köszön, és boldogan újságolja, hogy  homályosan ugyan, de lát valamicskét. Olyan jó, hogy múltkor beszélgettünk, már kezdek reménykedni egy kicsit, mondta.
- Na ugye, mire júliusban a ct-re mész, már a múlté lesz a vakság.
- De jó lenne!
- Úgy lesz az, meglásd !
- Már meg tudok fordulni, nem kell körbe járnom. Nemsokára főzni is fogok.
- Fogsz hát, próbáld ki egy egyszerű kis levessel.
- Holnap kipróbálom, de most megyek, mert nagyon elfáradtam. Köszi a vigaszt. Ha jó idő lesz holnap is jövök, olyan jót beszélgettünk. -
Néztem a tétova lépteit, a hajdan fürge asszony éveket öregedve lassan haladt, de már biztosabb léptekkel, reménykedve ment a ház felé.
Eltelt egy év, télen nem járunk ki a kertbe. jött a tavasz, de a kert szomszédomnak híre hamva sem volt. Már aggódni kezdtem, lehet, hogy a kertbe sem tud már kijönni. Alattomos kór az agyvérzés. Minap borsót fejtettem az almafa alatt, amikor meglátom, hogy botorkál hátra a kert végébe, de nem látott, mert fától fáig kapaszkodva botladozott. Álldogált egy kicsit a kerítésbe kapaszkodva, majd ahogy jött úgy csetlett botlott vissza a házba.
Legalább él, gondoltam, de  milyen állapotban. Megszólítani nem volt bátorságom, mert vigasztalni már hiába vigasztaltam volna. Csont és bőr volt, haja fehér, és teljesen vak. Az élet kegyetlen, mert a halál kegyes jutalom lett volna számára, ez az élet nem élet, csak vegetálás.

2012. június 25., hétfő

Ha egy nap a Földön csak egy ember maradna életben...


Ha egy nap a Földön, egy szörnyű tragédia után, csak egy ember maradna életben, mire gondolna nagy félelmében. Úgy hiszem, nem gondolna semmire, csak ülne, elméje szép lassan elborulna, és egy nap étlen-szomjan halna. Nem volna értelme életben maradni magában, a rettegés elvenné minden életösztönét, kedvét, érdeklődését, az inspirációk teljes hiánya miatt csak bambán bámulná, hogy mily gyorsan veszi birtokba a természet az ember alkotta műtárgyakat. 
Hiába ragaszkodunk a földi javainkhoz, az élet és halál törvénye beteljesedik. Semmi nem a miénk, csak kölcsönbe kaptuk, és mi kifizetjük a bérleti díjat. Az ember után, néhány évtizeddel eltűnnek a városok, mindent elborít a zöld rengeteg, elporlanak a házak, a műanyagok apró részekre hullnak, a vasak elkorrodálódnak. Néhány száz év múltán, már nyomunk is alig maradna. Az öntisztító folyamat, minden szennyünket átalakítja  majdan hasznos anyaggá, mérgeink lebomlanak, vizeink kitisztulnak, és éjszakánként, ismét teljes fényében ragyogna a csillagos égbolt
Ismét véget ért egy klímacsúcs, és megszületett a közös nyilatkozat, de nem a fenntartható fejlődésről szól, hanem inkább csak a fejlődésről. Ma is ott tartunk a riói klímatalálkozón, mint húsz évvel ezelőtt. Közben megtartottak sok klímacsúcsot, drága pénzen, de az elefántok csak egeret szültek. A fejlődő országok nem értik, hogy nekik miért nincs joguk utolérni a fejlődésben már elől járókat. Most megállapodtak, és dolgok mennek a maguk jól bevált ember tervezte útján tovább.
Ember tervez, és csak tervez, de a természet egyszer majd végez….velünk.

2012. június 22., péntek

Angyali festő


Színeinek könnyű tánca,
Palettája Isten adománya.
Szemnek ragyogó szépség,
Léleknek kegyes ajándék.

1348 hideg februárjában Pestis járvány tört ki Toscana vidékén, az emberek bezárkóztak a házaikba és szidták a zarándokokat, utazókat, mert szerintük ők hozták magukkal Frankhonból a szörnyű vészt. Mások szerint a sok bűn miatt van az istenbüntetés. Siena városa felett sűrű füst gomolygott, az utcai tüzeket éjjel nappal táplálták, hogy a füstjével megtisztítsák a várost a pestis fertőző gőzétől. A halottakat hordó taligák örökösen rótták útjaikat a szűk sikátorokban, és ha megteltek kivitték a városon kívülre és egy nagy közös sírba dobálták őket. Mire megelégelte a pestis az öldöklést, a város lakóinak több mint a fele elpusztult.
Pietro családból csak az idős apa és a legkisebb fiú maradt életben. Az öreg halála előtt megeskette a fiát, hogy a gyermekei közül egyet Isten szolgálatába küld, hálából, hogy meghagyta az életüket. Az ifjú Pietrónak sok gyermeke született végül a legkisebbet, Guidót, találta alkalmasnak a szentéletű szerzetesi sorsra. Guido a bátyjával egyetembe miniatúrafestőként dolgoztak a Domonkosok műhelyében.  Guidóval könnyű dolga volt apjának, kedves, jóságos és szerény gyermeke volt szüleinek.  Nem volt szükség a kényszerítésre, Guido örömmel és vallásos meggyőződésből lépett be a szerzetesi rendbe. Isten és a hívek szolgálata mellett felszentelt szolgája volt a festészet művészetének is. Tehetsége mély istenhittel és szerzetesi alázattal párosult. Festményein, táblaképein ott ragyogott Isten-ember örök, fénylő, éltető szeretetének megjelenítése, sugárzása. Rendtársai és az emberek nagy tisztelete és szeretete övezte, de benne mégis a nyugtalanság uralkodott, vagy inkább hiányérzet kínozta, mert folyton, szakadatlanul kereste a tökéletes Mária arcot. Azt az angyal arcot, melyre,ha rátekintett az emberfia, felkiáltott, oh igen, ilyen lehetett a szűzanya. Szűziesen ártatlan fehér arc, ragyogó kék szemek, csepp száj, és mindez gyönyörű hajkoronával ékesítve. Az egész lényből áradjon harmónia, alázat és az emberszeretet. Ez a tökéletes lény, akiről Guido mester álmodott, legyen istenfélő, mert csak ekkor érezte volna méltónak arra, hogy az általa festett Máriái az ő arcával tekintsenek le a festményt bámulókra..
Meg megbámulta az apácák fizimiskáját, és más az egyszerű pórnép lányainak és asszonyainak arcát, és egyet sem talált méltónak e szent célra. Már-már letett az örökös keresgélésről, amikor a Piazza del Campo főterének egy eldugott sarkában meghallott egy vak lánykát dalolni. A kis kolduslány egy kis zsebkendő előtt esetlenül lépkedve édes bús olasz dalocskákat énekelt, és várta , hogy koppanjon a pénz a kendőn. A lányka oly ártatlan szelídséget sugárzott, hogy az emberek megálltak, és boldog mosoly jelent meg az arcukon, amikor a lánykára néztek. Guido csak nézte a kis kolduslányt, és a képzeletében már ott ragyogott, fénylett az ő Máriáinak arca, melyre, ha földi halandó rátekintett érezte, hogy ő az igazi Mária. A mester minden áldott nap elsétált a főtérre, megállt a lányka előtt, egy aprópénzt csendített a kendőbe, és nézte a lányt. Arca minden kis gödrét jól belevéste az emlékezetébe. A festőműhelybe térve megfestette ezt a csodálatos arcot, és ezentúl, e kép volt a modell, ha a Szűzanyát festette.  Minden Mária arcból, melyet a mester készített, a vak kolduslányka tekintett vissza az előtte állókra. A lányka mit sem tudott az ő kitüntetett szerepéről, csak annyit érzett, hogy egy jóságos szerzetes segíti őt, a vaksága miatt. Amíg élt, támogatta a lánykát és családját, a templomban az első sorban foglalt helyet a család, a kitüntetett figyelemnek köszönhetően. Guido, ha lányra tekintett, boldognak érezte magát, és áldott béke és csodálatos szépség költözött a lelkébe.
Guido, korának híres, és tisztelt szerzetes festője lett, akit az utókor szenté avatott, és csak így emlegeti, Fra Angelico, az angyalok festője.

2012. június 21., csütörtök

Szavak, szavak...


„Az emberek játszanak a szavakkal.
Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal.
Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák.
Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket.
Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök.
Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”
Wass Albert

Milyen egyszerű is lenne, ha életünket csak úgy, a szavakkal megváltoztathatnánk. Pedig vannak helyzetek, események, amikor bizony a szavaknak hatalma van. Mindannyian láttuk már filmen, amikor Hitler beszél a tömeghez, teátrális. A szavakkal egy világot vitt bele a háborúba, és egy egész országot megvakított.
A hízelgő szavak elkábítanak, és a valóság eltűnik előlünk a méz-mázos szavak mögé. Az örökké korholó szavak a gyereket, de nem csak őket, bizonytalanná teszik, és a fű alá süllyedt önértékelésüket szemlesütve keresik a lábuk előtt..
A szavak a gondolataink tükörképei, de olykor csalunk, mert mást mondunk, mint amit gondolunk. Vagy, mert nem merjük kimondani az igazságot, félve a következményitől, vagy pont a céljaink elérése késztet erre a taktikára.  Politikusaink naponta élnek ezekkel a taktikákkal, vagy inkább praktikákkal.
A szavak használatát, melyeket már két éves korunktól gyakorolunk, mégsem tudja mindenki elsajátítani tökéletesen. Olykor akarva akaratlan hallgatok bele a fiatalok társalgásába, hát megdöbbentem azon a kicsike szókincsen, amely többnyire trágár szavakból tevődik össze. Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére elég sok fiatal rendelkezik a felnőtteket megszégyenítő választékos, nagy műveltségre mutató szóhasználattal.
A szavakkal, melyeknek hatalma van, nem bánunk óvatosan, sokszor használjuk céltalan, vagy meggondolatlan. Talán mert olyan természetessé vált a beszéd, mint a járás, de a lépéseinket igencsak vigyázzuk, nehogy elessünk, ám a szavainknál nem nézünk előre, azaz a szavaink elé. 
Pedig ha némely élethelyzetben megváltoztatnánk a szavakat, melyekkel másként fejeznénk ki ugyanazt a gondolatot, az életünk egyes eseménye is másként alakulna, talán jobban.
Ne felejtsük, hogy gyermekeinket mi tanítottuk a beszédre, és többnyire rajtunk múlik, hogy a szavak jó, vagy rossz használatát adjuk át nekik.

2012. június 19., kedd

Ne nézz vissza !



Ne tekints a múltba. Ne rágódj rajta. Mit tettél volna másként, és mi lett volna, ha... Fogadd el azt, ami volt, ami van, és a lelked megpihen. Fordítsd arcod a fénybe, súlyos gondjaid hagyd tova szaladni. A ma öröme a lényeg, örülj a boldog perceknek. Az élet gyorsan eliramlik, tovasodor. Te csak menj az árral előre, ne nézz vissza...

2012. június 17., vasárnap

Háborús világunk....

Nagai-san japán fotóriporter meggyilkolása Miammarban
A háborúk, melyekből egyet sem éltem át, mégis jelen volt egész életemben. Nem volt év, hogy a világban valahol ne dúlt volna. Szörnyű képeit, ijesztő híreit nem kerülhettem el. A pénz, a hatalom, a javak birtoklása öldöklővé teszi az embert, nem néz semmit, sem ártatlant, sem gyermeket, sem  tehetetlen öreget. Öl, ha érdeke úgy 
kívánja. Olajért, vízért, földért, hitért, hatalomért, megtorlásért, az igazság nevében, a hit nevében romboltak és gyilkoltak már ezreket. Nincs ennek a szegény világnak olyan éve, hogy valahol ne ropogjanak fegyverek.
Álmodok egy békés jövőről, dolgos és csendes világról, ahol a hatalom gőgje ismeretlen fogalom, a szeretet a legfőbb fegyver. Ahol a harácsoló, profit orientált, globalizált fogyasztói társadalmak ideje már lejárt. Egy békés világot remélek, ahol a fenntartható fejlődés nem zsigereli ki a Földet, és az unokáink számára megőrzött jó környezet szent cél lesz. Ahol az ember embernek többé nem farkasa, de példát véve a farkasról, aki csak akkor öl ha éhes, nem gyűjtögetünk javakat pazarló módon.
Félek, hogy mindez csak illúzió, egy idealista vénasszony képzelgése, ostoba lázálma. Az ember nem változik, csak a világ körülötte, ilyenek vagyunk, amíg élünk háborúzunk, és eljön az idő, amikor egy falat ételért, egy korty vízért ölni fogunk.

2012. június 15., péntek

Péntek esti idézet

Egy pillanatképből nem lehet megítélni senkit. De még egy egész életből sem. Mert nem tudod, honnan jött és hová megy - mit hozott magával s mit visz el. Ha nem tudod, merre megy egy lélek, csak azt, hogy éppen most milyen, semmit sem tudsz róla. Ha egy magban nem látod a leendő embert, s az emberben, hogy milyen magokat érlel magában - mit tudsz róla? Ha nem tudod, kivé leszel, mit tudsz magadról? Nagyon keveset. 

Müller Péter

2012. június 11., hétfő

Soha ne bízz !


A huszadik századra majdan az utódaink számtalan jelzőt ragasztanak, mert ez a száz év mérhetetlen szenvedéssel sújtotta az emberiséget, de annyi csodát is adott nekünk,mint előtte a századok egyike sem. Milliók haltak meg az értelmetlen háborúkban, nyomor, szegénység, sötét, áldozatokkal teli kommunizmus diktatórikus uralma keleten, majd dicstelen összeomlása, melynek váratlansága ugyancsak meglepte egész Európát. Ez a század adta a legnagyobb technikai változást a világnak, a  század végére mindennapossá vált a telefon, futótűzként terjedt el a mobiltelefon, a televízió, és sok más technikai csoda, a világűr többé már nem volt titok, a Holdon ott maradt az ember lába nyoma.  A századvégi emberek élete már nyomokban sem hasonlított a századelő emberének az életére, de az ember maga nem változott. Maradt olyan, amilyen csak az ember tud lenni, nagylelkű, gonosz, kapzsi, jóságos,embertelen, önző, megalkuvó, okos, bizony sokszor balga, és nem törődöm.
Ez a történet a második világégés végén játszódik egy alföldi tanyán, ahova a háború, a szégyenteljes zsidóüldözés hírei, csak a német megszállás idején jutott el. A tanyákon nem sokat változott az élet, dolgoztak, hallgatták a híreket és rettegtek. 1944 őszén már menekültek a németek, és bejöttek az szovjet csapatok. Nem volt jó hírük. Az emberek rettegtek tőlük, mert éhesek voltak, és primitívek. A lányokat és asszonyokat elrejtették a szemük elől, de sokan koszos vénasszonynak álcázva végezték a napi munkájukat. Az alföldi tisztes tanyákat meglátva, ezek a szegény kiskatonák, azt hitték, hogy gazdag emberek a lakóik, mert az otthoni mérhetetlen szegénységhez hasonlították.  Így azután itt minden tanyás gazda burzsuj volt a szemükben, akitől minden mozdíthatót el kell venni, legfőképpen az ennivalót. Aki ellenállt, az semmi jóra nem számíthatott, vagy elhurcolták kényszermunkára, és csak évek múlva jutott haza ismét, ha hazajutott, vagy felégették a házát.
János egyedül élt a tanyáján két sihederkorú fiával és a tizenöt éves Anna lányával, akit mindenki Kisannának hívott, és aki a szeme fénye volt, mert ha ránézett, a fiatalon elhunyt felesége tekintett vissza rá. Terjedt a hír, pusmogták az emberek, hogy jönnek a ruszkik, dugjanak el minden értékeset, mert ha egy órát meglátnak, már viszik is, képesek érte ölni is. A lányok, meg jobb ha nem mutatkoznak, mert megbecstelenítik őket. Ezek ilyen népek, mög a katona csak ilyen , nem embőrök ezek, mondogatták.
János gazda elhatározta, hogy ő bizony nem adja oda a lányát prédának. A gyümölcsös végében volt egy krumpli verem, hát azt tették  lakhatóvá.  A krumplit ugyan fölszedték, de a felét fönt hagyták a tehénistállóban, hogy ne keressék a ruszkik, mert azok se hülyék, tudják, hogy már nincs földben az, had vigyék, a fele így megmarad. A krumpli verembe nem fért be más csak egy szalmazsák és egy kisszék vederrel a tetején és egy kanta víz , alacsony volt, csak hajolva lehetett bemenni, de  belesimult a kertbe észrevehetetlenül.
Rettegve hallgatták a történeteket, melyek a felszabadítók rémtetteiről szóltak. Mondogatták egymásnak, hogy nem szabad ellentmondani nekik, mert fölégetik a tanyát. Ettől féltek a legjobban. Egy nap azután egy tank jelent meg a tanya melletti úton , nyomában egy teherautó, rajta jó néhány katona.
Idösapám! Idösapám gyüjjék mán! Itt vannak, ehun gyünnek! – kiáltozta Jánoska a nagyobbik legény az apjának.
Hol a jány?- kiáltott vissza az apja.
Ferkó hátravitte a verömbe, ahogy mögbeszéltük.

Ferkó ballagott már visszafelé egy kapával a kezében, és oda állt a apja mellé, úgy nézték, hogy ugrálnak lefelé a katonák. Mind betódultak az udvarra. A kutya majd eltépte a láncát, olyan vadul ugatott.
Drasztvujtye!  - szólt oda nekik az elől álló katona, ő tűnt a legidősebbnek, a többi szinte gyerek volt. János  gyorsan felfogta ,hogy  most neki köszöntek, hát lekapta  a kalapját és viszonozta.
Adjisten maguknak is.
Kleba ? – kérdezte, és a szájára mutatott az orosz.
János intett és bevezette a házba, az összes katona követte őket a hosszú folyosóra, alig fértek el. Megmutatta a padon fekvő hatalmas kenyereket. Benyúlt a pad alá és kiemelt egy kanta tejet is, és letette az orosz tiszt elé. Az elégedetten rá vigyorodott. A katonák közben  egy szempillantás alatt széttéptek egy egész kenyeret, adogatták egymásnak a darabokat, majd szép sorban mindegyik meghúzta  a tejeskannát, mint a pálinkás butykost. Ezzel már meg is történt a beszállásolás. János kapkodta a fejét, mert amerre nézett, mindenhol katonát látott. Sürögtek, forogtak, belakták az egész tanyát. Csirkét kergettek, tojást kerestek, krumplit főztek, sőt a borospincét is megtalálták, de nem mertek lemenni, mert forrt a must.
Kisanna ezalatt lapult a verembe, hallotta  a kutyaugatást, a tank zaját, az oroszok hangoskodását. Nem mert kibújni aznap, este hátraosont a bátyja egy kis kenyérrel tejjel, hogy ne éhezzen.
Már több napja  etették az éhes sereget, és szinte mindent felfaltak, de  sehogy sem akarózott nekik  az indulás. Már az összes csirkét megfőzték, a tyúkokat kezdték kergetni.  Két szép süldő malac is a gyomrukba vándorolt. Jánosnak nem nagyon tetszett, hogy a katonák nagyon otthon érzik magukat, már a földekre is kimászkálnak, pedig ott nincs más csak a betakarítatlan tengeri. Egyik nap látja, hogy az egyik kiskatona, gyöngyös tojásokat hoz a  sapkájában, és a többiekkel megosztva megisszák azokat. A fenében, ezeknek nem elég a benti ennivaló, morgott magában. Attól félt, hogy meglátják a jányt, mert  néha annak is ki kell bújni a veremből.
Kisanna valóban kibújt reggelenként és az alacsony kerítésen átugorva a kukoricásba ment  a dolgát végezni, és gyöngyös tojást keresni, mert ő is éhes volt, hiszen óvatosságból, csak ritkán hozott a bátyja ennivalót. A nap többi részét a szalmazsákon töltötte jól betakarózva, mert igencsak hidegre fordult az idő. Az összes szórakozása az volt, hogy a macskával játszott unalmában.
János gazda igencsak várta, hogy a felszabadítók odébb álljanak, mert látta , hogy ha még maradnak, nem marad se újbor, se állat a tanyában, mert mindent elnyel a katonagyomor. A munka sem úgy ment, ahogy kellett volna, a kukorica lábon állt, pedig nyakukon volt tél, pár nap és itt a november, reggelenként fagyott már. A jány miatt is aggódott, mert hideg van éjszaka a veremben, hiába van három pokróc vele. A legnagyobb félelme az volt, hogy rátalálnak. Mennél tovább maradnak, annál nagyobb az esély erre.
Kisanna unta magát, egyre sűrűbben osont ki a kukoricásba tojásért. Egy ködös reggel épp a tojásokat szedte fel a homokból, amikor felnézett és két csizmás lábat látott maga előtt. Halkan sikkantott egyet, minden ízében remegve felegyenesedett, és egy ferde szemű, fiatal kiskatona nézett vele szembe. Mindketten megrettentek. Kisanna hirtelen hátra perdült és futásnak eredt eldobálta a tojásokat.  
A katona rákiáltott: sztoj! Igyi szudá!
Lányka ugyan nem értette a felszólítást, de megállt, és félelemmel nézte, ahogy a katona közeledik felé.  Torkában dobogott a szíve, de nem mert futni.  Mellé érve a kis orosz megsimogatta  a fejét, és kisietett a kukoricásból. Kisanna tépelődött, hogy most visszamenjen e rejtekhelyre, vagy induljon el az ellenkező irányba, mintha a szomszédból jött volna csak át. Az utóbbit választotta, mert nem akarta felfedni a jó kis bújóhelyét. Már delelőn volt a nap, amikor bekúszott a verembe, de még most is remegett a lába. Elmélázott a találkozáson, és arra jutott, hogy nem is emberevők ezek a szovjet katonák, biztos csak túloznak az emberek. Lám nem is történt baja, és nem látszott fenyegetőnek a katona.
Semmi nem tart örökké. A katonák cihelődni kezdtek egy reggel, de vinni akarták a tehenet és a lovat is. János gazda kérlelte őket, hogy hagyják itt őket, mert az úton fedél nélkül elpusztulnak az állatok, de azok nem sokat törődtek vele.  Bement a fiúkkal a tisztaszobába, mert félt, hogy elhurcolják valamelyik fiát, és ott várták, hogy elmenjenek végre. Már sötét este volt, mire csend lett a tanya körül. János gazda kiosont az udvarra és becsukta a nagykaput utánuk. Félve benézett a lóistállóba és megnyugodva látta, hogy itt hagyták a lovat és a tehenet is. Boldogan ment fel a házba, és kiküldte a fiukat a húgukért. Megnyugodva leült a padkára , hátát nekitámasztotta a hideg kemencének. Megmentettem a családom, gondolta elégedetten.  A kukoricát betakarítjuk, maradt egy kis krumpli a veremben, liszt is maradt egy kevéske, mert eldugta, majd csak kihúzzuk tavaszig.
Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, és két fiú szinte egyszerre robbant be a szobába sírva. Gyűjjék idösapám, mer nagy a baj! János gazda hanyatt homlok rohant a fiai után hátra a kert végébe a veremhez. A gyenge, táncoló gyertyafényben elhűlve nézte az ő szeretett  kislányát, aki hanyatt feküdt a szalmazsákon vérbe fagyva.
János gazda szidta az Istent, az egész rohadt világot, szórta átkait a katonákra, akik nemcsak megbecstelenítették az ő kicsi lányát, hanem agyon is lőtték.
Átkozott háború! Remélem mind megdöglötök! – kiáltozta az éjszakába.

