Boris ült az
árokszélén, és fáradtan bámulta az ültetvényét, jól esett végignézni a viruló
paprika sorokon. Lesz ebből pénz! –nyugtázta magában elégedetten. Vállára dobta
a kapáját, karjára a kis kosarát, és indult haza, még sok munka várta azon a
délelőttön. Egész úton azon meditált,
hogy mit főzzön, ami gyorsan megvan és szeretik a gyerekek is. Rá várt az öreg
kút mellett a teknőbe beáztatott sok szennyes ruha is Mire végez, majdnem este.
Csak reménykedett, hogy az állatokat este már más eteti meg, de ki tudja,
Jánossal már egy hete haraggal fekszenek és kelnek is.
A harag oka
ez az átkozott Tszcs belépés, amit mostanában akarnak rájuk erőltetni. Jánosnak
sem tetszik, de azt mondogatja folyton, hogy nincs mit ellenkezni, be kell
lépni, mert különben magunkra maradunk a faluba, és tönkre megyünk. Eddig mi
szerencsésnek mondhattuk magunkat, János csak soványan, legyengülve, és
tetvesen jött haza a frontról, nem fél lábbal, esetleg betegen, hamar
megerősödött. Jött a földosztás, és a gyerekek, mindjárt ikrek, földet őt
holdat kaptunk, mert nincstelenek voltunk, ami nemsokára három holddal
gyarapodott, szegény apám halála után. Boldog voltam, ennyi föld már biztos
jövőt ad, fel nevelhetjük, a hamarosan háromra gyarapodó gyerekeinket. János
fölfogadott egy segítséget a szántáshoz vetéshez, és az apámtól örökölt
lovakkal, ekékkel sikerült a gabona, kukorica vetése, igaz minden fillérünk a
vetőmagra ment el. Ha nincs krumplink, bizony éhen haltunk volna azon az éven. Mikorra lett egy malacunk, és néhány
aprójószágunk is, jött a beszolgáltatás, és jöttek az agitátorok, nem hagytak
nyugtunkat. Jánost addig győzködték, hogy így lesz, meg úgy lesz, hogy sokkal
könnyebb életünk lesz, és még nyugdíjat is kapunk, ha megöregszünk - ha
megérjük. Azt akarták csinálni nálunk is, amit a szovjeteknél, kolhozt, de azt
mindenki tudta, hogy közös lónak túrós a háta. Nem lesz abból semmi, csak
veszekedés, nem ám jobb élet. Be vitte János a földosztáskor kapott öt holdat,
az egyik lovat, az egyik tehenet, sőt apám jobbik lovas szekerét is. Na ez már
teljesen kiborított, úgy összevesztünk, hogy napokig még csak nem is köszöntünk
egymásnak. Az óta nem segít nekem itthon semmit, csak a tszcs-jébe dolgozik
egész nap, gyűjti a munkaegységeit, amire majd fizetni fognak - szerintem soha.
A termés mindenkié lesz, és ő meg éhbérért robotol a saját földjein, amit könnyelműen
beadott.
De én
megmutatom, hogy egyedül is boldogulok, és több pénzt teremtek a családnak,
mint amit abban az átkozott Tszcsében fizetnek. Egy reggel elszaladtam az idős
gyermektelen keresztanyámhoz, és jól kipanaszkodtam magamat, mindenben
egyetértett velem, és megígérte, hogy vigyáz a gyerekekre, és besegít a
munkában is, amikor csak kell. Így lettem én önálló gazda a három holdamon,
amit az apám hagyott rám. Az egy lóval bevetettem búzával és kukoricával, de
hagytam helyet a krumplinak, és a fűszerpaprikának is, aminek a palántáját a
keresztanyám segítségével fölneveltük és el is palántáztuk a májusi fagyok
után. János csak hümmögött, de látszott rajta, hogy már igen csak békülne, de
tántoríthatatlan maradtam, no meg féltem is, hogy újra viselős leszek, akkor
oda lesz a gazdálkodás is. A sok munkának lett gyümölcse, szépen gyűlt az új
forint a tisztaszobában, a szekrény mellett álló csizmában. Apám jó állapotban
lévő csizmáját emlékként őrizgettem, senki sem hordta, Jánosnak kicsi volt.
Minden nap este megszámoltam a forintokat, megsimogattam a csizmát, elterveztem
mire költöm, vetőmagra, a gyerekeknek új cipőre, mennyit adok a nénémnek a
segítségért. Boldog voltam, hogy megmutathattam, hogy egy nő is képes
megteremteni a családnak, ami kell, nem kell azért a Tszcsébe menni
napszámosnak. Igaz, ez a néhány nehéz év kiszívta minden erőmet, már nem voltam
többé az a csinos kis fehérnép, zsémbessé váltam, a hajam hátul összecsavartam
egy rút kis kontyba, elnyűtt slampos ruhában jártam, a kezem durva lett, és
János néha bizony kimaradozott, hol a kocsmába, hol az Isten tudja merre járt.
Esténként jól kibőgtem magamat, de reggel felemelt fejjel indultam a dolgaimra.
Egy este
János egy idegen férfival állított be, egy volt katonatársával, mindkettőjük
elé tettem tányért. Éjfélig elborozgatva, beszélgettek az udvari lócán. Majd János a tisztaszobába vezette, mondván
nyugodtan pihenjen le, majd kora reggel keljen útra csak. Reggel korán
ébredtem, keltettem a gyerekeket, a reggelihez, majd siettem etetni az
állatokat. Mire visszaértem a házba a gyerekek indultak az iskolába, János a
tisztaszoba ajtajában állt.
- A
katonabarátod? –kérdeztem.
- Nem tudom,
kora hajnalban elment, nem is búcsúzott el. Nem értem miért rohant el így, szó
nélkül.
Idegesen,
rosszat sejtve léptem a szobába és a szekrény mellé állított csizmát kerestem,
nem volt sehol.
Eltűnt,
benne volt öt év keservesen összekuporgatott megtakarítása. Hirtelen
megszédültem, elfeketedett előttem minden, János kapott el, különben elvágódok.
Oda lett a pénz! –zokogtam. Egész estig bőgtem. Semmi nem érdekelt, szegény
néném hiába vigasztalt. János a csizma után eredt, de a volt katonatársát senki
sem látta merre ment. A pénzből jutott neki vonatjegyre is, biztosan azzal ment
tovább. Napokig leverten ültem, szótlanná lettem, és mogorvává. Az járt a
fejembe, hogy ez bizony az Isten büntetése, csak a munka, az volt a fontos, nem
figyeltem igazán a növögető gyerekeimre, elfordultam az uramtól, a pénz
kuporgatása, a munka volt a fontos. Az elmúlt időben alig akadt egy igazán
boldog örömteli percem, számolatlanul szaladtak el az évek, szinte észrevétlen.
Egy este
János mellém ült, megsimogatta a hajamat és annyit mondott – összefogunk,
együtt majd újra teremtjük azt a pénzt, meglátod.