Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltban. A gazdasághoz már több minden kellett; vegyszerből csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve, mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk az osztásnak.
A szőlőt kéthetente permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, ezt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt, és a szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat. A tanya nem termelt szemetet, minden jó volt valamire. A letépett hajtás a földön maradt, bekapáltuk, ez zöldtrágya volt. A trágyadombra került minden szerves anyag, a hullott gyümölcsből pálinka lett. A hullott almát és a szedret a disznók ették fel. Régen mindent papírzacskóba adtak, nem volt műanyag csomagolóanyag, igaz, nem is vásároltak annyi mindent össze, mint manapság. A maradék étel a kutya táljában landolt. Bútoraik a régi családokat egész életükben szolgálták. A tanyákon ismeretlen fogalom volt a szemétdomb.
Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. De azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés-forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze, és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték, és fedett helyre leöntötték; ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne: apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.
Az ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.
A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-as évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése