„
Az ember még az életét sem ismeri, hogyan akarja ismerni a halált?” Konfuciusz
Ez
a történet sem az itt leírt első szóval kezdődött. A mostani események előtt,
melyeket papírra vetett az emlékezet, sok minden megesett, hajdani létezésüket
talán csak néhány megbujt utalás jelzi majd.
A
háromágyas kórterem ablaka, ajtaja kitárva, a hőséget ez sem enyhíti, az
éjszaka forró. Ülök az ágyam szélén, magamban, izzadtan várom a reggelt, néha
megmosdok, egészségesen sem lehet aludni a harminc fok feletti hőségben, de
százharminccal robogó szívvel végképp nem. Itt csak várok, mindig valamire,
vizitre, orvosra, vizsgálatra, az idő múlására, a hőhullám végére, a
hazajutásra. Nappal zajok, folytonosan, szinte már mindről tudom, hogy mi
okozza, honnan jön, mi következik. Csak aludni nem lehet benne, néha legyőz a
kialvatlanság, elnyom az álom, de csak nyúlfarknyira.
Férfias
lépések, hangok, kocsizörgés, vajon hova viszik? Hozzám, már ketten vagyunk, az ablak melletti
ágyba teszik a hölgyet, úgy ránézésre velem egykorú, szóval túl a hetvenen, az
biztos. Később megtudtam, pontosan hetvenhárom, mert ugye a betegek egymás
korát, betegségét, családi állapotát már az első nap megosztják egymással. Sietve
jön a nővér, beköti az infúziót, majd meghagyja a hölgynek - szigorú hangon –
inni kedves, de felkelni tilos, pisire nem lesz gondja, mindjárt bekötöm a
katétert is. Később az orvos is beért a
szobánkba, hosszasan nézte a hölgy lábát, majd ő is szigorúan meghagyta, hogy
tilos felkelnie, mert tüdőembólia gyanús. Holnap viszik CT-re. Csend lett.
Mindketten a plafont néztük, a hölgy ijedten emésztette a hallottakat, én meg
csak hallgattam. Félelmét látva az ágyához léptem, a bemutatkozás után megeredt
a nyelve, az életéről a mostani betegség kezdetéről, és mindenről, ami eszébe
jutott csak beszélt és mesélt. Az ismerkedés, a társalgás kicsit segített
leküzdeni a félelmét.
A
lába rettentően vörös volt térdig, szerinte ez már szép, mert ennek előtte
bíbor színben játszott.
-
Nem hiszem el, hogy ettől lettem rosszul ma reggel – ingatta a fejét hitetlenül,
látva, hogy én is megbámulom a lábát.
-
Azt mondják, a trombózistól kaphatunk tüdőembóliát – mondom okoskodva, de
nagyon halkan. Csak néz, mintha nem is hallotta volna mit mondok, tovább
beszélt.
-
Hát tudod én negyven évig csapos voltam, de minden betegséget csak jóféle
pálinkával gyógyítottunk akkoriban. Ezt a beteg lábat is azzal kenegettem, de
hiába, a mai pálinkák sem az igaziak, orvos lett a vége. Most meg ez a
rosszullét, pedig a lábam már szépen javult. Fel sem kelhetek, pedig egy cigi
jólesne a nagy ijedtség után. Remélem, egy hét múlva már csak hazamehetek.
A
folyosón idegen hangok, Az új betegtársam felnőtt fiai jöttek, táskákkal,
sok-sok vízzel, finomsággal, mindennel, ami a korházi léthez elengedhetetlen.
Zavartan, mert nem szoktak hozzá, hogy az anyjuk beteg, hangosan unszolták,
hogy egyen, igyon eleget. Hiába mondogatta szegény, hogy most nem kívánja, majd
később mindenből eszik.
A
szobában csend, talán még aludtam is egy kicsit. Az ételhordó kocsi zajára
riadtam fel. De jó már dél van. Itt sosem éreztem éhséget, de a levest mindig
megettem, ebben a kórházban húslevessel szolgáltak minden délben, csak a
levesbetét változott. Ezzel nem is volt semmi baj, ezt mindenki megette. A hölgy
is magába erőltetett néhány kanállal, majd bágyadtan leejtette a kanalat.
-
Valahogy nincs kedvem enni, hiába erőltetik, nincs étvágyam – mondta halkan.
-
Majd megjön újra az étvágyad, ha meggyógyulsz. Csak igyál eleget – feleltem én
is, mint a többiek.
-
Olyan érzésem van, hogy nekem már soha nem jön vissza az étvágyam. Bár
rágyújthatnék, az most jólesne.
Nem
feleltem, felesleges lett volna, csendben maradtam, hátha elalszik, legjobb, ha
az ember átalussza a betegségét – gondoltam, de a csend nem tartott sokáig. Új
lakót hoztak a középen álló üres ágyba. A néni idős, nyolcvan fölötti, a hőség és
az öregség betege volt szegény - fulladt. Ő is átesett mindenen, ami az új
betegeknek kijár, Kapott oxigént, bekötötték az infúziót, kikérdezte az orvos.
Csend lett, mind a hárman aludni próbáltunk, de csak egy kis csendes pihenő
lett belőle, egészen addig, míg egy újabb látogató meg nem törte az áldott
csendet. A nénihez jött a fia és a menye, majd az infúzió lejárta után a menye
nagy üggyel, bajjal le is fürösztötte.
