A nyomorúság rabjai

Keyvan, a családfő, hátrahagyta feleségét, lányát, húgát és a két hatalmas hegyi pásztorkutyát az állattokkal, ebben a biztonságos szurdokban, úgy érezte itt nincs mitől félteni őket, Egy kis bőrzacskóba drágaköveket rakott, csodálatos hegyi kristályokat, gondosan bekötötte és egy hosszú szíjon a nyakába akasztotta. Jó lesz fizetségnek, ha vizet, és lisztet kell vennünk – gondolta. Sietve megtöltötték a kecskebőrből készült víztartóikat, magukhoz vettek jó néhány lepényt, majd egy felmálházott tevével és a két legényke fiával, Maraddal és Rasiddal, indultak is Bushehr romvárosának kikötőjébe, ami számításaik szerint több, mint egy napi járóföldre volt innen. Yasuj lepusztult városa mellett elhaladva, a kikötő felé fordultak.  Keyvan reménykedett, hogy egyetlen teremtett lélek sem látta meg őket induláskor, a búvóhely szinte észrevétlenül simult a tájba, kevesen jártak errefelé, most is úgy tűnt, hogy egyetlen emberfia sem kószált errefelé.

A kikötői város, ha lassan is, de egyre fogyott. Az öböl vize folyamatosan emelkedett, már évszázadok óta. Víz alá került a város romjainak nagy része, de a maradék épületek is omladoztak. Hajdan a kikötőt rendben tartották, a romokat, összedőlt házakat elbontották. Mára már csak kis csónakokkal, a magasabb épületek romjait kerülgetve lehetett kimenni a nagyobb hajókhoz, bár manapság egyre kevesebb jött be az öbölbe, nem volt miért erre hajózni. Elnéptelenedett, halott vidék lett a Perzsa öböl. A rozoga dereglyékkel, melyekkel ide betévedtek, többnyire embercsempészek jöttek. Jó pénzért vitték a fiatalokat az Európai unió kapui közelébe, akik ott, hatalmas menekülttáborokban nyomorogva várták, hogy bejuthassanak dolgozni. Nagy ára volt az útnak, Lakatlan európai partokon tették ki őket, ahonnan már csak gyalogszerrel érhették el a táborokat, a határkerítéseket.

Keyvanék elhagyatott pusztuló házak mellett haladtak el, néha találkoztak csak emberekkel, inkább csak fegyveres férfiakkal. Igyekeztek elkerülni őket. Az itt élő, vagy erre kóborló emberek agyába már gyermekkorban beleégették a másik ember iránti bizalmatlanságot. A kiszolgáltatottság óvatossá és emberkerülővé tett mindenkit, csak a családtagjaikban bíztak meg feltétel nélkül. Néha kényszerből rászorultak a másikra, de annak magas ára volt, és azt maradéktalanul be is hajtották. Ez az ár sok esetben az élet volt maga.

Az apa félelemmel gondolt arra, hogy ismeretlen világba küldje a fiait, de tudta, nincs választási lehetősége, nem maradhatnak itt a nyomorúságban, teljes reménytelenségben. Ha a szerencse velük van, találnak hajót, ami néhány kecske áráért elviszi őket Európa partjaihoz, és ha Allah úgy akarja, beengedik őket munkára. Reménykedtek, nekik csak ez maradt. Nyugatnak haladtak, előttük a nap egyre közelebb került a horizonthoz, örültek, a gyilkos sugarak nem perzselték már őket olyan égetően. Estére a hajdani város omladozó romjai közé értek. Féltek, mind a hárman körbe - körbe nézegettek, főként az figyelt, aki a tevén ült, ezeken a helyeken sok rabló, rossz szándékú ember élt. Egy flaska vízért is képesek voltak embert ölni. Elértéktelenedett már minden, az emberélet volt a legolcsóbb. A hajdani rend már egy évszázada teljesen felbomlott. Az este beálltával kerestek egy aránylag védett helyet, a romos városban, és letelepedve a kihűlő homokon, tüzet gyújtottak, az úton gyűjtött száraz bozóttal, ágakkal. Keyvan, az éles szemének köszönhetően, egy egész fa ablakkeretre tett szert, elégnek is találta az esti tűzhöz. Megették a kemény sajtjaikat lepénnyel, ittak, és fáradtan nézték a lobogó lángokat, nem tudtak elaludni. Keyvan, mint mindig, ha nem voltak álmosak, beszélni kezdett a hajdani világról. Fiai ezt várták, imádták hallgatni apjuk régi történeteit, amit mesének gondoltak, Hiába bizonygatta, hogy nem az.

    - A nagyapám mesélte, amikor még egészen kicsi lehettem, talán hét, vagy nyolc éves, hogy ez a kikötő - az ő gyermekkorában - lüktetett az élettől, hajók ezrei jöttek ide fel, áruval megrakodva, az olaj gazdaggá tette az öböl menti országokat. A világ az ő apja gyermekkorában maga volt a csoda, Iránban gazdag és hatalmas városokban éltek az emberek, rengeteg ember. A Perzsa öböl vizét óriási tengerjárók hasították. Nem hiányzott semmi Iránnak, bővizű folyók rohantak a hegyek között, a völgyeikben kerteket műveltek, nagy üzemek termelték a rengeteg árut. Autók jártak, boltokban mindent lehetett kapni. Iskolában tanultak írni és olvasni a gyerekek, majd tovább tanultak, híres egyetemekre jártak.

- Miért pusztult el ez a gazdag világ? Hová lett az olaj? Mi anyánktól tanultuk meg a betűvetést, tőled meg számolni. Miért?– kérdezte szinte egyszerre a két fiú.

folytatás köv.