Rajtunk múlik az életünk !?


Egyszer minden játék véget ér, és kihunynak a fények egy sötét éjszakán. A hajdani holdig érő vágyak, szárnyaló álmok, a lázas lobogás, és a kései csendes álmok, mind az enyészeté lesznek. Elérted, vagy nem a kitűzött céljaid, életed színpadán legördül a függöny, vége a földi játéknak. Ha semminek nincs már értéke, elvesztünk, nincs több meglepetés. Ha egyszer elindultunk, valamikor bizton megérkezünk. Mit számít akkor már a megjárt út!

Hogy hány emberben csalódtam, már nem fontos, hisz bennem is csalódtak sokan biztosan. Kergettem álmokat, de belőle keveset váltottam valóra. A boldogságot, a szépséges kék madarat olykor elértem, de markomban meg nem tarthattam. Olykor megcsömörlöttem, vágytam a remete magányába, reménytelenül hittem a saját börtöneimből való szabadulásban. Mi minden voltam életemben, nem tudom már? Voltam boldog, boldogtalan, önző, hazug és csalfa. Voltam szerencsétlen, vidám és szomorú, de voltam kiégett, sajnálkozó, és nagyképű is. Bizonyára voltam felelőtlen, érdemtelen, jóságos, együtt érző, gonosz és szívtelen. Voltam hívő és hitetlen, vak és embertelen, hazug, ijedt, csalódott és szeretetre méltó. Minden voltam, ami egy ember lehet. Nem bánom életem, mert képes voltam, ha az élet úgy hozta, lehajtani a fejem a másik ember előtt, és ha a porba hulltam, mindig felálltam. Hibáimért nem okolok mást, erényeimért nem döngetem a mellem. Így az út végén, elmondhatom, hogy ember voltam csak, és rajtam múlt az életem.

2012. június 9., szombat

Esti tűnődés...


Ha napba nézek, elhomályosul minden körülöttem. A fény elvakít, nem látom a valót tőle.
Le kell hajtanom a fejem, hogy tisztán lássak, hogy a dolgokat, melyek előttem hevernek, felismerjem.

2012. június 7., csütörtök

A kesztyű


A vonat behúzott az állomásra, nagy zökkenéssel megállt, a kapaszkodót fogva vártam, hogy leszálljanak. Szinte kiürült, felszálló nem sok volt. Letelepedtem egy üres fülkébe és a kabátomat felakasztva jólesően állapítottam meg: de jó meleg van itt. Elindultunk, lustán a zakatolástól elálmosodva bambultam ki az ablakon. Ismertem minden állomást, erdősávot, ha csak egy pillantást vetek a tájra, már tudom, merre járunk. Körbe tekintek a fülkében és a szemem egy ötujjas drapp lánykakesztyűn akad meg. Itt felejtették. Szegény gyereknek igencsak fázhat a keze, ebben a hideg nyirkos időben. Elmerengve nézem a kicsi kesztyűt és arra gondoltam, hogy nekem kis koromban még kesztyűm sem volt. Úgy kilenc éves lehettem, amikor a családom kiköltözött a faluból a majorba, ahol apánk dolgozott, hogy miért tették azt máig sem tudom, mert egy év múlva, visszaköltöztünk a falubeli öreg házba. A major úgy négy kilométerre volt a falutól ahova iskolába jártam. Reggelente lovas kocsi zötyögtetett be bennünket, ám délután többnyire gyalog jöttem haza, mert a kocsi későn jött vissza. Mindenkit megvárt. Csúnya esős ősz volt az 1956-os ősz. Kezem, lábam vörösre fagyott minden nap a hidegtől, hazaérve anyám dörzsölgette melegre az elgémberedett végtagjaimat. A gumicsizma nagyon hasznos viselet volt a sárban, de a hideg ellen nem sokat védett. Anyám újságpapírt akart a zoknira tekerni, mert úgy szerinte melegebb lett volna, de én nem engedtem. Szégyelltem így is a szegényes ruháimat, a gumicsizmát, mert a többieknek cipőjük volt és szép kabátjuk. Legalábbis én annak láttam. Sőt, volt olyan lány, akinek szép színes kötött sapka hivalkodott a fején, nekem meg csak egy kopott kockás kendő védte a füleimet a hidegtől.

Nagyon megfáztam, anyánk nem engedett iskolába egy hétig, mondván, még tüdőgyulladást kapok, jobb, ha itthon maradok a jó melegben. Alig vártam, hogy újra iskolába mehessek, mert itthon nagyon szűkösen voltunk a három kisebb testvéremmel, az egyetlen fűtött szobában, amely egyben a konyha is volt. A ház másik szobája és a nagy konyha fűtetlen maradt takarékossági okokból.

Végre eljött a hétfő és mehettem az iskolába. Ott sem szerettem igazán, mert az új tanító nénitől féltem. Szigorú, örökké mérges, férfiasan hangos, magas szikár nő volt, és engem nem szeretett. Én sem őt. Az előző tanítónő gömbölyű volt, mindig vidáman mosolygott és szerette a gyerekeket. Nála jó tanuló voltam, az újnál sumákoltam, szinte elbújtam a padban.

Amikor belépett az osztályba, vigyázba vágtuk magunkat és hangosan jó reggelt kívántunk neki. Miután leültünk rám ripakodott, hogy álljak fel. Megrettenve felálltam, és el sem tudtam képzelni miért. Arra gondoltam, hogy óra előtt ki kellett volna vinnem az ellenőrzőm a hiányzás igazolásával, gyorsan kotorászni kezdtem a táskámba, de ijedtemben alig találtam meg.

- Elhoztad a kesztyűt? - kérdezte.

- Milyen kesztyűt? - feleltem kérdéssel, mert fogalmam sem volt miről beszél.

- Amit elloptál? - felelte.

Megfordult velem a világ. Soha életemben nem loptam semmit senkitől. Kivéve a nyári gyümölcslopást a ligeti kertekből, de hát oda járt minden gyerek gyümölcsöt enni nyaranta, az nem számított lopásnak. Fogalmam sem volt miről beszél, hiszen nekem soha nem volt kesztyűm, ez igaz, de a másét sem vittem el soha.

- Tudod te, miről beszélek, biztosan eldugtad!

- Hozd ki a táskád! - kiáltott rám.

Felkaptam és kivittem, és ő az egész tartalmát kiöntötte a padlóra, füzeteim, könyveim, az újságpapírba csomagolt zsíros kenyerem mind ott hevertek előttem. Az osztály röhögött, és én megszégyenülve remegő szájjal rakosgattam vissza mindent.

- Hozd ide a kabátod!

Odavittem a kopott kis vékony fakózöld kabátkát, és ő idegesen beletúrt mindkét zsebébe, csak egy taknyos zsebkendőt talált. Az osztály már nem röhögött, csak bámultak rám, amikor a helyemre értem.

- Mond meg anyádnak, hogy jöjjön be hozzám. No, leülhetsz - mondta.

Éreztem, hogy ég az egész arcom, a sírás fojtogatta a torkom, nem láttam nem hallottam semmit az órából, csak arra vártam, hogy kimeneküljek az iskolából. Anyám nagyon dühös lett, amikor elmondtam neki a történetet, és bement az iskolába. Tőle tudtam meg, hogy egy drapp kötött kesztyűt loptak el, vagy vesztett el, az egyik jómódú osztálytársam, és mivel én szegény voltam és hiányoztam is, hát rám fogta a lopást. Attól a naptól fogva a tanítónő kerülte a tekintetem, csak ritkán feleltetett. Szerencsémre félév után el is ment az iskolánkból, és én az év végére ismét jó tanuló lettem.

Kedvenceim