KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. március 6., kedd

Egy csokor hóvirág



Nagy a hőség. A hűs teraszon is pihegek, vasárnapi kora délutáni csend van a tóparton. A kutyám a déli fürdéstől lehűlve, megnyugodva fekszik előttem a hideg kövön. Ő is az utcát, pontosabban a partot bámulja, melyről azt hiszi, hogy az is az ő területe, mert ha bárki megjelenik ott, ugatva lerohan a kerítéshez. Nézem az öreg tuják fakózöld ágait, tele sárgult levelekkel, megváltozott az időjárás, éget a nap, nem bírják a növények sem. Este sem hűl meg a levegő, a lakásban csak úgy ontják a falak a nappal eltárolt forróságot. Gyereksereg rohan nagy zsivajjal az úton át, le a parton, le a vízhez. A kutya ugat, a gyerekek viháncolnak, tombol a nyár. Egy kis szeplős, sovány, vörös hajú kislány felrohan és elbújik az utcai tuják mögé. Nézem, nem tudom levenni a szemem róla.
Látom a gyermekkori magamat, ahogy a társaimmal ipiapacsos bújócskát játszunk, rohanunk a nyári melegben, kipirulva, boldogan. Brigi, az osztálytársam, aki a nagy gödör partján, fent a dombon lakott, nem tudott szaladni. Pontosabban, ha szaladt, kifulladt, akkor zihálva megállt, lerogyott a földre, elsápadt. Lángvörös haja rátapadt a fejére, arcán a szeplők elsötétedtek, tekintete ijedté vált, mint egy rongybábúnak, olyan erőtlenül lógott a karja.  Néha, hogy ne lássuk, elbújt valami mögé, s amikor kilihegte magát, erőre kapva játszott tovább. Később már nem szaladt velünk, akkor babáztunk a bombagödrök mélyén, a hűvösben. A part alatt kiásták az agyagot, mi elfoglaltuk, az lett a házunk, köveket cipeltem be, lett székünk, asztalunk. Hozz virágot, kérlelt. Loptam a kerítésekre hajló rózsákból, vittem szép csokor kék katángot, piros pipacsot. Boldog volt, belenyomkodta a csokrokat az agyagba és boldog mosollyal leült elébük. Tudod, a mi kertünkben csak krumpli van, meg gaz – mondta.
Mikor a negyedik osztályt kezdtük, már az évnyitóra sem jött. Naponta átgyalogoltam a nagy gödrön, a kertjükön át, lerövidítve az utat, vittem a leckét. Népes család volt Brigié, hangosak, és vidámak. Brigi apja, nagydarab vörös hajú, örökké borostás ember, már messziről üdvözölt, ha meglátott a kertjük alatt. Édesanyja sem volt éppen csendes természetű, a fakanál mellől utasítgatta, szidta, vagy dicsérte az örökkön civódó lármás gyerekeit. Sokszor gondoltam arra, lehet, hogy ebben a nyüzsgésben sohasem tud meggyógyulni szegény Brigi. Senki nem volt rá tekintettel.
Ha kérdeztem mi a baja, mindig azt felelte, elfáradtam, mert megfáztam. Ezt el is fogadtam, hiszen, ha fájt a torkom, én is elfáradtam. Később már láttam, hogy nagy a baj, mert többnyire az ágyban fekve várt rám. Már nem a lecke volt fontos, mindketten tudtuk, hogy nem azért megyek át. Kirepítettem az ágy rabságából, az iskoláról meséltem, a kinti életről, vidám dolgokról. Álmodoztunk, hogy mi mindent játszunk majd, ha újra eljön a nyár. Meséket olvastam neki, és nagyokat kacarásztunk minden apróságon. Az Ezeregy éjszaka meséit ott is hagytam neki, ne unatkozzon annyit, de fárasztotta az olvasás is.
Karácsony után nem találtam otthon, szokatlanul csend volt a házban, édesanyja csak annyit mondott, a kórházba van, nemsokára hazahozzák. Már csöpögött az eresz alja, mikor megjött, boldogan rohantam, mert azt hittem, hogy a kórházban végre meggyógyították, de keserű csalódás ért, mikor az ágya előtt álltam. Alig ismertem rá, szeplős kerek arca megvékonyodott, sápadt, fáradt tekintettel nézett rám, nem mosolygott. A nyárról csacsogtam, hogy mit fogunk játszani, hogy van egy új rongybabám, igazi porcelán fejjel, azzal ő játszhat, ha kimegyünk a bombagödrökhöz.
- Elárulok egy titkot, de ne mond senkinek - suttogta a fülembe. Én már nem megyek ki a bombagödrökhöz, a kórházban hallottam, amikor az ajtóban a nővér azt mondta anyunak – „nem éri meg a nyarat ez a kislány, attól félek, nem sokáig bírja a szíve”. Azt hitték, alszom, pedig csak becsuktam a szemem. A mellettem fekvő nagylány mesélt a mennyországról, mert ő is oda készült, az mondta az gyönyörű hely, és a gyerekek mind oda kerülnek. Már várom nagyon. Megkérnélek, hozz nekem hóvirágot mielőtt elmegyek innen, mert csak a mesekönyvben láttam, igazit még nem.
Anyámtól kérdezgettem, merre van ilyenkor hóvirág, szednék a Briginek. Nagy a sár ilyenkor az erdőben, várd meg, míg egy kicsit szárad – mondta.  A ligetben, a kanális túlsó felén biztosan van már, a hétvégén szedsz majd neki. Nem vártam, már másnap az iskola után kiszaladtam a ligetbe, át a kanális hídján, a kiserdőbe. Fehérlett az erdőalja a sok kis virágharangtól. Egy szép csokorral rohantam hozzájuk, de már a kapuban tudtam, hogy nagy a baj, mert bentről kihallatszott a zokogás. Visszasomfordáltam, féltem bemenni, leoldalogtam a bombagödrökhöz, a nyári játszóhelyünkre, betettem a kis csokrot. Brigi biztosan meglátja fentről gondoltam szomorúan.

4 megjegyzés:

Kedvenceim