Esteledik,
az ablaknál állva bámulom az utca forgalmát, az autó sok, de nincs tömeg, a
hőség otthon tartja az embereket. Hátamon érzem a tüdőembóliás hölgy
tekintetét, megfordulok, Furcsa tekintettel bámul.
-
Nincs semmi gond? Segítsek valamiben?
-
Segíteni kellene felállnom, lemehetnénk a földszintre cigizni.
-
Nem mehetünk le, nem kelhet fel.
-
Tudom, nem is megyek, a földszintet úgyis átépítik, óvoda lesz lent, ide fogom hozni
majd a gyerekeimet is oviba.
Ekkor
látom, hogy nem is engem néz, mintha mögém bámulna. Azt hiszem, nála már keveredik
a valóság, az emlékezettel. Biztosan fárad, nincs már egészen ébren.
A
nővérek morcosak, sok a súlyos beteg, nagy a hőség. Az este mozgalmas, a nénit
kísérgetem fél óránként az illemhelyre, viszem az infúzióját utána, vízhajtót
kapott. Késő estére csend lett, csak az utca zaja hallatszik a kitárt ablakon
át. Zuhanás zajára riadok fel, a hölgy megpróbált felkelni, de rázuhant az
ágyára, kitépve minden madzagját. Rohantam a nővérekért. Ketten jöttek helyre
rakni a beteget és vezetékeit. Az idegesebb hangosan kiabált szegénnyel, ő csak
némán nézett rá, látszott, hogy semmit nem ért már, fogalma sincs, miért
szidják. Végre elnyomott az álom, de nem sokáig, rápillantok a hölgyre, ismét
ül az ágya szélén. Óvatosan szólok neki – le kellene feküdni!
-
Hova? Mindjárt felöltözök, majd otthon
lefekszem.
-
Ide az ágyra, itthon vagy – felelem neki, miközben szemrevételezem a vezetékeit,
szerencsére a helyükön vannak.
Lassan
eldől, és úgy néz rám, mintha teljesen ébren lenne.
-
Kutya meleg volt ma, de én mintha fáznék most, kevés ez a lepedő, jó lenne egy
paplan. Ráterítem az ágya végében összehajtott paplant. Hálásan köszöni. Hát
talán most már béke lesz reggelig, aludni kellene, de csak remény maradt a
csend, mert egy óra múlva, a hölgy kitépett mindent és ült az ágya szélén,
motyogva.
-
Úgy rá gyújtanék, de nem látom. merre van az ajtó?
A
nővér bekukkantott, nem kellett ébresztenem. Csendben lefektette a hölgyet,
helyrerakta a kicsúszott vezetékeit, és felszerelte az ágyára a rácsokat.
Gyorsan
reggel lett, nem sokat aludtunk. Az ablaknál ülve olvasgattam, néha
rápillantottam a hölgyre, sápadtan feküdt hanyatt, a szemei nyitva, de furcsa
merev tekintettel bámulta a plafont, mintha átlátna rajta. Hozták a reggelit,
hozzá sem nyúlt. Morgolódtak vele a nővérek, mert nem eszik, nem iszik, de ő
nem felelt semmit. Néha, halkan motyogott valamit, nem lehetett érteni. Amikor
a fiai jöttek, nem beszélt velük, de ők ezt nem is vették észre, annyit beszéltek,
egymás szavába vágva. Délben a nővér szó szerint meg akarta tömni darakásával,
de ingerülten ott hagyta, mert a falat a hölgy szájából kifordult. Nem nyelt.
Álltam
az ágya végében, és néztem, eszembe jutott a haldokló anyám, ugyanilyen ijedt
szemekkel nézett rám. Mindannyian, kevés kivétellel így halunk meg, idegen
kórházi ágyban, fehér falak között, kiszolgáltatva, félig ebben a világban, de
lelkünk már távozóban, inkább odaát. Emlékeink összemosódnak a valósággal,
félelem lesz úrrá rajtunk. Nem a haláltól, a bizonytalanságtól rettegünk.
Hirtelen
rám néz, teljesen tiszta tekintettel, és megszólal – Nem értem minek gyötörnek
az evéssel, tudhatnák, hogy aki halni készül, az már nem éhes.
-
Dehogy halsz meg! Egy hét és már otthon leszel.
-
Hamarabb hazaérek én.
-
Azt nem hiszem, még sok infúzió lefolyik, mire meggyógyulsz.
-
Majd meglátod! – azzal elfordult és nem szólt többet.
Miután
ráébredtem, hogy ebben a hőségben, és ilyen éber éjszakák után, hiába a
gyógyszeres kezelés, én is hölgy sorsára jutok. Saját felelősségemre hazamentem,
Otthon beállítottam a klímát húsz fokra, lehúztam a redőnyöket és öt órát
aludtam egyfolytában. Mire felébredtem a szívem újra normál tempóval vert, vége
volt a ritmuszavarnak.
Egy
reggel, úgy másfél hét múlva, olvasom az újságban a gyászjelentéseket, Látom a
hölgy nevét. Hát mégiscsak igazat mondott, tudta.
