KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2018. március 3., szombat

Kacsaúsztató



- Megint merre bujkálsz? Vidd már ki a libákat a vízre! - hallom anyám hangját.

Ha egyszer végre felnövök, saját lakásom lesz a városban, ott egész nap olvasni fogok, és nem tartok se libát, se kacsát, se disznót, és nem lesz egyetlen tyúkom se. Főként nem lesz egy ilyen elátkozott kakasom, amelyiktől alig lehet kimenni az udvarra, csak bottal, és most még el is árul az átkozott férge. Amint kiléptem az udvari budiból, ahol nyugodtan olvashattam, máris rikácsol, ebből anyám egyből tudja, merre vagyok.

- A kacsákat is levigyem?

- Le hát, de külön.

Amint kinyitottam az ócska, összetákolt deszkakaput, a libák szinte futottak az anyjuk, és a gúnár után, szép libasorban a hosszú keskeny kijáraton át. Siettem utánuk, a tó felé terelni őket, mert szívesebben fordultak az ellenkező irányba, az utca végén lévő csábító kukoricaföldek felé. Áthajtottam őket a Benitschék kertje végén, a nagy gödrön, a libák ekkor már repültek a víz felé. Ez a kis tó, inkább kacsaúsztató, fekete iszapja büdös szagot árasztott, főleg ha kevés eső esett. Benitsch tónak hívtuk, mert csak az út választotta el a házuktól. A tó másik partján fűzfák álltak, késő tavasszal a lelógó ágaikon fürtökben lógtak a csimbókok, dunsztos üvegekbe szedtük a cserebogarakat. A kacsák szerették. Ők is büdösek voltak, mint a tó, és sárgás lett tőlük a kezünk. Egyszer valamelyik gyerek bedobott egy marékkal a hátul a gallérom alá, egy darabig mentem, majd hangtalanul összerogytam, annyira irtóztam a kaparászásuktól.

Lassan megyünk az autóval a régi utcán, már minden megváltozott, alig ismerek rá, egészen más képet őrzök az emlékezetemben. Az öreg kút az utca közepén, az jelzi, hogy jó helyen járok. A kacsaúsztató helyén új házak épültek, ahogy a dombon álló titokzatos Nyessei kert helyén is. A régi utcánk házainak többségét átépítették, előttük autók állnak, gyermekkoromban az is nagy szó volt, ha valaki motoron járt dolgozni. Az is a hatvanas években fordult elő csak. A mi öreg házunkat anyámék eladták, még a nyolcvanas években. Nézegetem, de úgy tűnik most üresen áll, vagy inkább rogyadozik. Az utcai ablak vénséges, megfeketedett faredőnyét örökre lehúzták. Bekukucskálok a téglafal felett, a gang ablakai néhol kitörve. Csend honol a ház körül, úgy tűnik, tényleg nem lakják. A két szomszéd házat is átépítették az új lakók, nem ismerem már őket. Balról a leánykori barátnőmék népes családja lakott hajdan. Közös kútból húztuk a vizet, mely felett átláttunk egymás udvarára. Szinte látom magam előtt a csendes szavú édesanyjuk sovány alakját, számomra ő maga volt a jóság. Jobbról laktak a Kató néniék, gyermektelen idős pár. Ő volt az én igazi tanítóm, mert ő nyitotta ki a világ ajtaját számomra, megadta mindazt a tudást, amire már bizton építhettem. Elültette bennem a megismerés vágyát, és jó tanítóként táplálta a kíváncsiságom lángját. Már régen elköltöztek, a földi világból is.

Elérek az utca első házához, ezt a házat sem a régiek lakják. Szinte hallom Mariska néni hangját, ahogy veszekszik valamelyik gyerekével. Nagyon szerettük, szívesen mentem át hozzájuk. Gyerekkorom fiatal Mariska nénije szép volt és energikus, örökké dolgozott, ha nem a vasúton, akkor otthon, nem tudom mikor aludt. A mosóteknő mindig ott állt a kútnál, többnyire tele volt áztatott ruhával. Ha nem mosott, akkor főzött, vagy a kertben dolgozott. Sokat sütött a gyerekeivel, imádtuk a sütijeit.  Abban a nehéz világban egyedül nevelte fel a gyermekeit, mind a hatot, példamutatóan. Anyámmal, kölcsönösen segítették egymást, mi gyerekek sokat játszottunk együtt.

A büdös tóba soha nem merészkedtünk bele, csak télen, ha befagyott, akkor csúszkáltunk a jegén. A libák kacsák ismerték a gazdáik hangját, és hívásukra kijöttek a tóból, de ha már alkonyodott, hazataláltak egyedül is. Egy alkalommal, forró nyári délelőttön, az öcsém és Benitschék Lackója belemerészkedtek a tóba, úgy hat évesek lehettek. Természetesen majd nyakig merültek a büdös fekete iszapba. Én már csak a visítást hallottam és Mariska néni hangos korholását. amint locsolja a két gyereket a kútnál, a frissen felhúzott dermesztően hideg vízzel.

Elgondolkodva állok a vén házunk előtt, nézem a szembe szomszédék teljesen újjáépített házát. Itt laktak a Halászék, az öregasszony, akit nem szerettünk mi gyerekek, mert mogorván és ellenségesen viselkedett velünk, gyerekekkel, sváb volt, mint a falu lakosainak a fele. Ha kereste anyánkat, átkiabált nekem – „Te Ibhi, van otthon mutti”.  Mi gyerekek gurultunk a röhögéstől.

Itt találkoztam először a családon belüli erőszakkal, bár akkoriban ezt csak úgy hívták, hogy asszonyverés. Egy délután a Halászék udvaráról éktelen visítás, sírás és jajgatás hallatszott ki az utcára, mi gyerekek ledöbbenve megálltunk. A húgommal berohantunk az anyánknak szólni, de ő csak legyintett. Nem lehet beleszólni, mondta, a Halászék fia csépeli a feleségét. Attól kezdve, ha megláttuk a férfit, befutottunk a házba, úgy féltünk tőle.

Az utcán járók megbámultak, mint idegent, én sem ismertem őket, Átmentünk a Szolnoki utca felöli kijárathoz, a kert végébe, de nem láttunk mást csak a pusztulást. Az öreg ház a végét járja, a számtalan renoválás hosszú életet adott neki. A mennyezeti gerendában talán még látszik a beégetett építési dátum: 1884.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim