. Úgy száz éve már ilyen, amilyennek ti
ismeritek. Az olaj azt hiszem kifogyott alólunk, de az autókat már nem az
olajból gyártott benzin hajtja, nem is kell a világnak többé már az olaj. Azt
mondták az öregek, hogy megváltozott az időjárás, tőlünk keletre, nyugatra, de
még északra, is, a nagy Kína is sivataggá vált, csak a hegyekben van néha eső.
Gyilkos háborúk, pusztító járványok törtek ki, és az éhínség, a vízhiány miatt
tömegesen haltak az emberek, vagy menekültek északra. Minden lepusztult,
eluralkodott a káosz, a vallás többé már nem tartotta össze a népet, semmivé
lettek a régi értékeink. Az oroszok nem engednek be senkit, ha elkapnak,
agyonlőnek. Észak-Amerikába sem léphetnek be menekültek. Csak Európába lehet
bejutni, dolgozni.
Keyvan elhallgatott, a fiúk csendesen
szuszogtak Sokáig nézte még a éjszakai égbolton átívelő csodálatos tejutat.
Napfelkeltekor felébresztette a mélyen
alvó gyerekeit, sietniük kellett, nem tudta merre találják a vízárusokat,
fogytán volt a víz. A kikötő omladozó épületei között feltűnt egy ép ház, ilyet
kerestek. Örültek, hamar rátaláltak – nem volt nehéz a romok közt észrevenni
egy ép házat. Hatalmas üzem állt a parton, itt állították elő, az édesvizet a
tengerből. Ezt a vizet módjával ihatták csak, íztelen volt és nem kellően
tiszta, szinte ihatatlannak érezték, de nem volt más. Az üzemet, körbe,
fegyveresek őrizték, Az oldalán nyitott kapu állt, teljesen kitárva, itt
árulták a vizet. Keyvan lassan meggondoltan lépett be, hátul két fegyveres
őrködött, oldalt a csapoknál egy alacsony köpcös férfi állt. Keyvan
hozzáfordult, és az üres kecskebőr víztartóira mutatott.
- Nyugodtan kérhetsz a saját nyelveden,
beszélem. Ali-dad-nak hívnak, és téged.
Keyvan vagyok, ők a fiaim. Víz kellene,
liszt kenyérnek, egy kevés cukor, ha van még só, tűzgyújtó is kellene, és egy
kis segítség.
- Mi lenne az?
- A fiaim szeretnének eljutni Európába
dolgozni, hajó kellene. A másik kérésem, ha módodban áll, egy puskát szeretnék
lőszerekkel, már kevés a husáng, mindenkinél fegyvert látok – szólt halkan
Keyvan.
- Mivel fizetsz az áruért?
- Hegyi kristállyal, de a puskáért
arannyal, igaz nem sok, de talán elég.
- Az jó lesz. Este gyertek vissza,
addigra mindent megtudok.
Keyvan hálásan köszönte, azzal
továbbálltak, a parti romok között árnyékos helyet kerestek. A fiúk fürödtek a
tengerben, Keyván nézte őket, a lelke összefacsarodott a gondolatra, lehet,
hogy ezek az utolsó napok, amíg még velük lehet. Ha sikerül a tervük, lehet,
hogy soha nem látja már őket ebben az életben. Nagy sokára alkonyodott,
visszamentek a vízárushoz, felpakolták a tevére az árut, majd Ali-dad
lekapcsolta a világítást, és bezárta a kaput, a kulcsot a fegyvereseknek adta.
Ali-dad tipikus arab kinézetű ember
volt, a sötét bőrével, hanghordozásával, gesztusaival. Keyván és fiai, perzsának
születtek, magasak világos bőrrel, halk szavúak, visszafogottak. Ali-dad
megbízott bennük, talán jobban, mint a saját fajtájában, mert meghívta őket a
szállására. Forró feketeteát főzött, édeset. A fiúk boldogan kortyolgatták, a
cukor különlegességnek számított. Ültek a tűz körül és hallgattak. Keyvan
tudta, hogy nincsenek jó hírek.
folytatás köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése